Harmadik Balogh Gyula: Doki, ez bosszút fog állni!

Balogh Gyula 2016 tavaszán nyerte el a Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjat. 2017 óta az SZTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója. A szépirodalom és irodalomtudomány mellett aktívan foglalkozik rendezvényszervezéssel és számos alkalommal találkozhatunk vele a Huckleberry Guys blues zenekar énekes-gitárosaként is.

Budafoki Krisztián, akit a legtöbben csak pöcsfasznak neveztek a háta mögött, sült kakast reggelizett. A piros mellhúsból kipárolgó fokhagyma, majoránna és kakukkfű illata egészen betöltötte a pár négyzetméteres kollégiumszoba szegleteit. Krisztián az ágyon ülve, ölébe vett tepsiből evett és hozzá kézzel törte a kenyeret. Mire végzett, úgy jól lakott, hogy rögtön el is aludt, csak délután kelt föl újra, hogy a maradékot a Lucifer kutyának kivigye. Ez így rendben is lett volna, hiszen jól esik a pihenés, ha az ember reggel ötig mulat, a baj inkább az volt, hogy a kakassült a vendégeknek volt félretéve, nem azért, hogy valami lakótárs csak úgy, szó nélkül berágja.

Pontosan emlékszem a napra, mikor a Doki bekopogott az ajtómon, hogy segítsek már, mert másnap rokonok vagy valami cimborák érkeznek látogatóba. Azt mondta, már megvette a köretnek valót, a pácot, de a kakasokkal nem bír egyedül. Bár a legutóbbi nyulas esetnél megfogadtam, hogy az ilyesmiből inkább kimaradok, most mégis rábólintottam. Hát lementünk a kertbe, a Doki ezúttal is ragaszkodott hozzá, hogy ne vágjuk, hanem valami kíméletesebb módon próbáljuk meg leölni az állatokat. Először légpuskával próbálkozott, ám amikor sokadjára sem sikerült célkeresztbe fognia a folyton mozgó kakasok apró, fekete fejét, jobb ötlete támadt. – Üssük agyon őket. Elsőre csodálkoztam az ötleten, de mivel még életemben nem vágtam szárnyast, gondoltam, egye fene.

– Valahogy kimaradt, talán mert nálunk úgy tartották, hogy ez női munkakör. Mondtam. Igazából nem is emlékszem otthonról másra, csak a forrázáskor felcsapódó tollszagú gőzre, na meg, hát igen, a vérjégcsapokra a lugason. Téli hajnalokon ugyanis, ha anyámék csirkét vágtak, a lefejezett állatokat a kopasz szőlőlugasra akasztgatták fel, nyakkal lefelé, hogy kicsöpögjenek. Miután megfagytak, alig vártuk, hogy odalopakodva letörögessük róluk az ujjnyi, sötétvörös jégrudakat.

– Na, ide figyelj! Határozott végül a Doki. – Én megfogom az egyiket, te meg addig keress valamit, amivel fejbe vered!

Bár most rájuk volt csukva az ajtó, a szárnyasok általában szabadon jártak a kolostorkertben és csak éjszakára zárták be őket a nyulaktól alig pár lépésre, a germersdorfi cseresznyefával szemközti ketrecbe. – Emlékszem régen nálunk is volt egy ilyen fa otthon a kertben. Mondtam a Dokinak. – Folyton azon lógtunk, míg le nem érett az utolsó szemig. Gyerekkorunkban ugyanis a zsebpénzt abból kaptuk, ha a piacon el tudtuk adni a málnát, cseresznyét, meggyet, vagy ha el nem fagyott, a kajszibarackokat. Nyár elején jó kereset. Általában a piac előtti este szedtünk, napnyugtakor, mikor már a sündisznók is ott szuszogtak a létrák alatt. A sünök többnyire a szomszéd birsalmafája alatti komposzt alól látogattak át. De volt olyan év is, hogy a mi fáskamránkba, egy régi kályha alól járkáltak ki a fa alá. Míg aztán a kutya szép sorban, módszeresen ki nem csinálta mind. A Tisza egyébként is szerette az ilyen kihívásokat, mikor kölyök korában hozzánk került, az első dolga volt például, hogy péppé rágta a kerti medvetalp kaktuszokat. A sündisznó apokalipszist végül a Tata tetőzte be, mikor egy cseresznyeszedés alkalmával a létráról lelépve, egyenesen az öreg nőstény háta közepére taposott. Szegény gerincét tört kisállat a mellső lábain maga után vonszolva a testét menekült be a szomszéd kert krumplisorai közé. Gondolom, aztán már nem volt neki sok hátra.

