Tiszatájonline | 2018. december 3.

Emberi hangok

KÉT FELEJTHETETLEN TALÁLKOZÁS
Nem kis dolog, ha egy héten belül két ilyen találkozásnak is örülhet az ember. Az utóbbi években – talán annak is köszönhetően, hogy idősödöm – ismerősökkel és ismeretlenekkel való találkozásaim ritkán töltenek el valódi örömmel. Néha még a barátaim tekintetén is észreveszek némi tartózkodást, netán gyanakvást, nem lesz-e kellemetlen, esetleg súlyos következménye annak, ha beszédbe elegyedve óvatlanul hangot adunk bizonyos elégedetlenségünknek szűkebb és tágabb környezetünk – és saját magunk – mentális állapotával kapcsolatban… – HORVÁTH PÉTER AJÁNLÓJA

KÉT FELEJTHETETLEN TALÁLKOZÁS

Nem kis dolog, ha egy héten belül két ilyen találkozásnak is örülhet az ember. Az utóbbi években – talán annak is köszönhetően, hogy idősödöm – ismerősökkel és ismeretlenekkel való találkozásaim ritkán töltenek el valódi örömmel. Néha még a barátaim tekintetén is észreveszek némi tartózkodást, netán gyanakvást, nem lesz-e kellemetlen, esetleg súlyos  következménye annak, ha beszédbe elegyedve óvatlanul hangot adunk bizonyos elégedetlenségünknek szűkebb és tágabb környezetünk – és saját magunk – mentális állapotával kapcsolatban. Az ember ugyanis jó ideje igyekszik elkerülni a politikával kapcsolatba hozható véleménynyilvánítást, nehogy elterjedjen róla, hogy gondolkodásmódja nem elég hazafias. A legtöbb újság szerint ugyanis hazánk fél Európával „hadban áll”, üdvözítő harcot vív a csökötten liberális „Brüsszellel”, és elszántan, már-már hősiesen képviseli a veszélyben lévő nemzeti integritásunk mellett az igazi keresztény erkölcsiség és a felelős európai gondolkodás valódi értékeit. Ha valaki mindezekről kissé árnyaltabban gondolkodik, manapság könnyen a hazaárulás gyanújába kerülhet. Ez nyilván képtelenség, mégis megtörténhet, hogy véleményéért ferdén néznek rá, sőt, még az is megeshet, hogy neve a nemzetbiztonsági kockázatot jelentő személyek adatait tartalmazó ilyen-olyan listákra kerül, és alaposan megnézheti magát, ha nem veszíti el a tükrét is – az állásával együtt. Harcos hazánkban ugyanis lassan egyetlen hivatalos emberi értékmérő a pártunk és kormányunk iránti feltétlen lojalitás. Így aztán ritkul a félelemmentes, őszinte emberi hang, a gyengeség, netán a másság vállalása, sokszor igyekszünk titkolni valódi érzelmeinket, a sokaságétól eltérő véleményünket – a saját, jólfelfogott érdekünkben.

Ezért (is) volt üdítő az a két színházi este, amelyek kapcsán most megszólalok.

A főváros egyik kedvelt magánszínházában, a Rózsavölgyi Szalonban láttam Molnár Piroska zenés önálló estjét, amelynek címe: Emberi hang. Az est elején a művésznő elmesélte, azért választotta ezt a címet, mert a nyilvánossággal való találkozások során manapság sokszor már a színészek is mikrofont, mikroportot használnak még a könnyen „átbeszélhető” terekben is, noha a megnyilatkozáshoz elég volna – az átlagosnál esetenként jobban képzett – saját hangjuk is. Ezért – mondta –, ő megpróbál most mindenféle technikai segédeszköz nélkül, emberi hangon szólni a közönséghez.

És tulajdonképpen ez a gesztusa tette igazán örömtelivé az estét.

Ott állt, sétált, beszélt és énekelt – tőlünk karnyújtásnyira – egy idős asszony a megvastagodott lábán, az évtizedek által átrajzolt arcán önironikus, mégis megnyerő mosoly, nem akart többnek, különbnek látszani önmagánál, igaz, hogy ez nehéz is lett volna, Molnár Piroska ugyanis – ha valaki nem tudná – hazánk egyik legnagyobb színésznője. Sugárzó, vitathatatlan tehetsége mellett a szakmája (művészete?) iránti feltétlen alázat, határtalan munkabírás és vasszorgalom jellemezte, és jellemzi őt mind a mai napig. Mindegy, hogy drámában, tragédiában lép színre, vígjátéki, netán bohózati szerepet játszik, főszerepet vagy epizódszerepet alakít, netán szórakoztatónak szánt sorozatban tűnik fel a képernyőn, ha megjelenik: kisüt a nap. És mindig „emberi hangon” szólal meg, sallangmentes egyszerűséggel, soha nem erőszakosan, ugyanakkor mégis mindig elháríthatatlan erővel. Az ő közelében az ember arra gondol, mégiscsak remek dolog az élet.

*

A másik este a Szegedi Nemzeti Színház „kisszínházában” láttam Závada Pál Az utolsó üzlet című színművének Lukáts Andor rendezte előadását. Az író által már-már szenvtelen (vagy mondjuk inkább: könyörtelenül pontos) emberi hangon elmesélt történet egy dúsgazdag, iparmágnás zsidó családnak a zsidó népcsoportot kiirtani szándékozó (és ebbéli szándékát nagy százalékban sikeresen megvalósító) hatalommal való alkudozásáról szól. Arról, miként próbálnak túlélésük érdekében üzleti alapokon álló különbékét kötni az ördöggel, a gentleman agreement szabályai szerint.

Az előadás legszebb pillanatait (Jakab Tamás hullámzó minőségű, mégis tehetséges és átélt játéka mellett) egy Molnár Piroskánál legalább két nemzedékkel fiatalabb színésznőnek, a vendégként színre lépő Szávai Viktóriának köszönhetjük. Akárcsak fent említett szépkorú kolléganője, ő is a kíméletlenül okos nők közé tartozik. Kimondhatatlanul fontos erény ez egy olyan világban, ahol a butaság buja, önimádó virágzását éljük. Ahol egy Patyomkin falu győzelmi színekre mázolt portáljai előtt a középszerűség és az ostobaság ünnepli önmagát, míg a pingált díszletfalak mögött pusztul a csupaszra rabolt táj.

De Szávai Viktória nem csak okos, hanem tündöklően tehetséges és vonzó színésznő. Színi jelenléte minden pillanatban sugárzó, megélt titkokkal teli. És hát őrá is jellemző a Molnár Piroskával kapcsolatban említett „emberi hang”. Beszédének tónusa, hangsúlyai, elhallgatásai és megszólalásai mindig „szívközeliek”, mégis egyszerűek és természetesek. Az általa megformált asszonyról sok olyasmit sejtünk, amiről a történetben alig-alig esik szó. Egy teljes életet láttat velünk, mert minden pillanatban a maga teljes, kendőzetlenül feltárt valóját mutatja, nem mellesleg a színházi szakma teljes eszköztárának fölényes tudása és alkalmazása mellett.

Nagyszerű tapasztalás, hogy a televíziós csatornákon hőbörgő, kivagyi, magamutogató sztárocskák árnyékában, és a tisztességgel dolgozó művészmunkások mellett még léteznek olyan szerényen szolgáló, lefegyverző tehetségek, mint az a két asszony, akikről leírhattam ezt a néhány köszöntő mondatot.

Ha tehetik, nézzék meg mindkét előadást, legyen részük egy-egy valódi találkozás ritka örömében Önöknek is.

Horváth Péter