„A gondolkodásbeli nyitottság elkötelezettje vagyok”

BESZÉLGETÉS
PALÁNKAI TIBOR
YBL-DÍJAS ÉPÍTÉSSZEL

Szakmai életrajzát, díjait, kitüntetéseit, az általa – és a nevét viselő építészirodája által – tervezett épületek listáját bárki elolvashatja az interneten. Itt csak néhány ismert fontosabb épületét említjük: Külkereskedelmi Bank szegedi székháza; Szentmihály, katolikus templom; Mórahalom, városháza és az Aranyszöm Rendezvényház; Kistelek főtere, térfalai és annak középületei; Zalaegerszeg, fürdő és Szegeden számos társasház, családi ház. Jelen sorok célja az építész személyes indíttatásának, szakmájához való viszonyának, műhelytitkainak felvillantása. Palánkai Tibor szegedi építész ebben az évben zárta életének hetedik évtizedét s számos más kiérdemelt elismerés mellé nemrég kapta meg a Csongrád Megye Építészetéért Díjat.

A jeles építész maga az ellenpontozottság. Alkotásait a játékosság jellemzi, őt magát a szakmai komolyság. Szelíd, visszafogott ember, munkássága azonban formabontó bátorságot mutat. Filozófiájában fontos szerepet kap a választott formarendből való tudatos kilépés, saját szakmai útját azonban nagyon is következetesen járja. Megrendelőinek kéréseit példás alázattal teljesíti, mégis „Palánkai-épület” lesz minden munkája. Hogy miként férnek össze egymással a felsorolt ellentmondások, e titkokról is beszélgettünk az Ybl-díjas építésszel.

– Emlékszem egy fényképre, ahol három csokornyakkendős fiú és egy csinos kislány álldogál orgonasíp alakzatban, te a második vagy a sorban, milyen volt „szendvics” gyereknek lenni?

– Kihívás volt az biztos és ez a szakmai választásommal is összefügg. A családban abból semmi probléma nem származott, hogy második fiú voltam, soha senki nem kivételezett egyikünkkel sem. Gellért bátyám azonban olyan tehetségesnek bizonyult, hogy az iskolában a tanárok folyton hozzá hasonlítgattak. Egymással soha nem volt bajunk, mégis nehéz volt ezt a helyzetet megélni, keményen föladta a leckét nekem.

– Ha jól tudom a bátyád orvos lett, és édesapád is az volt, netán téged is annak szántak?

– A szülőktől példamutatást tanultunk, jó nevelést kaptunk, és minden jót, amit akkoriban a gyerekek adható volt, de így utólag értékelve, úgy látom, meg akartam mutatni, hogy én más vagyok, s nem akarok egy olyan úton járni, ahol megint csak a második lehetek. Emlékszem, még iskolás se voltam, mikor nagy sikert arattam azzal, hogy lerajzoltam egy autót. Gellért is jól rajzolt, de ő sokáig tökéletesítgette a munkáját én viszont meglepően könnyedén dobtam papírra az említett autót. Apám, aki egyáltalán nem tudott rajzolni igen meglepődött, és nagyon megdicsért. Az csak később tudatosult bennem, hogy akkor én valami olyasmit produkáltam, amit még apámnál is jobban tudtam. Persze csak jóval később, a gimnáziumban fogalmazódott meg bennem, hogy építész leszek. Valami az súgta, hogy lépjek ki a családi foglalkozás vonalából, miközben fogalmam se volt róla, mit is jelent építésznek lenni. Azt se tudtam például, hogy a rajzolás egy elementáris dolog egy építésznél. Aki nem jól rajzol kézzel, az maximum rutinházakat tud csinálni, s ezért nincs túl jó véleményem, ha valaki kizárólag számítógéppel tervez. Az egyetemen két éven át tanultunk szabadkézi rajzot, az évfolyamból én voltam az egyik legjobb rajzoló. Amikor elhatároztam, hogy építész leszek, utána néztem a követelményeknek, s láttam, hogy az egyetemen matematikából, és fizikából is kell felvételizni. Ekkor elkezdtem a modern szakirodalmat tanulmányozni, érdekes témákról olvastam, például a kvantumelméletről.

– Hogy is jön a kvantumelmélet az építészethez?

