Tiszatájonline | 2018. december 15.

Válogatás Margaret Atwood novelláiból II.

Egy sátorban vagy. Az odakint határtalan és hideg, nagyon határtalan és nagyon hideg. Sívó pusztaság. Vannak benne kövek, meg jég, meg homok, meg mély, mocsaras gödrök, melyekben nyom nélkül eltűnhetsz. Romok is akadnak, sok-sok rom, s a romokban meg körülöttük eltört hangszerek, régi fürdőkádak, kihalt szárazföldi emlősök csontjai, cipők láb nélkül, autóalkatrészek. Tüskés bokrok, göcsörtös fák, viharos szelek. De a sátradban van egy kis gyertya. Megmelegedhetsz. […] – SOHÁR ANIKÓ FORDÍTÁSAI

A sátor

Egy sátorban vagy. Az odakint határtalan és hideg, nagyon határtalan és nagyon hideg. Sívó pusztaság. Vannak benne kövek, meg jég, meg homok, meg mély, mocsaras gödrök, melyekben nyom nélkül eltűnhetsz. Romok is akadnak, sok-sok rom, s a romokban meg körülöttük eltört hangszerek, régi fürdőkádak, kihalt szárazföldi emlősök csontjai, cipők láb nélkül, autóalkatrészek. Tüskés bokrok, göcsörtös fák, viharos szelek. De a sátradban van egy kis gyertya. Megmelegedhetsz.

Sokan üvöltenek odakünn, a sívó pusztában. Sok ember üvölt. Vannak, akik gyászukban üvöltenek, mert szeretteik meghaltak vagy megölték őket, mások diadalittasan üvöltenek, mert elérték ellenségeik szeretteinek halálát vagy megölését. Vannak, akik segítség után üvöltenek, másik bosszúért, megint mások vért szomjazva. Fülsüketítő a lárma.

És félelmetes is. Némelyik üvöltés közel jön hozzád, a sátradhoz, ahol némán gubbasztasz, azt remélve, nem vesznek észre. Magadat is félted, de a szeretteidet még jobban. Meg szeretnéd oltalmazni őket. Oda szeretnéd gyűjteni őket magad köré a sátradba, hogy védelmet nyújthass nekik.

Az a baj, hogy papírból van a sátrad. A papír semmit sem tud kívül tartani. Tudod, hogy a falakra kell írj, a papírfalakra, a sátrad belsejében. Fejjel lefelé kell írj, és visszafelé, a papír minden négyzetcentijét írással kell borítsd. Az írás egy része le kell írja az odakint a homokdűnék és jégtömbök és romok és csontok és így tovább között éjjel-nappal zajló üvöltést; muszáj, hogy az igazat mondja az üvöltésről. ám ez nehéz feladat, mert nem látsz át a papírfalakon, ezért nem számolhatsz be precízen az igazságról, és nem szeretnél kimenni oda, ki a pusztaságba, hogy a saját szemeddel láthasd, precízen. Az írás egy része le kell írja szeretteidet és késztetést, amit érzel, hogy megvédelmezd őket, ám ez is nehéz feladat, mert nem mindegyikük hallja úgy az üvöltést, mint te, némelyikük úgy véli, odakintről inkább piknik hallatszik, talán big band, talán egy tüzes tengerparti party, rossz néven veszik, hogy be vannak zárva egy ilyen szűk helyre veled meg a kis gyertyáddal meg a félelmeiddel meg a bosszantó szépírási rögeszméddel, egy olyan rögeszmével, ami számukra értelmetlen, s ezért folyton megpróbálnak kikúszni a sátorfalak alatt.

Ez nem akaszt meg téged az írásban. Úgy írsz, mintha az életed múlna rajta, a saját életed meg a szeretteidé. Gyorsírással lejegyzed a természetüket, a vonásaikat, a szokásaikat, a múltjukat, persze megváltoztatod a neveket, mert nem akarsz bűnjelekkel szolgálni, nem akarod, hogy netán ártalmas figyelem irányuljon a szeretteidre, akik közül némelyik – csak most jössz rá – nem is emberi lény, hanem nagyvárosok meg tájak, kisvárosok meg tavak meg ruhák, amiket valaha hordtál, meg kávéházak a környéken és rég nem látott kutyák. Nem akarod az üvöltők figyelmét felkelteni, de ők mégis felfigyelnek rád, mintha csak szimatot kaptak volna: a papírsátor fala oly vékony, hogy látják a gyertyád fényét, látják a kontúrod és természetesen felkelti a kíváncsiságuk, mert akár préda is lehetsz, olyasmi, amit megölhetnek és utána diadalmasan üvölthetnek, aztán így vagy úgy felfalhatnak. Túlságosan feltűnsz, feltűnővé tetted, elárultad magad. És ők közelednek, gyülekeznek, megszakítják az üvöltésüket, hogy fürkésszenek, hogy körbeszaglásszanak.

