Tiszatájonline | 2018. november 8.

Az ’56-os forradalom miatt (ki)repülő osztály

A NÉMA FORRADALOM
A német filmgyártásban immár tekintélyes nevet kivívó olasz származású Lars Kraume újfent történelmi drámával gazdagította a Németország közelmúltját feldolgozó filmek jelenkori sorozatát. A néma forradalom (Das schweigende Klassenzimmer) címet viselő egészestés alkotás cselekménye megtörtént eseményeken alapul, s markáns magyar vonatkozással bír, ugyanis 1956 őszén játszódó története egy iskolai osztály magyar forradalom melletti kiállását és az abból származó bonyodalmakat fogalmazza vászonra… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

A NÉMA FORRADALOM

A német filmgyártásban immár tekintélyes nevet kivívó olasz származású Lars Kraume újfent történelmi drámával gazdagította a Németország közelmúltját feldolgozó filmek jelenkori sorozatát. A 2015-ben bemutatott előző rendezése, Az állam Fritz Bauer ellen a második világháború utáni NSZK hallgatásba burkolózó mindennapjait ábrázolta, egyben emléket állított a holokauszt német feldolgozásában komoly érdemeket szerző államügyész előtt. Legfrissebb filmje, amely a minden ősszel megrendezett német filmszemle, a Szemrevaló filmfesztivál (Sehenswert) keretében érkezett a hazai mozikba, szintúgy történelmi témát boncolgat, ezúttal kisebb időbeli ugrást téve a háború utáni Kelet-Berlinbe kalauzolva nézőjét.

A néma forradalom (Das schweigende Klassenzimmer) címet viselő egészestés alkotás cselekménye megtörtént eseményeken alapul, s markáns magyar vonatkozással bír, ugyanis 1956 őszén játszódó története egy iskolai osztály magyar forradalom melletti kiállását és az abból származó bonyodalmakat fogalmazza vászonra. Az ifjúsági-generációs film jegyeivel operáló, valamint a történelmi kontextus bevonásával élő filmalkotás egy öntudatos, politizáló nemzedék háború utáni útkereséseit tematizálja, akik úgy tesznek kísérleteket saját identitásuk megfogalmazására, hogy közben a második világháború öröksége és szüleik múltja markánsan korlátozza öndefiníciós kísérleteiket. Az iskolai osztály tagjai közül három fiú sorsát ismerjük meg közelebbről, akik számára a nagyapák és az apák háborúban játszott vélt vagy valós szerepe önképük és ideológiai krédójuk kialakulására hathatósan rányomja bélyegét.

A film még a fal felépülése előtti időszakban játszódván a Nyugat-Berlinbe átvonatozó két osztálytárs, Kurt (Tom Gramenz) és Theo (Leonard Scheicher) útjával indít, akik első ízben Kurt nyugati oldalon eltemetett, s a második világháborúban elhunyt nagyapja sírjához visznek virágot, hogy ezzel ürügyet is szerezvén merülhessenek el Nyugat-Berlin szabad levegőjű forgatagában. Ennek keretében a moziba betévedő két barát egy filmhíradón keresztül értesül az 1956-os magyarországi forradalom kitöréséről, amit a film ismert archív felvételek applikálásával igyekszik a nem kelet-európai nézőközönség számára átélhetőbbé tenni. A forradalom és az ellenállás hősiességét, a Budapest utcáján hömpölygő egyetemistasereg bátorságát sugárzó képeken, majd a kommunista hatalom erőszakos reakcióján felbuzdulva Kurt másnap két perces némaságot szavaztat meg osztálytársaival, ahogy ő fogalmaz: az „elesett magyar elvtársak” emlékére.