– Úgy, hogy a kvantumfizika eszmeisége nagyon nem az a világ, amiben élünk, ez a tudomány az emberi ösztönösséget, kreativitást, intuíciókat is bekapcsolja a képbe. Arról is szól, hogy a véletlenszerűségeket össze lehet gombolni a törvényszerűségekkel, hogy amikor valami újat akarunk létrehozni, akkor – bizonyos szabályokat betartva – a rendszerbe illeszthetünk néhány kivételt is. Ilyeneket olvasva készültem a felvételire s emlékszem, mikor édesapámmal megkerestünk egy építészt és láttam miként tevékenykedik egy ilyen szakember, szinte megrémültem a gondolattól, hogy ha majd építészmérnök leszek, nekem is ilyen terveket kell készítenem.

– Benned hogyan fér meg a mérnök, aki szerkeszt, a kötöttségeknek felel meg és az alkotó, aki a fantázia szárnyalási lehetőségeit keresési? A mérnöki rendteremtés mechanikus munkálatai közben nem tűnik el az idea? A két attitűdöt hogyan tudod összeegyeztetni?

– Ez eleinte titok volt, még az egyetemen se tudatosult bennem a két oldal viszonya egymáshoz. Később azonban rájöttem, hogy a tervezésben a mérnöki oldalra kell támaszkodni. Az lesz a bázis és ahhoz képest lehet kilépni a művészi, alkotói irányba. Ezt a két oldalt megfordítani nem lehet. Az nem jó, ha kitalálok egy soha nem látott izgalmas házat és abba, utólag akarom beletenni a mérnöki munkát. Hiába attraktív egy épület, ha nem jól működik. Egy lakásban lehet varázslatos a hangulat, de ha például nem lehet egy társaságot kényelmesen leültetni, az nagy probléma, nem beszélve egy sor más funkcióról.

– Elmondtad, hogy mélységesen alárendeled magad az építtető igényeinek, az a titok érdekel, hogyan lesznek a házaid mégis „Palánkai épületek”? A szándékok hogyan találkozik össze?

– Mindent elkövetek, hogy a kettőnk elképzelése ne álljon szemben egymással. Arra gondolok, hogy a megrendelő az építész, csak ő most nem ér rá tervezni, ezért elmondja nekem a kívánságait. Ez kommunikáció kérdése, ami nagyon fontos.

– Mi zajlik le benned, amikor a megrendelő igényeire koncentrálsz, de közben saját elképzelésed is van a dologról?

– Mikor kérdezek, a megbízó érzelmei érdekelnek. A reakcióira figyelek. Kihívásnak tekintem, hogy elfogadjam az ő elképzeléseit. Lehet, hogy a kéréssel nem értek egyet, de elfogadom s ilyenkor valami „szokatlant” teszek a megoldásba. S ha ez a megbízó számára is megfelel, akkor lehet, hogy épp ettől a szokatlanságtól lesz az épület „Palánkai”. Nagyon jó érzés átélni, hogy megint sikerült egy olyan házat tervezni, ami a megrendelő elvárásának is megfelelt, ugyanakkor az én személyem is benne van. Meg tudtam oldani! Ez a szakma egy folyamatot feltételez, ahol lépésről lépésre kell haladni, s a munka a kommunikációval kezdődik. Sokszor életemben először találkozom egy-egy házaspárral, aki házat szeretne terveztetni. Van úgy, hogy mindketten mást akarnak. Akkor valamilyen skiccet kell csinálnom, hogy tapogatózzak, s ezek a vázlatok nagyon nyitottak. Szinte semmik, hangulatok, arányok, térkapcsolatok. Szerencsés adottságom, hogy ezeket a rajzokat úgy tudom feldobni, hogy a tartalmuk azonnal átjön. Volt persze olyan is, hogy a megrendelők rögtön azt mondták:„na, ezt nem!” De ez is egy fontos információ volt, mert megtudtam, hogy merre ne menjek! Kaptam egy visszajelzést tehát tovább tudok lépni s haladunk együtt, ameddig a lehetőségek engedik. Ez mind-mind olyan lépés, ami erősíti az ember alkotókedvét.

– Ez történik egy nagyon személyes szférában a családi ház tervezésénél, kicsit más lehet a helyzet, egy középület, köztér estében. Itt gondolom társadalmi elvárásoknak is meg kell felelni. Bizonyára fontos a település jellemzőinek, megismerése. Az ehhez szükséges információkat hogyan szívod föl?

