A diktátor és a rettegés
Két egymáshoz igen hasonló tematikájú előadást láttam a közelmúltban. A diktátor című Chaplin-film színházi remake-jét a Vígszínházban, és Bertolt Brecht Ínség és rettegés a harmadik birodalomban című drámájának „kortárs feldolgozását” a Stúdió K-ban. Mindkét előadás tovább formálandó színházi alapanyagként kezeli a feldolgozandó művet. Mindkét alapmű a (hajdan) kialakuló totalitárius társadalom működéséről, működtetéséről szól. A témaválasztás oka és szándéka is közös… – HORVÁTH PÉTER ÍRÁSA
Nem tudom, hogy a színház művészet-e vagy a szórakoztatóipar része, de abban biztos vagyok, hogy mindenképpen: szakma. Egy színielőadás létrehozása mindenekfelett szakmai kérdés. Persze nem egészen mindegy, hogy mesterségünkkel mit hozunk létre.
Két egymáshoz igen hasonló tematikájú előadást láttam a közelmúltban. A diktátor című Chaplin-film színházi remake-jét a Vígszínházban, és Bertolt Brecht Ínség és rettegés a harmadik birodalomban című drámájának „kortárs feldolgozását” a Stúdió K-ban. Mindkét előadás tovább formálandó színházi alapanyagként kezeli a feldolgozandó művet. Mindkét alapmű a (hajdan) kialakuló totalitárius társadalom működéséről, működtetéséről szól. A témaválasztás oka és szándéka is közös: nézzük meg akadnak-e hasonlóságok a színházi eszközökkel megidézett múlt (Chaplin 1940-ben forgatta a Diktátort, Brecht 1935 és 38 közt írta a Rettegést) és a nézők által megélt jelen „valósága” közt. Igen, természetesen van hasonlóság, miért ne volna, hiszen minden valamirevaló mű örök emberi témákat (dilemmákat) dolgoz fel, a görög tragédiáktól kezdve a legjobb kortárs színművekig.
A Diktátort és a Rettegést nézve mindkét előadás nézőjében felsejlenek olyan emlékek és érzetek, amelyek ezt a „hasonlóságot” igazolják. Ma is születnek diktátorok, ma is akad okunk a félelemre: mi lesz velünk, ha nem tudjuk jól megválasztani, miképp vélekedjünk, hogyan viselkedjünk a mindenkori hatalomnak alávetetten úgy, hogy a tükörbe nézve ne kelljen lesütni a szemüket, de ne is váljunk áldozattá. Minkét mű felveti az egyén társadalmi felelősségének kérdését.
A két előadás érzelmi hatása mégis más.
Ez részben a két színházi tér különbözőségéből fakad. Más szakmai feladat egy közel ezer személyes nézőtér előtti hatalmas színen játszani, megint más egy alig hetven fő befogadására alkalmas terem tenyérnyi színpadán – noha a játszók szakmai eszköztára azonos.
A színész – ez a csodálatra méltó pária – „munkadarabja” saját maga, estéről estére teljes valóját kölcsönzi más és más figurák megteremtéséhez. Szakmájuk legkiválóbb mesterei mindezt úgy teszik, hogy az önmagukból alakított figura mögött (mellett, fölött) valamiképpen ott maradnak ők maguk is, és ez a különös ellentmondás teszi valóban hitelessé és emlékezetessé a játékukat.
Az Eszenyi Enikő rendezte vígszínházi előadást egy egészen kivételes képességű és szakmai tudású színész (ifj. Vidnyánszky Attila) „viszi a vállán”, körötte a társulat tizennégy tagja asszisztál fegyelmezetten a parádés alakításhoz. Az ő arcuk, személyiségük feltűnés nélkül simul a játékba, közülük Wunderlich József és Ember Márk marad emlékezetes kivétel. A Stúdió K (a K2 színházzal közös) produkciójában tizenketten lépnek színre, mindannyiuk[1] arcára, tekintetére, hangjára emlékszem.
A vígszínházi csapat Eszenyi mesteri karmesterpálcájának minden rezdülését alázattal és híven szolgálva tesz a dolgát a professzionális szinten működő nagyszínpadi masinéria adta keretek közt, a Rettegés színészei nem csak híven, de hívő odaadással keltik életre a két rendező (Benkó Bence és Fábián Péter) színházi partitúráját.
Életre kelteni – talán ez a színházi szakma. A Diktátor története életre is kel: a színpadon. A Rettegésé bennem – a nézőben – születik újjá és él tovább, nyugtalanítóan zaklat, vádol és szeret.
A vígszínházi előadás lenyűgöz, kiváltja odaadó tetszésemet, elégedetté tesz: jól tettem, hogy aznap este velük töltöttem az időm. A Rettegés jórészt fiatal emberből álló közössége viszont olyan delejes erővel hat rám, hogy szinte szégyellem, hogy nem vagyok magam is a csapat tagja. Pontosabban: képesek elhitetni velem, hogy igenis tag vagyok, teljes értékű és felelősségű tag, rajtam is múlik, merre fordul a világ.
Nem teljesen igazságos összevetni a két előadást, már csak azért sem, mert Brecht darabja írásszakmai szempontból jobb, erősebb, árnyaltabb, pontosabb Chaplin alapművénél, története közelebb áll hozzám, komfortzónájának határait átlépni rettegő kispolgáréhoz, aki vagyok.
És mégis.
A Stúdió K Színház és a k2 Színház külön-külön is remek színészeinek egymásra (is) figyelő csapatmunkája olyan élménnyel gazdagít, amivel a Vígszínház szintén professzionális gárdája adós marad. Jelesül: a Rettegés láttán néhány napra elhiszem, hogy még ma is létezhet értelme a közösség szónak.
El fogok tűnődni ezen.
Horváth Péter
JEGYZET
[1] Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Homonnai Katalin, Horváth Szabolcs, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Pallagi Melitta, Piti Emőke, Sipos György, Spilák Lajos, Viktor Balázs.
Kapcsolódó írásunk:
