Tiszatájonline | 2018. november 26.

Bodor Ádám Magyarországa

Bodor Ádámmal Józsa Márta beszélgetett Zentán, a Zetna XV. irodalmi fesztiválján… – KÉMERI ATTILA BESZÁMOLÓJA

Bodor Ádámmal Józsa Márta beszélgetett Zentán, a Zetna XV. irodalmi fesztiválján.

Ha Szegedről indulunk a Vajdaság felé és a tiszaszigeti határátlépő helyet választjuk akkor először is elkerüljük az idegőrlő röszkei végtelen várakozást, aztán aligforgalomban autózva elmerülhetünk a bánáti táj novemberes napsütés által már-már idillivé világított sárgafényes világában. Ahogy átgurulunk néhány csendes falun, kora délután egy lélek sincs az utcákon. Évek óta lelakatolt kocsmák, boltok porladó deszkaajtajai lógnak csüggedten, lehet, a Jelen Pivo-s kocsmacégér a múlt évezredben világított utoljára. Bodor Ádám verhovinai tája jut eszünkbe, bár ez nem annyira lehangoló, némileg szerethetőbb, nincs kénes-sós kipárolgás és ez mégiscsak egy mezőgazdász környék, nem felhagyott ércbányászvidék.

Először balról, majd jobbról egy gaznőtte vasúti pálya kísér bennünket Csókáig, ahol a Tisza-hídon átgurulva mélabús nosztalgiával érünk Zentára.

Szagok, ízek, a lassan málló épületek fura otthonossága fogadja az évtizedek óta visszajáró vendéget. Olyasmit érez itt az irodalmi fesztiválnak mondott háromnapos diskurzus sorozatra érkező, mintha Bodor Ádám mintha-táját járná: félig ismerős, tespedtséggel és enyészettel terhes, az itt élők szellemvilágával baráti viszonyban, ám mégsem vagyunk benne otthon.

A Zetna XV. irodalmi fesztiválján, szombat este, a zárónapon valóban megjelenik maga Bodor Ádám, akivel Józsa Márta beszélget a Vajdasági Magyar Művelődési intézet alkotóházában.

„Művészileg nem érdekel” – jelenti ki Bodor arra a felvetésre, miért nem tartja fontosnak a testéhez való viszonyról írni a betegségeken keresztül. Így vezetődött át az előző beszélgetés, ahol Szilasi Lászlót és Bozsik Pétert Szarvas Melinda kérdezte. Minkét alkotó írt és beszélt is a betegségek megéléséről és interpretációiról.

– Neked is lett volna saját halálélményed, miért nem tartod ezt fontosnak? – faggatta tovább Bodort Józsa.

„A saját élmény az már egy kész élet, az utólagos beleértelmezések nem etikusak. És ha az ember elkezd a saját életében kutakodni, akkor hajlamos arra, hogy megszépítsen, visszaminősítsen eseményeket. Az írói képzelet sok mindent ráruház a történetre, olyant, ami nincs is ott. Ám kétségtelen, hogy van ebben bizonyos fokú szemérem is. Nincs mit ábrázolni rajta és az eszközeim is hiányoznak ehhez.”

A kérdező aztán az Állatkert című novellát hozza fel, amiben a főhős autójának a rendszáma EU. A novella keletkezésekor, 1978-ban még nem volt Unió.

„Úgy látszik, megéreztem valamit, ezek intuíciók. Kitaláltam csomó mindent, ami beteljesedett, ebbe ne is menjünk bele… Ez a képzelet pimaszsága.”

A moderátor itt „szemére veti” hogy Bodor hősei sokak szerint kevéssé szerethetők.

„Nem állítom, hogy rokonszenves társaság… De a hagyományos értelemben vett hősöket ki nem állhatom, nem is hiszem, hogy ilyenek léteznek. Az irodalomban talán kellenek az ilyenek, de nem szeretem a regényhősöket. Mindig óvakodtam valakit túl sok jó tulajdonsággal felruházni. Mert akkor mi a csudát kezdek vele?”

A kérdésre, miszerint számíthatunk-e arra, hogy egyszer majd mégis „megpihen egy olyan hősben”, aki szerethetőbb, a leghatározottabban jelenti, hogy „Most már nem.”

Nem lep meg bennünket, amikor nem kapunk választ arra a kérdésre, min dolgozik jelenleg.

„Én sem hiszem, hogy valami van, amíg el nem készülök vele. Az írás számomra sem létezik mindaddig, amíg be nem fejezem. Egyedül a feleségem láthatja, ha valami frissen elkészül, más soha.

