A Verebes

EGY (NEM CSUPÁN) SZÍNHÁZI KÖNYV

Verebes István nemrég megjelent könyve, a Tólig – tapasztalásaim története, történeteim tapasztalásai remek és érdemes olvasmány. Barátsággal ajánlom figyelmükbe.

Néhányan talán emlékeznek a László-Bencsik Sándor Történelem alulnézetben című bestsellerére, amely a Magyarország felfedezése címet viselő könyvsorozat tizedik köteteként látott napvilágot 1975-ben. Az a szociográfiai hitelességű mű egy brigád életét mutatta be. A hajdani, kiváló sorozat köteteihez méltó színvonalú Tőlig szintén egy brigád sikerekben és megpróbáltatásokban gazdag története, azzal a megszorítással, hogy utóbbiban a brigád minden tagját Verebes Istvánnak hívják. Ő a színész, a rendező, az újságíró, a kabarista, a közíró és – nem mellesleg! – állampolgár beosztású tagja ama kultúrbrigádnak, amely a hetvenes évek elejétől napjainkig alkot és dolgozik – súlyos légszomjjal küzdve.

Nem elsősorban Verebes közismerten hangos légzési nehézségeire utalok, amely miatt sokan Bazidai Darth Wader-ként emlegetik, hanem arra a légszennyezettségre, amely magán- és közállapotainkat jellemezte az „átkosban” és jellemzi mind a mai napig. Nem csak a színi világban nehéz tiszta lélegzethez jutni.

Valami bűzlik Dániában?

Sánta Ferenc remek novellájában, az Olasz történetben, egy napok óta súlyosan éhező fiatalember végső kétségbeesésében oroszlánidomárnak jelentkezik, noha addig soha nem próbálkozott ilyesmivel. Próbaidomítása mégis parádésan sikerül, az oroszlánok a kezéből esznek, rajongva lesik parancsait, a cirkuszigazgatóság fantasztikus szerződést kínál neki. Ő mégse vállalja a világsikerrel és az ezzel járó anyagi jóléttel kecsegtető feladatot, mert, ahogyan mondja: az oroszlánok – büdösek.

A kabarékonferansz műfaj hajdan profi nevettetője ebben a könyvben főként erről a bizonyos oroszlánszagról mesél – időnként talán túl komolyan (és helyenként csöppet bőbeszédűbben a szükségesnél) – de éppen ez a felelősségteli komolyság (ne mondjam: etikai elkötelezettség) az, ami engem lefegyverzett az olvasás során.

Mi van a könyvben?

Önéletrajzi lapok, színházi anekdoták, pályatársi portrék, naplójegyzetek, szabad eszmefuttatások – a Verebes kultúrbrigád minden tagja megmutatkozik a könyv lapjain. Ahogyan a találó alcím ígéri: tapasztalásaik történetét és történeteik tapasztalását taglalja a vaskos, szép kiállítású kötet. A színész pályakezdésétől a kabarista kalandjain át a rendező gondjainak taglalásán keresztül a közíró-közszereplő ön- és közelemzéséig sokféle tanulságos története és tapasztalása van a Verebes-brigádnak. Legmegkapóbbak talán a fiú beosztású brigádtag megszólalásai, amelyek szeretett apja (Verebes Károly színművész) emlékét idézik. A többiek anekdotái amellett, hogy színesen, láttató írói elánnal lejegyzett sztorik, a csattanón kívül mindig tartalmaznak valami többletet, ami a pillanat résén bevilágít az egész működésére: Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?

Színész-könyv

A nagyjából a brigád életrajzának megfelelő időrendi kronológia szerint rendezett szöveget azonban mégiscsak egy művelt, sokat próbált, nyugtalan szellemű, sajátosan erős tehetségű színész írta, aki nem tud kibújni a bőréből: minden szavát áthatja saját fontosságának büszke tudata. De hiszen tudjuk: ha a színész nem volna végtelenül magabízó, nem volna képes színre lépni. De vajon valóban olyan fontos-e, amit Verebes mond színészetről, rendezésről, írásról, közszereplésről és az oroszlánszagról – amikor mindezek kapcsán főleg önmagáról beszél?

Igen.

Én azt gondolom: fontos. Mert az önportré hátterében érdekesen, izgalmasan, nem csak a valóság, de az igazság megismerésének szándékával festve sejlik fel hazánk időtérképének utóbbi ötven éve. Hogyan működtek és működnek a kultúra művészmunkásai, milyen írott és íratlan politikai, társadalmi és szakmai szabályrendszer keretei közt haladtak bukdácsolva, elesve, felállva, másként vagy másba kezdve, megtörten, töretlenül? Volt-e, van-e ebben az élet nevű katyvaszban bármi, amihez egy magára valamit is adó, érvényesülni kívánó művészember tarthatja magát?