– Egy középületnél nagyon fontos a környezet. Amikor Kistelek főterének tervezését bízta rám a város vezetése, akkor próbáltam úgy tekinteni a tervezendő feladatra, mintha magam is kisteleki lennék. Az alföldi településnek soha nem volt főtere, s a legfontosabb számomra az volt, hogy ezt az új városcentrumot a helyiek a magukénak érezzék. Az alkotási kedvemet mindig növeli, ha az adott környezet léptékét, arány rendszerét, az ott élő emberek életmódját, közlekedési szokásait megismerhetem. Igyekszem a település hangulatát magamba szívni, a dolog érzelmi vetületeit is megkeresni. Ez esetben fontos volt, hogy elérjem: ez az új főtér vonzó, hívogató legyen a helyiek számára. Olyan, ahol otthon érzik magukat. Ez most már nem a sarkon levő maradék térség lesz, hanem a város központja, ahonnan középületek nyílnak. Az itt épülő iskolába fiatalok járna majd, itt rendezvények lesznek, tehát e térnek használhatónak és ünnepélyesnek is kell lennie egyszerre. Így kellett gondolkodnom erről. A helyiek érzelmeit midig tiszteletben kell tartani, vigyázni kell arra, hogy ami a tudat alattijukba már bevésődött abból valami egy építészeti átalakulás után is megmaradjon. Lehet, hogy csak arányokról van szó, mondjuk a telekszélességek léptékének megtartásáról. De a meglevő sajátosságokból úgy kell elvenni, vagy azokhoz hozzátenni, hogy a helyiek érzése ne sérüljön, hanem azt érezzék, hogy a település továbbra is az övéké maradt.

– Egy városháza hogyan lehet a helyieké?

– Fontos, hogy ha bemegyek egy térbe, mennyire uralom azt. Ha egy sötét folyosó fogad, ami ráadásul kanyarog, nagyon is kiszolgáltatva érezhetem magam egy hivatalnak. Viszont, ha fény van és átláthatóság a térben, akkor ez másfajta érzetet ad. A mórahalmi városháza átriumát üvegfödémmel, zártam le, hogy legyen a belső térnek emelkedettsége is. Az épületbe szándékoltan tettem elementáris formákat. Egy városházának többnek kell lennie, mint egy egyszerű középületnek. Az legyen szimbolikus, emelkedjen ki, ugyanakkor ne legyen túlságosan az ég felé törekvő se, és legyen kellően nyitott is.

– És mire kell gondolnia az építésznek, mikor banképületet tervez? A pénz hatalmát nem nagyon lehet ma megkérdőjelezni, az építtető bizonyára abban érdekelt, hogy egy pénzintézet épülete is ezt hirdesse.

– Az építésznek rendkívüli módon föl kell építenie saját belső világát, ugyan akkor a kor kihívásaira is rálátással kell lennie. A saját lelkületének, érzelmeinek „struktúráját” valahogy össze kell kötnie a tevékenységével. Az én értékrendszeremben a pénz nem szent, a bankok hiába sugallják azt a társadalom számára. Számomra az jelentett kihívást, hogy megmutassam, szerintem a bank nem a pénz temploma, hanem egy szolgáltatás színhelye. Én az állampolgár ott tartom a pénzem és elvárom, hogy engem ezért ott kiszolgáljanak. Egy bíróság épületében is azt kell éreznie az állampolgárnak, hogy ott az ő igazságát szolgálják, s nem attól kell szorongnia, hogy ott el fogják ítélni. Az épületnek azt kell sugalmaznia, hogy az értem, az én ügyemért van.

– És a templom, az mit kell, hogy sugalljon ma? Az isteni erőt, azt, hogy minden ember maga is egy templom, vagy, hogy a templom is értünk van?

– Nagyon érdekes könyveket olvasok, és úgy látom a nyugati világ elindult a spirituális értékek felé. Persze a világ sokkal több annál, mint hogy annak vizsgálatát materialista és spiritualista módon leegyszerűsítsük. Szerintem az Isten házának egy nem hívő számára is ki kell fejeznie, hogy mi emberek olyan lények vagyunk, akik képesek az emelkedettség érzésére. Minden emberben van lélek, s a templomnak erre kell hatnia, ezt kell megérintenie. S ha többen vagyunk az épületben, akkor itt az összekapcsolódás felszabadító erejét is átélhetjük. A templomnak a boldogság színhelyének kell lennie.

– A klasszikus templomoknál, a viszonylag egységes világkép századaiban az építész tudta, hogyan kell az emelkedettség érzését kiváltani, a mai építésznek a mai hitvilág sokrétűségében hogyan kell gondolkodnia a szakrális architektúráról?

– Az eszmeiséget le kell hozni valahogy az emberek közé. A szakralitás mindenkiben ott van, csak venni kell a fáradságot ezt megélni. Mikor a Szeged – szentmihályi templomot terveztem, azt éltem meg, hogy az isteni szellemiség itt van közöttünk. Bennünk van fizikailag, valóságosan, ahogy az univerzumban is, a templom épülete ezt a szellemiséget kell átadja nekünk.