Megtudjuk viszont, hogy Bodor nem barátja a hangos felolvasásoknak sem. (Ó, milyen pikáns ezt hallani egy irodalmi fesztiválon):

„A felolvasott írások nem érintenek meg. Ki nem állhatom, amikor felolvasnak, még a rádióban sem, amikor avatottak teszik ezt. Ha hallok egy ilyen írói felolvasást, kiérzem belőle az írói szándékot.”

Amikor Bödőcs Tibor paródiakötete kerül szóba, kiderült, hogy nem érintik mélyen a paródiák sem, „mostmár” nem szereti a műfajt, mitöbb, Bödőcsöt sem olvasta.

„Nemigen találkozom paródiákkal, de körbe vagyunk véve a paródiával. Egy parodisztikus világban élünk, s ezt annyira megszoktuk, hogy nem vesszük észre, hogy ami velünk történik, az valaminek a paródiája.”

„Immunis vagyok teljesen. Nem érzelmileg, hanem nem gondolom, ez már rám tartozik.” mondta arra a kérdésre, hogy nem viszket-e a tenyere. Mert korábban még reagált a groteszk a társadalmi igazságtalanságokra.

Vajon ez az érdektelenség az oka, hogy Magyarország nem szerepel Bodor témái, irodalmi helyszínei sorában?

„Nem is volt ott soha” – mondja erre. „Sem a földrajzi környezete, sem a társadalma. Semmi izgalmas nincs benne, végtelenül szánalomra méltó egy hely.”

Józsa a társművészetekkel való viszony felé irányítja a beszélgetést. A zenei utalásokkal kapcsolatban ezt halljuk:

„Egy esetre emlékszem csak, egy szénégetőkről szóló szövegben a szénégetők döbbenten hallják, hogy egy férfi azt mondja a tisztáson a nőnek, hogy unalmas vagy, mint egy Bruckner-szimfónia. Más utalásra nem emlékszem. Nemrég volt egy zenei hangsúlyokra kihegyezett beszélgetés, ott is felmerült, van-e kapcsolatom a társművészetekkel. Hát nekem semmi.” (…) Nem hiányzik a megfilmesítés sem. Eleinte magam is láttam, hogy az írásaim alkalmasak megfilmesítésre, illetve filmszerűek. De ez egy nagy csapda. És ebbe sokan beleesnek. A Gothár is. Amikor filmszerűnek éreznek valamit, akkor már lepereg előttük a film. Az, hogy ők másképp látják, az nem baj, de a prózai szöveg erényei nem ültethetők át más műfajba. A film egy durva, erőszakos, több oldalról támadó nagyon agresszív művészet. Az én prózámnak ehhez semmi köze nincs. Ha a Gothár lemásolja a Részleg novellámat, attól az még nem jó film, sőt elvész belőle az, ami a prózában tényleg jó volt. Lemásolja – ezt ő is vállalta – temérdek szereplővel megcsinálja, és temérdek kockázatot hoz be ezzel.

A filmtörténet során számtalan elsőrangú film készült, ami nem követi az eredeti mű vonalát – de talán még szellemében is eltér. Ott van a Nagyítás, ami egy nagyon középszerű elbeszélésből született és a filmtörténeti toptízben benne van.”

A zárszóban megtudjuk, hogy Bodor rengeteg helyre utazna szívesen, ám ezekre már aligha fog sor kerülni.  Amikor azt kérik, mégis mondjon egyetlen vágyott helyet, Tibetet említi.

Szombat este van, tíz óra múlt, a zentai belváros szinte kihalt miközben átgyaloglunk vacsorázni az Etnogold nevű remek, rusztikus fogásokkal operáló vendéglőbe. Vegyestálakat hordanak ki az asztalokhoz, körtepálinka az aperitif, Jelen Pivo és Lav sörök sorjáznak, az óvatosak Knjaz Miloš ásványvízzel öblítenek. Az Önök tudósítója szeneskályhán rottyantott, kénes levegőn érlelt húsból készült Bodor-szövegből mentett csorbára gondol, és elköszön az irodalmároktól. Aztán a vendégszoba felé tartva, kis sétával még kisétál a Tisza-partra, nézi a sötét folyót, aminek befagyna sem lenne azúrkék a jege, Jablonska Poljanára gondol, meg arra, hogy itt, ezen a fél-balkáni irodalmi szigetcsoporton, Zentán meg Szegeden élni közel sem annyira reménytelen Bodor vidéken. Miközben a végső szétmállás lehetősége ártéri ködként települ ránk időről időre, és a kisvendéglőkben meg nem lehet birkaherét rendelni.

Kémeri Attila