Altneumärchen

JÓZSEF ÉS TESTVÉREI
AZ ÖRKÉNY SZÍNHÁZBAN

A József és testvérei, Thomas Mann nagyregénye, akárcsak Prousté, a nyelvről szól: egyetlen összetett mondatban elmondható történetet beszélnek el ezek a szerzők oldalak százain át, miközben felteszik a nyelv, a hagyomány és az identitás modern kérdéseit. Egy nagyregényt igen kockázatos vállalkozás színre vinni, mert főszereplője, és egyben médiuma, önnön nyelve, ami gyorsan veszít erejéből egy másik közegben. Gáspár Ildikó adaptációját Ascher Tamás vitte színre az Örkény Színházban.

Amilyen mély a múlt sokat emlegetett kútja, olyan sokféleképpen olvashatjuk József történetét. A kanonikus változat a Bibliában, Mózes I. könyvének végén található, és már ott is három fő részre tagolódik, ahogy Mann regényében és Ascher rendezésében is. Az elbeszélés József fiatalkorával kezdődik: ő apjának, Jákobnak legkedvesebb gyermeke (Benjámin csak József elveszítése után lesz Jákob kedvence), aki meggyűlölteti magát testvéreivel. Éppen ez az – meggyűlölteti –, a műveltető fogalmazás lehetősége teszi József alakját izgalmassá, ez mondatja újra és újra történetét. József ugyanis, szemben a három ősatyával már nem egyértelműen pozitív szereplője Mózes I. könyvének: kivételes képességű ember, de ennek nagyon is tudatában van, istenfélő, de nem szerény, nem jámbor, egy kicsit túlságosan is otthonosan mozog a világban, egy kicsit túlságosan is tisztában van vele, hogy nagy dolgokra született – és az Örökkévalóba vetett bizalmához hasonlóan ebben sem kételkedik soha. Testvérei eladják, Egyiptomba kerül, ahol először Potifár, majd a fáraó udvari elöljárója lesz.

Csodálatos sikereit azzal éri el, hogy két világban is otthonos: József egyszerre az álmok és a hétköznapi gyakorlatiasság embere.

Az álmoké, abban az értelemben, hogy tudja őket olvasni, és abban az értelemben is, hogy saját képzeteiből létre tudja hozni az általa elgondolt világot. Ez Józsefben a nagyon régi, a tradicionális, az alteritás világából vétetett: álom, nyelv és értelmezés számára még egyetlen teremtő egység, amelyet a mondás, az elbeszélés vagy az értelmezés által képes életre hívni, a semmiből, a nyelv-előttesből a létbe segíteni. József innen nézve nagyon is az alteritás gyermeke, mégis izgalmas maradt a története, mert minket foglalkoztató kérdéseket tehetünk fel az újramondásával.

Az Örkény színre vitele aktuális, kortárs értelmezés, amely sikeresen írja bele magát egy régi történet recepciójába. Két irányból kapunk folyamatos reflexiót: a narratív identitás és a hagyomány újrafogalmazása felől. A későmodern társadalomban élő ember identitásképzésének egyik lehetősége (pont ez az, hogy több lehetősége van, és választania kell) a narratívaképzés: a stabil, időben állandó személyiség, ha nem is létezik, azt mégis állíthatom, hogy a történetem vagyok, vagyis személyiségem azzal a megformált – vagy éppen meg nem formált – elbeszéléssel azonos, amelyet létrehozok a múltamról. Ebben az állításban azonban mélységes feszültség rejlik: ha a történetem vagyok, amit én mondok, akkor a mondásom által meghatározom, módosítom, újraírom, átírom a történetemet, aminek továbbra sincsen középpontja, csak egyet lehet róla tudni, hogy mindig éppen elbeszélésben áll.

Ez az identitásképzés nemcsak narratív, hanem nyelvalapú is, ennyiben mélyen a zsidó-keresztény hagyományban áll, egy olyan teremtéstörténet következménye, amelyben a dolgok a kimondásuk által kerülnek át a semmiből a létezésbe.

Erre a rendezés folyamatosan reflektál, nemcsak magának a színre vitelnek a tényével, hanem több helyen explicit módon is.

Thomas Mann, mikor újra elbeszélte József történetét, maga is belépett a hagyomány szövetébe, és ugyanezt teszi a színpadi adaptáció is. Ez nem problémátlan, ezt a színpadi történetet ma játsszák mai nézőknek. A kaput a hagyomány felé – mint rendesen – az irónia és az önreflexió nyitja meg a nézők számára. A történet régi, de az elbeszélésben mi veszünk részt: a színpadon megformált alakok mindannyian tüntetően esendőek – beleértve Józsefet és Jákobot is.

A nagyregény kb. 1500 oldal, az előadás hossza négy és fél óra, és ez az idő minimális, jelzésszerű díszletek között zajlik. Ehhez rendkívüli színészi jelenlét kell, különben egy ilyen előadás egyszerűen nem él meg.

A színészekre egyenként térhetnénk ki, de nem tesszük, csak a jók között is a legjobbat emeljük ki (ami előadásonként változhat). Epres Attila az előadás minden szerepében lenyűgöző: szolgálatkész és feszült figurákat alakít, akik a nagyemberek történetének peremén téblábolnak. Egy színész több szereplőt is játszik, ami végre nem a mise-en-scène funkciótlan fogása, hanem jelentéssel bír: történeteink örökké, mindig is zajlanak, de új és új testek és személyiségek lakják be azokat.

Galántai László

Fotó: Horváth Judit (www.orkenyszinhaz.hu)