Míg az emlékeimet soroltam, a biciklitárolóban rábukkantam egy fehér radiátorcsőre, amely a végére csavart, könyökhajlathoz hasonló elemmel éppen alkalmasnak tűnt bunkónak. Időközben a Doki is elfogta a kakast. Ahogy a lábainál fogva felemelte, a kis tarajos éppen olyan természetes nyugalommal lógott lefelé, mint egy denevér. Eközben én, akár egy baseballjátékos, elszántan méregetni kezdtem a diónyi fejét. – Tartsad, Doki! Egy-két-há! És aztán, durr.

Ám úgy tűnt, valamit mégis erősen elnéztem, mert a következő pillanatban a kakas kiszabadulva a Doki kezéből, mint az őrült, nyargalt át tökön-paszulyon. Baszd meg, a nyakát találtam el! Kiáltottam, és már futottam is utána. Bár a sűrűn ültetett gyümölcsfák alacsony ágai megnehezítették a dolgom, ahogy kissé közelebb értem és elkezdtem hadonászni, párszor eltaláltam. Puff-puff. Aztán egyszer csak egy tompa kopp. És a kakas felborult.

– Még szerencse, hogy rajtunk kívül nincs itt senki sem. Sóhajtottunk fel megkönnyebbülve. – A másikkal mi legyen? Kérdeztem. – Ezt azért így mégse lehet. A Doki leintett, hogy mindjárt, csak előbb ezt még, biztos, ami biztos, fejbe lövi.

Míg ő a vállára vette a puskát, én kissé hátrébb léptem. Épp arra gondoltam, hogy mennyi fölösleges tortúrától menekültünk volna meg, ha gyerekkorunkban minket is beavattak volna az effélékbe, mikor a lövés elcsattant, és a kakas meg, mint az ördög, eszeveszetten rohanni kezdett felém. De nem ám úgy, ahogy az előbb, hanem a hátán fekve, lábaival az égnek, a szárnyain lépkedve üldözött. Sikítva ugrottam arrébb az útjából, mire ő is irányt változtatott. – Takarodj! Kiabáltam. – Doki, ez bosszút fog állni! Majd befutottam egyenesen a biciklitároló fészer mögé.

Az egész persze csak másodpercekig tartott, aztán a kakas újra kidőlt. Hiszen mindenki láthatott már ehhez hasonlót. Mindenesetre nagy gondban voltunk. Mi lesz, ha a másikkal is ennyi a galiba? Csak ekkor vettük észre, hogy a hátunk mögött ott szívja a cigarettát az egyik cimbora. Az a fajta figura, aki az előbbiekhez hasonló burleszket is képes rezdüléstelen arccal végignézni. – Ne segítsek? Kérdezte. Majd miután elpöckölte a csikket és felhajtotta a kávét, egy laza mozdulattal elvágta a kakas nyakát. – Miért nem szóltok?

Estére, miután elkészült a sült, a Doki még el is képzelte, ahogy másnap felszolgálja a vendégeinek. Ennek a combot, annak a mellehúsát. Elmeséli, hogy ő építette nekik az ólat, hogy csibekoruk óta ő nevelgette őket. Azok pedig elégedetten kérdeznek vissza tőle: – Igen? Itt a kolostor udvarán? Milyen szép dolog!

Egy kollégiumban mindazonáltal teljesen megszokott, már-már bocsánatos dolog belezabálni a másik étkészletébe, ám a történtek figyelembevételével, azt gondolom, teljesen érthető a Doki csalódottsága, aki másnap, miután konstatálta, hogy a sültek eltűntek, kénytelen volt elugrani a Spárba, hogy legalább vákuumcsomagolt csirkéből össze tudjon dobni valami feltétet az árván maradt rizshez és krumplihoz.