Sziszifusz és a görgetnivaló

MIKLOSOVITS LÁSZLÓ KÉPZŐMŰVÉSZ SZEGEDI KIÁLLÍTÁSA

A vizuális művész többszörös áttétellel dolgozik, ha irodalmi művek illusztrálására vállalkozik. Egyféle láttatásos alázattal úgy kell a verset, prózát megtoldania, hogy az ezáltal megemelkedjen, hatása megsokszorozódjon. Ez az alkotói forma az illusztrátort egyrészt médiummá – semleges közvetítővé – másrészt személyes üzenővé (is) avatja. E munkát talán a színházi rendezőéhez lehetne hasonlítani, aki az egyik művészi világot a másikba oltva új termést eredményeztet. Persze, mint minden hasonlat ez is sántít és minden okoskodás oktalan, ha egy írott tematika leképezésének példáit vizsgálgatjuk. Ha úgy tetszik, az összes Madonna-ábrázolás Biblia-illusztráció. Ám tudjuk, hogy Ducció, Leonardo, vagy Murillo Máriát a kisdeddel ábrázoló festményei nagyon is szuverén művek. Alkotóik pontosan közvetítenek saját világlátásukról és a korról is, amelyben a képek születtek. Vagyis: a művésznek – ha illusztrálásra vállalkozik – nem elegendő a mű iránti lelki szellemi affinitása, átfogó műveltséggel, ismeretanyaggal is kell rendelkeznie történelmi korokról, stílusokról, szerzőkről, művekről s nem utolsó sorban a befogadókról, akiknek az illusztrálandó könyv készül.

A sorok írója e hosszacska kitérőt azért tette, hogy „illusztrálja” milyen komplex dolog is az irodalmi illusztráció, aminek egyik nagymestere Miklosovits László, aki a szegedi Tiszatáj Galériában mutatott be nemrég összeállítást műveiből. A művész kiállított grafikái mellett számos könyvet is felsorakoztatott, melyekből kiderült, a művész az évtizedek során számos klasszikus szerzőnek lett „alkotótársa”: Aranynak, Petőfinek, Gárdonyinak, Mikszáthnak, Krúdynak, Babitsnak, Heltainak, Hunyady Sándornak, Móricz Zsigmondnak, Kosztolányi Dezsőnek, Radnóti Miklósnak és a huszadik század kortárs nagyjainak műveihez is megszámlálhatatlan illusztrációt készített. Ezek között találjuk Benedek Marcellt, Kolozsvári Grandpierre Emilt, Vészi Endrét, Sánta Ferencet, Bertha Bulcsút, Hernádi Gyulát és az alkotó egyik legkedvesebb szerzőjét, Márai Sándort, akinek világlátása példaként szolgál számára. A kiállított könyvek megmutatták az alkotó erdélyi kultúrához való vonzódását is, melyet egy idő óta a szilágysomlyói személyes kapcsolata is felerősít. A köteteket, kiadványokat lapozva megismerhetjük a művész sokrétű munkálkodását a könyvművészet területén.

Miklosovits mindent tud az illusztráció műfajáról és minden hangnemben meg tud szólalni, ha kell hiperrealista módon, ha kell expresszív parafrázis, vagy szürreális átirat formájában. Láthatóan vannak példaképei, virtuális mesterei, akiktől technikáról és fogalmazás módokról sokat tanulhatott: a szálkás könnyedséget Kass Jánostól, a sűrű vonalpoézist Würtz Ádámtól, a zaklatott vibrációt Kondor Bélától, a gömbölyded bájt Reich Károlytól, és Picassótól talán az egyetlen vonallal való muzsikálás tudományát. Ahogyan az irodalmi mű tartalma megkívánja, rajzait egyszer aranykori nosztalgia, másszor idegtépő kegyetlenség hatja át, de széles a spektrum a művek narratív és a teljes elvonatkoztatást mutató rajzi megközelítések között is.

