Először nem tudtam, hogy bosszankodjak vagy nevessek. Így aztán bosszankodtam is, nevettem is, majd némi töprengés után, elmentem a rendőrségre, hogy ismeretlen tettes ellen feljelentést tegyek. Ismeretlen tettes: azaz valószínűleg egy diákom vagy volt diákom ellen.
Még valamikor a nyáron találtam rá a viccesnek szánt videókra az interneten. Mondjuk szerintem nem viccesek, inkább idétlenek. Igénytelenek, semmilyenek. Az egyiken négytagú banda zenél, s a tagok fejét a világhálón fellelhető fotóimmal helyettesítették valakik. Két kollegám is szerepel a klippen, hasonló módszerrel varázsolták oda őket. Egy másik videó állóképet mutat, azon is valamelyik portrémmal játszottak, alatta egy szövegem szól, amit én mondok. A neten találták.
Tulajdonképpen nincs ebben semmi rendkívüli. Már az ókorban is, mondhatnánk. Mióta tanár meg diák létezik. Csokonai idejében is születtek gúnydalok a tanárokról, József Attila is azt írja: „kiröhögtem az oktatómat”. De az is megesett már a történelemben, hogy tanárok röhögték ki a diákjaikat, poénkodtak a rovásukra stb. Ilyen a világ. Aki mást remél, az idealista.
Egy tapasztalt pedagógustól hallottam pályakezdőként: ha órán leveleznek a diákok, akkor a tanár sok mindent csinálhat, például elveheti tőlük a papírt, de egyvalamit nem szabad tennie: elolvasni azt. Mert lehet, hogy azon éppen őt hülyézik le, akkor pedig nem csinálhat úgy, mintha mi sem történt volna. Akkor már ügy van. Nem lehet, hogy ne legyen belőle ügy. Úgyhogy óra végén adja vissza a levelet olvasatlanul.
Vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy vannak, de nem kutatjuk őket. Más kérdés (épp tegnap olvastam erről egy novellát), ha mondjuk a padok között sétáló, meg-megálló tanár zakójára vagy köpenyére gombostűvel ráerősítenek egy lapot, amelyen ez a felirat áll: „hülye vagyok”. Esetleg valami hasonló. Ha ez kiderül a tanár vagy a kollegái számára, nem dughatják homokba a fejüket. Időszerűtlenné válik az óvatos kérdés: „hát akarom én ezt tudni?”
Egyébként az esetek többségében az ilyesfajta mémeket a diákok zárt csoportokban terjesztik, vagyis az láthatja csak, akiben megbíznak. Kiszivárogtatások persze mindig, mindenütt vannak, hallani internetes felületekről, ahol a tanárokat a dantei pokol legszörnyűbb bugyraiba képzelik bele a diákok. De hát így van rendjén. Annak idején nekünk is voltak szellemes vagy bugyuta megjegyzéseink a tanárainkról, csak azokat nem osztottuk meg velük. Ha pedig mégis elfogtak egy levelet, annak következményei voltak.
Elmentem hát a rendőrségre. Gondoltam, ez valami személyiségjogi sérelem. Nem néztem utána a jogszabályokban, majd megmondják, valóban a rendőrségre tartozik-e. Számítógépes, internetes visszaélésekkel, bűnügyekkel foglalkozó munkatársat kerestem a kapitányságon, de olyan nincs. Az általános panaszirodán hallgattak meg. Egy ötven körüli tiszt vagy altiszt. Még volt szűk félóra a hivatali idejéből, de érződött, hogy kicsit feszült, mert későn mentem. Pedig vittem néhány internetről letöltött képet, linket. Azt hittem, átveszi őket, öt perc az egész, aztán valaki majd eldönti, hogyan tovább.
