Tiszatájonline | 2018. október 31.

Az idő nem számít, ha szerelmes vagy

HIDEGHÁBORÚ
Melankolikus románc a legjavából. Pawel Pawlikowski saját szülei huzavonáját vette alapul új, Cannes-ban is méltatott romantikus történetéhez. „A legnagyobb drámai helyzeteken keresztülmenő figurák voltak, párként katasztrofálisan viselkedtek.” – összegezte róluk alkotott véleményét a direktor. Ellentmondásos attitűdjük tökéletesen leképződik a Hidegháborúban… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

HIDEGHÁBORÚ

Melankolikus románc a legjavából. Pawel Pawlikowski saját szülei huzavonáját vette alapul új, Cannes-ban is méltatott romantikus történetéhez. „A legnagyobb drámai helyzeteken keresztülmenő figurák voltak, párként katasztrofálisan viselkedtek.” – összegezte róluk alkotott véleményét a direktor. Ellentmondásos attitűdjük tökéletesen leképződik a Hidegháborúban: a lengyel szerző egy pillanatig sem történelmi freskó rajzolásában érdekelt, nyomatékosan intimitásra, privát nyűgökre fektet hangsúlyt.

1949 és 1964 között bonyolódik a történet. Látszólag akadémikus-klasszicizáló mese pereg a szemünk előtt, Pawlikowski azonban remekül játssza ki a sablonokat. Lukasz Zal operatőr letisztult fekete-fehér képein hagyományos történelmi események bonyolódnak, így a film akár nagyszabású kortükörként is számításba vehető lenne, csakhogy nem ez a helyzet. Itt csupán háttérként funkcionál a politika, a kommunizmus. Rendkívül fontos azonban, hogy Pawlikowski örökké eszünkbe juttatja, részben a rendszer machinációi, ingatag működése is szerepet játszik főhőseink életének alakulásában. Nyomorító közegben pedig eleve bezárkózóbbá válnak azok, akik benne kénytelenek létezni – pontosan ugyanez jellemző Zula és Wiktor kötélhúzására.

Örök bizonytalanság hatja át a Szerelmet, hol viszonzott, máskor sutba hajított minőségként definiálódik a lamúr. A Hidegháború azt sugallja, a karakterek önmaguk útjában állnak, gyötrelmeik, kételyeik saját magukban, legbelül rejtőznek és ilyen értelemben térnek vissza. Leírhatatlan, hogy a férfi és a nő miért az adott pillanatban omlanak egymás karjaiba vagy távolodnak el – pusztán távoli délibábként dereng fel előttük a szerelemeszmény, ám ezt kommunikálni, gyakorlatba ültetni már nem képesek. Diszharmonikusan, ide-oda cikázva kerülnek közel és távol is egymástól: a film az egyszer meglelt, máskor elvesztett szerelem érzetét viszi celluloidra, nagyszerűen. Illékony örömben részesül a pár, sokkal több lemondás, rezignáció, beletörődve viselt idegenségérzet jut osztályrészükül – gyakran találkoznak, mégis, végig érezni, hihetetlenül magányosak.

Pawlikowski társas egyedüllétét más is aládúcolja. 4:3-as képarány örökíti meg dudáló, hegedülő, sárban, rozoga vityillóban vegetáló parasztok hétköznapjait, és később, a fagyos berlini vagy a füstös, lüktető párizsi coleur locale eposzinak tetsző snittjein is ott marad a lemondás fájdalma, a se nem jó, se nem rossz kallódás melankóliája. Közelképek és távoli felvételek ritmikus váltogatásával szintén sikerül dinamizálni a figurák ellentmondásos érzelmeit, a nemzetközi miliő senkit nem ránt ki önnön belső posványából. A Hidegháború egyszerre szomorú és gyönyörű, de leginkább mélabús darab. Óriási szerephez jut benne a zene: a népviseletbe öltözött, balladát éneklő Zula ugyanolyan centrális alak, mint a léha, iszogató, dohányzó zongoristaként karriert csináló Wiktor. Relációjukat gender-perspektívából is érdemes vizsgálni: míg eleinte a férfi egyengeti a nő karrierjét, később az egyre nagyobb teret nyerő lányt kíséri hangszeren szerelme.

Nagyszerű színészi alakítások bizonyítják ezt: Joanna Kulig játékában Zula falusi lányból nő érinthetetlen, szőke femme fatale-lá, Franciaországban befutó énekesnővé, majd fokozódik le ismét fásult, sötét parókát húzó, hanyatló, Lengyelországba visszatérő asszonnyá, partnere, Tomasz Kot pedig sokáig alfahímként uralja a menetet, magabiztosan, peckesen jelenik meg a színen, hogy aztán ő is beleszürküljön az egyre monokrómabb életbe párja oldalán. Pawlikowsi állapotrajzban jeleskedik, a szeretők legfontosabb pillanatait emeli ki, ütköztetve a kongó üresség és a ritkán érkező vidámság szakaszait. Ilyen rangban a Hidegháború az időről, sőt, annak erodáló hatásáról is szót ejt: lévén Zula és Wiktor nagyon is szerelmesek egymásba, az együtt töltött percek mindennél többet érnek, furcsa kötődésük pedig felszámolja az időérzéket. Nincs szükség jól realizált, ívvel rendelkező cselekményvezetésre, legfeljebb évszámok és helyszínek inzertjei (plusz a pár ismerőseként megjelenő francia költőnő csinos metaforája) tudósítanak románcukról – Pawlikowski 88 perc alatt (e játékidő is az eposzi kivitel negligálását hivatott erősíteni) csupán a legfontosabb momentumokra szorítkozik, így az élet folyását, az időt is különleges fénytörésben ábrázolja.

Ellipszisek jelképezik a soha be nem teljesülő szerelmet: képtelenség elmondani, Zulát vagy Wiktort mi feszíti belülről, és ez a nyugtalanság hogyan formálódik az évek során. Pláne, hogy egyikük sem kötelezi el magát a másik mellett, rendre másokkal élnek – hol futó, hol évekig tartó – kapcsolatban, vagyis a Hidegháborúban az egymás mellett élés, a több kapura menő játék hatásai is kendőzetlenül szerepelnek. Andrzej Wadja romantikus modernizmusa is a sorok között bujkál, ám a Hamu és gyémánt esztétikája radikálisan másképp jelenik meg: az igazi hidegháború itt nem a történelem viharai által dobált egyének tehetetlensége, hanem a saját emócióikat bevallani képtelenek kálváriája.

Zula és Wiktor romos templomban, tehát a Wajda-féle felindultság, lázadás ellenében, ceremónia nélkül, önmaguknak valamiféle hitelességet, önazonosságot hazudva mondják ki a boldogító igent, de a valóság – ismét – közbeszól. „Üljünk át a másik oldalra, onnan szebb a kilátás.” – nógatja a férfi a nőt. Ez csupán illúzió – a mélabú, a soha meg nem ragadható szerelem a legfényesebb lokálból, a megtaláltnak hitt boldogság zugából is vissza tud űzni a rurális semmibe, a bénító kopárságba.

Szabó Ádám

 

Zimna wojna, 2018

Rendező: Pawel Pawlikowski

Szereplők: Joanna Kulig, Tomasz Kot, Borys Szyc, Agata Kulesza, Cédric Kahn