A film gerincét adó eseménysor ebből a momentumból robban ki, s veszi kezdetét a diákok megtörését célzó iskolai intézkedéssorozat. Az osztályfőnök, az iskolaigazgató, a párt helyi és országos potentátjai az osztályközösség egységét igyekeznek felszámolni, amin keresztül nemcsak az intimszférába behatoló kommunista hatalom működése, hanem a diákok családi titkokkal és a múlt bűneivel terhelt háttérrajza is kibontakozik. A néma tiszteletadást szervező Kurt ugyanis kádergyerek, apja, Hans Wächter a párt helyi potentátja, akinek látensen agresszív, tekintélyelvűségét halk beszédével és hűvös kedélyével leplező személyisége Max Hopp briliáns játékának eredményeként jelenik meg a vásznon. Párhuzamosan ismerjük meg Theo családját is, a kohászatban dolgozó apával (Ronald Zehrfeld), aki az ipari munkásság tagjaként mély szorongással tekint a fiúk mozgolódására. Mellettük Erik (Jonas Dassler) sorsa mélyíti az eddigi tablót, aki a kommunista ideológia megrögzött híveként talán a legtöbb belső őrlődést éli át, hiszen az osztályközösség iránti szolidaritása, valamint a rendszerrel szembeni lojális érzései súlyos belső konfliktusba kényszerítik. Erik ráadásul a bálványként imádott halott apjából meríti lelki erőforrását, miközben ez a mítosz apja náci kollaborációjának kitudódásakor tragikusan összeomlik (mindezt tovább bonyolítja, hogy apja egykori leleplezője éppen Kurt édesapja volt).

Kraume filmje tehát a nemzedéki filmek sémájával operál, így a felnőttek világában a saját önazonosságukat szívósan kereső, szabadságvágyukat pedig rendre artikulálni igyekvő ifjú generációról szőtt mesét a családtörténetek és a diktatúraábrázolások mintázatával habarja össze. Kraume filmnyelve a német történelmi közönségfilmek egyszerű dramaturgiáját követve óvakodik mindennemű formai kísérletezéstől, nem áll tőle távol a dokumentarista képstílus, ám a magas fokon kivitelezett történetvezetés, illetve a színészi játék mélysége képes ellensúlyozni a tömény pátosztól sem mentes képek steril tisztaságát, a magyar forradalommal szembeni érzelmi dagályosság néhol giccsbe hajló ábrázolásmódját. Az ifjú színészek a nagy nevek mellett egységes teljesítményt nyújtanak, komoly érzelmi beleéléssel közvetítve a szabadság iránti kiállásukat, a kritikai gondolkodás generációs szempontból ma is roppant aktuális kérdéskörét. Hiszen a film olyan élethelyzeteket ábrázol, amelyek a jelenre átkonvertálható tartalmakkal szolgálnak, legyen az az álhírterjesztés vagy az ízléstelen propagandahírek problematikája, így a nyugat- és a kelet-berlini sajtótudósítások eltérő retorikája a mai néző számára is ismerős lehet. De úgyszintén éles problémákat vet fel a szülők politikai és ideológiai dogmáinak kritikai felülvizsgálata, a megörökölt múltképek elfogadhatósága, avagy a felmenők motivációihoz képest annak felismerése, hogy egy fojtogató diktatúrában milyen jövőképpel számolhat egy érettségi előtt álló ambiciózus fiatal.

Kraume ráadásul erről úgy próbál beszélni, hogy nem épít fel egy doktriner ideológiai keretet, azaz a mély karakterábrázolás segítségével az NDK fojtogató mindennapjait jeleníti meg, egyben az egyén származásától független mindennapos kiszolgáltatottságra koncentrál. Példa lehet erre, mikor Theo munkás apja a minisztertől (Burghart Klaußner) részesül igazságtalan megalázásban, vagy másik oldalról, mikor a családjával gyaníthatóan kegyetlenkedő Hans Wächter ideológiai elvakultsága ellenére képes segítséget nyújtani fiának a disszidáláshoz.

A néma forradalom ennek következtében egy sűrű szövetű, izgalmas társadalmi kérdésekre reflektáló, a történelmi múltat pedig érzékletesen bemutató alkotás, amelyről minden bizonnyal másra rezonál a magyar (közép-európai) és a németországi befogadó, hiszen számunkra az ’56-os forradalom, a németeknek pedig az NDK emlékezete bír forró emlékezetpolitikai tartalmakkal.

Fritz Gergely

Das schweigende Klassenzimmer
német dráma, 111 perc, 2018