Miklosovits a Tiszatáj Galéria falain egyedi műveket, főként tusrajzokat sorakoztatott föl. Ezek között találunk aprólékos mívességgel megdolgozott alkotásokat, nagyvonalúan, úgymond csuklóból feldobott vonalkölteményeket és lavírozott színes tus-festményeket is. Több grafikát gobelinszerű textúrával jelenített meg az alkotó, a finom vonalszövedékek szinte textil hatásúak. De érdekes, hogy a raszteres tónusokkal, térbeli illúziókat is sikerült kelteni s szoborszerű alakzatokat „faragni”. A művész az életműből kiragadott válogatással egy tanulságos időutazásra is meghívta látogatót, műveivel a hatvanas-hetvenes évek hangulatát is behozta a kiállításra. A szocreál kalodájából kilépő magyar képzőművészet a hatvanas évek végére már magáévá tette a „figurális absztrakció” élményét. Henry Moore és más nyugati művész modernitása láthatóan elvonatkoztató kedvet adott az itthoni művészeknek és anno Miklosovits is szívesen csatlakozott rá az új áramlatokra. Művészi örömmel játszott a realitásból kilépő, ám attól még csak részben elszakadó stilizált formákkal, szívesen játszott a pozitív-negatív, a sötét-világos ellenpontozás lehetőségeivel. A plasztikus és a sík hatásokat bizarr módon gombolta össze, itt-ott még az opart formajátékába is belekóstolt. E korszak terméséből bemutatott néhány opusz jóízű retró fillinget teremtett a Tiszatáj Galériában.

A kiállító láthatóan szimbiózisban él az irodalommal, rajzaiból kiviláglik az írott művészetben és általában, a kultúrában való otthonossága. Szeret a balladák nyelvén mesélni, ám ilyen ihletésű képei nagyon is sajátos képzettársításokra késztetik a befogadót. Metaforái csak látszólag dekódolhatók könnyen, a közismert jelképek új kontextusba helyezésével a művész titokzatos megfejteni valókkal kínálja meg a tárlatlátogatót. Sobri, a betyár, mintha a Pegazus hátán ugratna fel a kalligrafikus betűk hegyére, a Fehér szarvas, mint egy Rorschach-teszt kettőzi meg a kultikus totemállatot, a Magyar történet kopjafái fölött pedig mintha a Guernica bikája repülne. Szürrealisztikus balladaátiratok ezek s az ezekben rejlő titkok megfejtése izgalmas kaland a néző számára. Az illusztrátornak irodalmi tartalmakat, egy író „rejtvényeit” kell megfejtenie, a szuverén művek alkotója viszont maga teremti a feladványokat. Miklosovits ezt sokféleképpen teszi: egyik paradicsomi képén a megkócolt bibliai életfa alá két stilizált figurát állít, az egyik teljes emberalak, a másik csak egy amőba, vajon melyik Ádám és melyik Éva? A Kis virág – mely égbetörő házak között nyílik – vajon a nagyvárosi elidegenedés veszélyéről üzen, vagy az épülő, lakótelepet üdvözli (melybe oly sokan vágytunk az albérletezés után)? A mívesen megrajzolt fogaskerekek a chaplini Modern időktől féltik a következő generációt, vagy éppen az oly vágyott hightech-et üdvözlik? És Sziszifusz vajon mit cipel a hegyre? A kiállítás legszebb, legérettebb grafikáján a zseniálisan talányos képen Sziszifusz keze üres, hiányzik belőle a kő. Helyette a „semmi”van, ami olyan nagy, hogy két karral át sem érhető. A művész mintha biankó helyet jelölt volna ki a befogadó terhe számára. E grafika a szellemi interaktivitás nemes példánya: Sziszifusz karjaiba a néző begondolhatja a saját cipelni- és görgetnivalóját, a saját titkát, a saját mindennapi abszurd küszködését. E grafika a szellemi töltésén, esendő-emberi filozófiáján túl kompozíciós bravúr is. Nagyvonalúan odatett gyöngyszem, benne sűrűsödik az  évtizedek alatt felhalmozott tudás, művészi tapasztalat és emberi bölcsesség. S talán ez Miklosovits László ars poeticája is?

Pacsika Emília