Miért hiszed azt, hogy a te írásod, ez a grafománia egy sérülékeny barlangban, ez az előre-hátra, föl-le firkálás a falakon, amelyek lassan már börtönnek tűnnek, képes arra, hogy megvédelmezzen bárkit is? Magadat is beleértve. Ez csupán illúzió, a hit, hogy a firkálásod afféle páncél, afféle bűbáj, mert nálad jobban senki sem tudja, tulajdonképpen mennyire sebezhető is a sátrad. Máris itt a bőrborította lábak dübörgése, itt a körmölés, itt a firkantás, itt a recsegő lélegzet hangja. Szél fúj be, a gyertyád feldől, lángja fellobban, s a sátorbejárat egyik laza szárnya lángra kap, és az egyre táguló fekete szélű résen látod az üvöltők tekintetét, vörös és fénylik a te égő papírmenedéked fényétől, de te csak írsz tovább, mert mi mást tehetnél?

  

Palack II.

Hajtsd lejjebb a fejed, hozd közelebb a füled! Fogd be a másik füledet! Gondolj tengeri kagylóhéjra! Na ugye. Most hallasz.

*

Bizonyára meglepődsz, mikor fölfedezed a hangot ebben a palackban. Azt hitted, régiséget vettél, amit a legtöbben kerekded üvegtárgynak mondanának, díszes, poros, idejétmúlt, tele rétegesen színezett homokkal, bíbor-rózsaszín-narancssárga-zöld-drapp. Dekorációféleség. Afféle szuvenír, olyan helyről, ahol valójában sosem jártál.

*

Aztán észreveszed, hogy a homok mozog a bedugaszolt palackban. Először arra gondolsz, talán a föld reng, épp csak annyira, hogy összekoccanjanak a teáscsészék. De nem. Jobban odafigyelsz. Nem tévedtél: igen, a bíbor homok fodrozódik, megremeg, apró hullámot vet. Talán valami rovar. Kihúzod a dugót.

*

Ekkor hallod meg a hangot. Pontosabban az én hangomat. Halk, susogó hang, amilyen a régi kukoricacsuhé zizegése, ha szellő támad, vagy az elszáradt leveleké, amiket időtelen idők óta barlang őriz. Sziszegő, akár a nedves iszapból hébe-hóba feltörő gőz. Földalatti hang, ismeretlen nyomásokat, ismeretlen erőket sejtető. Csalogató suttogás.

*

Kérdezd meg tőlem, amit tudni akarsz. Kérdezz s én megmondom neked, ígéri ez a hang, az én hangom. A slusszkulcsod? Az ágy alatt. Az értékpapírjaid? Aranyat látok, de vajon a tiéd? A halálod, mikor és hol? Ez a hang nem csak tudást nyújt, hanem félelmet is kelt. A félelem és a jövő elválaszthatalanok egymástól, s a jövő teli elágazott utakkal, jobban mondva, elágazó utakkal, hiszen az utak folyton szétágaznak, akár a villám. Az út folyamat, nem pedig hely. Rá tudom tenni ujjaim hegyét erre az útra, ezekre az utakra, erre a remegő elágazásrendszerre, ujjaim hegyét, amely most oly apró és pókszerű.

*

Hogyan jutottam ide? Jelenlegi pókszabású állapotomba? Valaha ifjú voltam, szépséges, keresett, különös ruháim és kivételes képességeim voltak. Az előjeleket barlangokban adtam tudtul: sorban álltak értük, várólisták alakultak ki. Miként lettem ilyen parányi, ilyen áttetsző, ilyen filigrán, ilyen suttogó? Hogyan esett, hogy ebbe a palackba zártak? Szokatlan történet, hihetetlen történet, olyan történet, ami manapság nem történhetne meg. Nem vagyok biztos abban, hogy én magam még mindig elhiszem, bár elmondom bárkinek, aki meghallgat.

*

Ez most épp azt jelenti, neked. Én nem vagyok régiség, barátom. Vagyis inkább régiség vagyok, de mondhatni a régiség maga, mind közül a legjobb. Csak a különlegesen kíváncsiak vásárolnak ilyen különlegességeket. És te különösen kíváncsi ember vagy, belenézel az orvosságos szekrénybe az olyanok fürdőszobáiban is, akiket alig ismersz, lelkes hallgatóság vagy, belső késztetésed van arra, hogy meghallgass, meghallgatsz bármit. Megértelek: valamikor én is kíváncsi voltam, ahogy te. Mindketten olyanok vagyunk, akik kihúzzák a dugót a palackból. Nem borospalackokból: homokkal teli palackokból.

A novellákat A sátor című kötetből Sohár Anikó válogatta és fordította

Margaret Atwood: The Tent

2006

159 oldal

ISBN13: 9780385516686

Kapcsolódó írásunk:

Sohár Anikó: Margaret Atwoodról dióhéjban >>>

Sohár Anikó: Válogatás Margaret Atwood novelláiból I. >>>