A rendőr többször is megkérdezte, tényleg akarok-e feljelentést tenni. Hogy tényleg sértőek-e azok a tartalmak. Mondtam, igen. Nyilván viccesnek szánták, de számomra ezek mégsem annyira humorosak. Igazából azt szeretném, ha eltűnnének a szemem elől, törölnék őket a netről, de nekem fogalmam sincs, ki tette fel a videókat, kit lehetne megkérni, hogy tüntesse el azokat. Kérdezte, van-e haragosom a tanártársak és a diákok között. Nem tudok megnevezni senkit, de biztosan van. Akár nagyon sok is. Ahogy a többi kollegának. Vagy ahogy egy rendőrnek is. Képviselheti bármilyen tisztességgel a törvényt, végezheti bármilyen jól a munkáját, egy csomóan a pokolra kívánják.
A rendőr bólintott, s elkezdte fölvenni a jegyzőkönyvet. Kérdezgetett, válaszolgattam, ő meg pötyögte a számítógépbe a mondatokat. Azt hittem, három sorban meg lehet fogalmazni a feljelentést, de jóval hosszabb lett, pedig nemigen mondtam többet három sornál. A hivatalok nyelve bonyolult, tudjuk.
A rendőr nagydarab, jókötésű, egy ujjal, erőteljesen püfölte a billentyűket. Ahogy én szoktam. Ahogyan most is teszem, amikor ezt írom. Vánszorogtak a percek. Próbálgatjuk a feljelentés szavait. Nézem a rendőrt, és megsajnálom. Hát tényleg, annyira fontos ez a pár ostoba videó, hogy rendőrségi feljelentést tegyek? Hogy itt üljünk egy órát (mert végül több mint egy órába telt), hogy aztán az iratok átkerüljenek a bűnügyi osztályvezetőnek, s az továbbadja egy nyomozónak, engem meg újra behívjanak tanúskodni, aztán ügyészség, bíróság. Nézem a rendőrt, és megsajnálom. A kollegái kint vannak a terepen, bűnözőkkel viaskodnak, azok visszapofáznak nekik, válogatott szidalmakat zúdítanak az egyenruhásokra, s nekik jópofát kell hozzá vágniuk. Nem hallottam, nem olvastam esetekről, amikor rendőrök bűnözőket jelentettek fel, mert azok megsértették a személyiségjogaikat. Szidták az anyjukat, leköcsögözték őket. A rendőrök kint vannak a sorfalban, a mindenkori tüntetők pedig szidják, tojással dobálják őket, kővel, ami a kezük ügyébe akad. Ma már mindenki mindent filmez, rögzít, minden visszajátszható, ám mégsem hallottam olyat, hogy egy rendőr azért tett feljelentést, mert megsértették a személyiségi jogait. A közösségi oldalak tele vannak gyalázkodó bejegyzésekkel kórházakról, egészségügyi dolgozókról, akik a munkájukat végzik, ahogy lehet, miközben olykor nemcsak szóval, hanem tettleg is nekik ugranak a betegek, a hozzátartozók. S ugyanez a hivatalokban.
Nézem a rendőrt, ahogy veri a billentyűket. Mit akarok én ezekkel a kis semmi videókkal, a feljelentésemmel, amikor politikusokat, színészeket, üzletembereket, bárkit lehet pocskondiázni a neten. Ott végül is nem nehéz. Nem kell a szemébe nézni az illetőnek. Nem bizonytalanodik el az indulat. Nem hátrál meg gyáván a szándék, hiszen csak rácsap az az ember az enterre, aztán jöhetnek a lájkok. A virtuális vállon veregetések. Az olcsó siker.
Nézem a rendőrt, ahogy birkózik a billentyűkkel. Megsajnálom. Megsajnálom magunkat. Sajnálom a diákot, a diákokat is, ha kiderül, hogy ki tette, kik tették. De ha a nyomozó majd esetleg megkérdezi, hogy visszavonom-e feljelentést, valószínűleg azt felelem, hogy nem.
Vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy vannak, de nem kutatjuk őket, ám ha elénk kerülnek, nincs választásunk.
Jenei Gyula
