Tiszatájonline | 2018. december 15.

BÚÉK

EZ AZ ÉV IS JÓL VÉGZŐDIK – ÉJFÉL UTÁNI JÓKÍVÁNSÁGOKKAL
Goda Krisztina BÚÉK című filmjének szereplői mintha Boccaccio novellafüzéréből léptek volna ki: az év egy különleges napján összegyűlnek, hogy egy vidám és kegyetlen játék keretében kiteregessék az életüket egymásnak. A nagyon kicsi új magyar Dekameron tehát a reneszánsz mesterhez hasonlóan egy zárt térben gyűjti össze a szereplőit, azzal a különbséggel, hogy a kései magyar utódjaiknak megvan a lehetőségük bizonyos kapcsolatot fenntartani a külvilággal… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

EZ AZ ÉV IS JÓL VÉGZŐDIK – ÉJFÉL UTÁNI JÓKÍVÁNSÁGOKKAL

Goda Krisztina BÚÉK című filmjének szereplői mintha Boccaccio novellafüzéréből léptek volna ki: az év egy különleges napján összegyűlnek, hogy egy vidám és kegyetlen játék keretében kiteregessék az életüket egymásnak. A nagyon kicsi új magyar Dekameron tehát a reneszánsz mesterhez hasonlóan egy zárt térben gyűjti össze a szereplőit, azzal a különbséggel, hogy a kései magyar utódjaiknak megvan a lehetőségük bizonyos kapcsolatot fenntartani a külvilággal. A BÚÉK-ban éppen ez a körülmény a legbizarrabb, az ugyanis, hogy valamennyi szereplőnek felhasadt az intim tere, nincs az életüknek olyan pillanata, amelybe nem törhetne be valami kellemetlen meglepetés. Ezek az emberek végleg és visszavonhatatlanul a telefonjukba helyezték bele minden kapcsolatukat és minden gondolatukat – a kütyüjüket egyszerre használják mások ellen fordítható fegyverként és drága kicsi naplójukként, ami rendkívül sebezhető, mert a kódjához bárki hozzáférhet.

A film dramaturgiáját két további tényező mozgatja, mindkettő jelentősen súlyosbítja a fentiekben körülírt rémes állapotokat. A filmbeli játék egyrészt azon alapszik, hogy a szereplőknek ki kell hangosítaniuk a készüléküket, de a vonal másik végén levő fél nem tud a kéretlen közönségről. Ezzel a szabállyal a résztvevők a beszélgetőtársaikat is magukkal rántják, bele abba a térbe, amely talán végleg eltörölte a határvonalat a nappal és az éjszaka, a hétvége és az ünnep, magán és közösségi, intim és nyilvános között, a fizikai és lelki szolgálat huszonnégyórás. A szilveszteri mulatság vendégei ráadásul olyanokkal is telefonálgatnak, akiket soha nem láttak – ez megesett a mobiltelefónia totális győzelme előtt is, itt azonban végzetes következményekkel járhat: például erotikus levelezőtárs szólal meg váratlanul, és ahogy a hangja kijut a chatszoba látszólagos süketségéből, pusztító hatásúvá válhat. A másik tényező pedig az, hogy tulajdonképpen valamennyi szereplő szenved attól a helyzettől, amelyet maga idézett elő. Ez az egyszerre dramaturgiai és társadalomismereti összetevő ugyancsak ismerős lehet nekünk, ha máshonnan nem, hát Szörény Rezső 1978-ban készült nagyszerű BÚÉK! című filmjéből. Abban a Kádár-kori BÚÉK!-ben, amelynek címét talán a felkiáltójel különbözteti meg ettől az 2018-asétól, mindenki a saját elfogultságainak, féligazságainak, beidegződéseinek és szenvedélyeinek a rabja, ahogy az szokásos az úgynevezett közérzetfilmben. Ilyen körkörös bizalomhiányt mutat például az Ajándék ez a nap (Gothár Péter, 1979), de a közérzetfilm számos alváltozatot hozott létre a magyar filmtörténetben Mészáros Márta dokumentarista jellegű korai munkáitól kezdve Gábor Pál 1972-es Utazás Jakabbal című filmjéig, Sára Sándor szatirikusabb Holnap lesz fácánjáig (1974), de említhetjük a szubkulturális közeget felmutató Eszkimó asszony fázik című filmet is (Xantus János, 1983). Szóval a mostani BÚÉK hősei önkéntesen költöztek be a saját mini-poklukba, és még panaszkodnak is a saját helyzetükre – a kínos jelenetekből nincs módjuk kilépni. Még valami a film társadalomképével kapcsolatban, ami a magyar közhangulatot érinti: legutóbb az Egy nap illetve a Nyitva című filmekkel kapcsolatban beszéltünk a harmincasok-negyvenesek infantilizmusáról, amelyet már a 70-es évek filmje, irodalma és publicisztikája is elemzett. A BÚÉK Kristóf nevű szereplőjét az édesanyja tartja a telefon köldökzsinórján, Alíz hasztalanul próbál megfelelni az édesapja elvárásainak, amelyek filmbeli testvére, Döme számára már rég teljesíthetetlennek tűnnek, de a párok között (Saci és Gábor, Fanni és Márk) is mintha felsejlenének jelek egymás gyerek-állapotban tartására. Nem véletlenül kerülnek ezek a jelenségek a forgatókönyvírók látóterébe, a társadalom tagjainak tétovaságát és függéseit mutathatják.

A BÚÉK tehát a 60-as-70-es-80-as évek közérzetfilmjének közvetlen leszármazottja, ugyanakkor könnyedebb amazoknál, és meglátszik rajta a kor is: egyrészt a műfaji jellege sokkal erősebb, másrészt a szereplői egy kicsit jobban vannak elengedve, mert ugye egy vígjátéknak a műfaj szükségszerűségeiből eredően egy kicsit fölé kell lőnie a hősei szociális helyzetének ábrázolásában. Itt van ugyan lakásgondokkal küzdő általános iskolai tanár, de afféle nagyvárosi változatban, a többiek szép kocsival és szép ruhákban járnak – a fotós, a nőgyógyász, az ügyvédnő, az étteremvezető.

Goda Krisztina ezzel a filmmel tartja korábbi munkáinak színvonalát. A Csak szex és más semmi (2005) a rendszerváltás utáni legjobb vígjátékok egyike, a 2008-as Kaméleon ugyan halványabb darab, de visszafogottabb fogadtatásához talán az is hozzájárult, hogy nem vagyunk hozzászokva a vígjátéki figurák ilyen ellentmondásosságához; a Szabadság, szerelem (2006) sikeresen kötötte össze a történelmi témát a romantikus kalandfilm műfajával; és hát csak sajnálni lehet, hogy a Veszettek (2015) nem találta meg a helyét a magyar közegben. Ó- és újévi jókívánságok a BÚÉK-nek.

Szíjártó Imre

BÚÉK – magyar film (2018)

Rendező: Goda Krisztina. Forgatókönyv: Divinyi Réka. Producer: Geszti Péter, Zákonyi S. Tamás, Ditz Edit. Operatőr: Szecsanov Martin

Szereplők: Szávai Viktória (Alíz), Mészáros Béla (Kristóf), Bata Éva (Saci), Hevér Gábor (Gábor), Lengyel Tamás (Márk), Törőcsik Franciska (Fanni), Elek Ferenc (Döme).