András és Anna elköltöztek Topolyáról. Sűrű veszekedések és vitatkozások közepette. András menni akart, Anna maradni.
Egy évig tartott a huzavona. Végül András kerekedett felül. Kitartóan menni akart. El, új vidékre, oda ahol végre nyugalmat lelhet. Nem tudta van-e olyan hely, ahol végre hátradőlhet és békességet nyerhet, de azt is tudta, Topolyán nincs maradásuk. Végül az utolsó nap megjött a hatalmas költöztető autó és a megtermett szakik serényen felrakodták Andrásék dolgait, majd jó harminc kilométerrel arrább lepakoltak.
A java még csak ezután következett. Annából rendszeres időközönként előtört a könnyáztatta szemrehányás. András, hol némán hallgatta, hol pedig igyekezett érvelni. Hiába, a költözés miatt kibékíthetetlen ellentét húzódott közéjük. Nem volt mit tenni, már ott voltak Szamoson.
A költöztető, amikor dolgavégeztével elköszönt, hosszú, boldog éveket kívánt Annáéknak az új helyen. Annából pedig kitört a fájdalmas keserűség: pár éve is ugyanezt mondta, szólt a költöztetőhöz, mintha ő tehetne mindenről. Mire az lehajtott fejjel, kényszeredett mosollyal, zavartan motyogott valamit és elsietett.
A következő napokban Andrásék reggeltől estig pakoltak. A dobozok tartalmait igyekeztek elrakni. Aztán ott voltak a különböző karbantartási, javítási, ügyintézési teendők is. András hosszú listákat írt, egész nap járt-kelt, majd fáradtan lerogyva kipipálta az elintézett dolgokat. Napok múltával még mindig csak ott tartottak, hogy telefonjuk már volt, valaki a tévét is elintézte ideiglenesen, de az internet még mindig nem állt rendelkezésre. András hiába nézegette a telefonját, mert az mindannyiszor a következő hideg és személytelen szöveget mutatta: Ön jelenleg offline.
András hozzászokott, hogy reggel és napközben és aztán este, sőt időnként éjjel is betekintett a háló világába. Megnézte a leveleit, rátekintett megosztásai lájkolóinak névsorára, és úgy egyáltalán jóleső érzéssel lógott a neten. Ezért most olyan szokatlan és furcsa érzés volt ez a világhálós kirekesztettség. Egy ismerőse szólt, hogy pár napja üzent neki a Facebook-on. András legyintett és elmagyarázta, hogy hiába, ő most visszatért a digitális világ előtti dzsungelbe, a jóleső tudatlanságba. Elérhetetlen.
Egy másik ismerőse kajánul felnevetett és kárörömmel közölte: lám, olyan helyre költöztél, ahol még internet sincs. András persze tartotta a frontot, elmagyarázta, hogy lesz itt még szőlő és lágy kenyér, és mindehhez gyorsan cikázó internet is. Csak ki kell várni, mert előbb még ott van a szerződés, az utánajárás, a bekötés, és úgy egyáltalán a nagybetűs élet, amiben az ember időnként és kényszerűen offline; és akkor mi van? Ilyen is kell, internet-böjt. Háló nélküli lét, ahol az ember közelebb van az övéihez, önmagához és olyan természetesnek tűnik minden. Egészen addig, amíg az emberben fel nem sejlik az offline-lét fájdalmas kínlódása. Amin csak a net segít, gyors és megbízható. Wifi. Amelyre András és Éva felülhet és csúszhat, a végső, internetes beteljesedésig.
András megkötötte a szerződést a szolgáltatóval. Két héten belül lesz internet, ígérték. Éva optimistább volt, pár nap alatt bekötik, emlegette. Kell az új előfizető, mert verseny van, aki kapja, marja. Teltek a napok, Andrásék figyelték az utcát, ha megállt egy autó a ház előtt, reménykedve siettek ki. Hátha. De semmi. Minden csendes és néma volt. És offline.
András a második héten felhívta az ügyfélszolgálatot. Aztán másnap is. Aztán már naponta kétszer is. A vonal túlsó végén sok-sok géphangú alkalmazott felmondta a leckét: felírták, várni kell, jönni fognak. Andrásék lassan depresszióba estek, dolgozni kellett volna, net kellett volna, de az átkozott szolgáltató némán hallgatott. Vagy ígért.
Végül mikor letelt a két hét, András bevetette a csodafegyvert. Pénteken fagyos hangon közölte az ügyfélszolgálattal, ha hétfő délig nem kötik be a netet, átmegy a konkurenciához.
És lőn net, lőn internetes beteljesedés. Nem hétfőn, ó nem. Már másnap, szombat délelőtt.
Fábián Tibor