– Vagyis a jó építész egyszerre racionális és idealista?

– Az építészet azért szuper jó dolog, mert ebben a tudatos logikus gondolkodás és az ebből való kilépés szétválaszthatatlan. Ez bármilyen épületfélénél így van. Minden épület egy jel a környezetben, a környezetnek pedig hangulata van és erre az építésznek, mint bázisra illik támaszkodnia. Az nem úgy van, hogy lerakok valahova, hogy egy szuper házat, amitől még egy Párizsból érkező is hanyatt esik, azt a jó házat egy adott telekre, egy meglévő miliőbe kell beletennem! Vagyis minden házat, mint egy település rendezési elemet kell kezelnem. Súlyos tévedés, ha az építész olyan házat álmodik meg, ami a világon bárhol állhatna. Egy épület akkor jó, ha ahova került onnan előtte hiányzott.

– Mit szólsz ahhoz, hogy ha egy városrészt lebontanak és helyére egy teljesen más struktúra mentén más anyagból épülnek új épületek? Sirassuk-e az előző értékeket, vagy örüljünk az újaknak?

– Ha az építész olyan alkotást tervez, hogy az nem csak úgy „kilóg a sorból”, hanem eszmeisége a kor kihívásaira is válaszol, akkor nincs gond. Ha az a szokatlan elem, ami a megszokott közegbe belekerül nem csak egy formavilágot, hanem egy eszmeiséget is tükröz, akkor annak ott helye van. A szegedi Palánkot lebontották, a régi kis utcák hangulata eltűnt, de a helyükre épült dómtól egy szakralitást kapok. A Reök palota is kilépett az eklektikus közegből, és ez a „jó kivétel” beindított egy folyamatot, a környéken más szecessziós házak is épültek. A kivétel nem ellentmondás, hanem az egy pluszt is adhat. Kaptam egy új értéket, ami ugyan kilóg a sorból, de hozzátett a régiekhez s nem farba rúgta azt.

– Miből táplálkozol. Alkotóként miből építkezel? Optimista embernek látszol, a harmóniát miből hozod létre magadban, hogy sugározni, vagy befogadni tudj? Egy keserű, rosszkedvű ember nem hiszem. hogy jó épületeket tud tervezni.

– Ezzel nagyon egyetértek. Születésemtől van bennem késztetés arra, hogy jól csináljam a dolgom. Hiszem, hogy ha erre törekszem, akkor teljes ember leszek. A hivatásomat is így tudom megélni, gimnazista korom óta a gondolkodásbeli nyitottság elkötelezettje vagyok. A nyitottság az egy felelősséget feltételező tulajdonság és azt is jelenti, hogy tudni kell mindig továbblépni. Én a célkitűzések helyett folyton úton vagyok. Úgy érzem mindig, hogy tovább kell mennem és az utamat kell járnom. Rengeteget köszönhetek a nagybátyámnak, – aki jezsuita pap volt – és hálás vagyok a szüleimnek, hogy megtanították a hitet és a tudást összeegyeztetni, ezek bennem harmonikusan összeépülnek. Úgy vélem a tudásban benne van a tudatalatti is, amivel külön számolni kell az én szakmámban. Ha az ember építész, önmagát is folyton építenie, képeznie kell s ez az önképzés valahol a mélyebb szellemi rétegekben kell, hogy történjen.

– Vitatkozni szoktál?

– Aki a nyitottsággal szemben bezárkózik, azzal vitatkozom.

– Az alkotásaid, a házaid miként tudnak a nyitottság fogalmának megfelelni?

– Ilyen tekintetben az eszmeiségük sokkal fontosabb, mint a fizikális voltuk. Fontos, hogy a terek egymáshoz való kapcsolódása rugalmas legyen, hogy ha idővel változik például egy család összetétele, a lakás sajátos rendje ennek a helyzetnek is megfelelhessen. A felszabadult játékosság például ne tűnjön el belőle, a ház lelke, a hangulata ne sérüljön. Akkor jó egy épület, ha nyitott és időtlen. Mikor egy ház megépül, bizonyos elvárásoknak felel meg, de ha telik az idő továbbra is azt tudja nyújtani, amit a kezdet kezdetén. Sokan azt hiszik, hogy a fejlődés azt jelenti, akkorát kell lépni, amekkorát már nem is bírunk. Nem így van, az embernek önmagához képest kell lépnie úgy, hogy közben önmaga maradjon. Az épület is ilyen; ha jó, akkor idővel hiába változik, mégis ugyanaz marad.

Pacsika Emília

Fotók: Pásztor Erika Katalina, Zsitva Tibor