Verebes válasza igenlő. Azt hiszem, hogy szerinte (bár szó szerint ezt így nem mondja ki sehol) a tisztaság az, amihez tartani kellene magunkat. Nem véletlenül írok tisztaságot a rokon hangzású tisztesség helyett. A tisztesség fogalma egymástól homlokegyenest eltérő tartalmakat jelöl egy emberevő törzsi közösségben, egy rabszolgatartó társadalomban, egy középkori, bigottan katolikus, európai királyságban, vagy akár a mi legújabb kori demokráciánkban.  Miért legyek én tisztességes? – kérdezte József Attila. Szerintem mindenki másra gondol, amikor könnyes szemmel bólogatva idézi a kétsoros epigrammát.

Erkölcsi kitérő.

Mielőtt a Kedves Olvasó fenti állításom láttán mélyen fölháborodna, megpróbálom fölidézni Hankiss Elemér egy ravasz példabeszédét. Egy világhírű sebész ittasan halálra gázol valakit. Éppen úgy börtönbe kell-e zárni őt ezért, mint a hasonló büntetett elkövető kőműves segédet? A hallgatóság egyértelmű igennel válaszol. Ekkor Hankiss elkezdi szőni a hálót. Elmondja, hogy csak ez a sebész képes sikerrel megoperálni bizonyos betegek százait, akik az ő közreműködése nélkül mind meghalnak majd – a mi erkölcsös ítéltünk folyományaként.  A közönség zavarba jön. Néhányan kitartanak a börtön mellett, mások lazítanának a büntetésen: olyan börtönbe kell zárni a sebészt, ahol javító-nevelő munkaként továbbra is operálnia kell. Kevés olyan börtön lehet, amely komplett műtővel van felszerelve. Kijárhat-e hát sebészünk a börtönből más kórházakba, sürgős és súlyos esetekben? Persze, hogy kijárhat, véli a többség – már ezzel is pöttyözve a fedhetetlen bírói tisztességet.  De mi van akkor, kérdez tovább Hankiss, ha sebészünk csak akkor képes sikeresen operálni, ha előzőleg puha ágyban aludt, kedvesével hált, elsőosztályú étteremben ebédelt, és délután teniszezett a barátaival? Na, nem, a többség ezt azért nem engedné neki. És ha a maga kisgyerekét kellene a bűnös sebésznek megoperálnia? Súlyos csend a válasz. Mindannyian hagynánk a sebészt, hadd élje világát, szabadon akár, csak a mi gyerekünket mentse meg. Pedig a „tisztesség” azt kívánná, hogy azonos bűn esetén a büntetés azonos mértékű legyen, az elkövető egyéb kvalitásaitól és minden más környülállástól függetlenül.

A tisztesség fogalom tartalma igencsak helyzetfüggő.

Vissza Verebeshez!

Azt gondolom, Verebes is kiengedné operálni kiváló sebészünket a börtönből, talán még a háziőrizetet is engedélyezné neki, de… De egyrészt nem stikában, nem fű alatt, hanem nyíltan fölvállalva a döntést, másfelől… másfelől nem tudom, mit gondolna és mit csinálna még annak érdekében, hogy ez piszkos megoldás valahogyan társadalmilag is hasznos, tiszta és nyilvános legyen.

De hát Verebes (hál’istennek) nem büntetőjogász, mint ahogyan nem Voltaire-i moralista, nem rendezőzseni, nem színészkirály, nem remekíró, kultúrbrigádjának tagjai külön-külön nem az említett szakmák utolérhetetlen nagymesterei, de együtt, a brigád, az hasonlíthatatlanul nagyszerű, a maga összes túlzásával, bicskanyitogató magabiztosságával és remek, emlékezetes teljesítményeivel egyetemben. És ami talán fontosabb, az az elemző, mégis szeretetből elfogult gondolkodásmód, amellyel saját magát, szakmáit, kollégáit és a világot próbálja értelmezni, elfogadni, és időnként talán kicsit változtatni rajta. Ami még ennél is erősebben világlik ki a könyv lapjain, az bizony irigy berzenkedést válthat ki az olvasóból: ez a Verebes, kérem, ez egy szabad ember.

E következetesen megharcolt szabadság élvezetes, fordulatos, olvasmányos lenyomata a Tólig című könyv.

Olvassák el! Érdemes!

Horváth Péter

Verebes István: Tólig – Tapasztalásaim történetei, történeteim tapasztalásai

Scolar Kiadó

Budapest, 2018

464 oldal, 3999 Ft