Tiszatájonline | 2018. október 18.

Menekülő szerelem

TRANZIT
Múlt és jelen vetülnek egymásra Christian Petzold új filmjében. Az Anna Seghers 1944-es regényén alapuló dráma a II. világháborúban, még pontosabban a nácik által megszállt Franciaországban játszódik, ám a rendező mindezt paradox módon napjainkra vetíti ki, reflektálva a társadalmi-politikai problémák változatlanságára, az idegengyűlölet és a menekültválság napjainkban ugyancsak égető kérdéseire… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

TRANZIT

Múlt és jelen vetülnek egymásra Christian Petzold új filmjében. Az Anna Seghers 1944-es regényén alapuló dráma a II. világháborúban, még pontosabban a nácik által megszállt Franciaországban játszódik, ám a rendező mindezt paradox módon napjainkra vetíti ki, reflektálva a társadalmi-politikai problémák változatlanságára, az idegengyűlölet és a menekültválság napjainkban ugyancsak égető kérdéseire.

Petzold sosem a cselekmény, hanem az egzisztencializmus és a hangulatteremtés felől ragadja meg a sajátosan újrahangszerelt történetet. Georg (a Victoriából és a Happy Endből ismert Franz Rogowski) egy halott író, bizonyos Weidel papírjaival, a megboldogult személyazonosságát magára öltve menekül el a németek inváziójától sújtott Párizsból, majd Marseille-ben köt ki, ahol a titokzatos, férjét kereső Marie nevű hölgybe (Paula Beer, a Francois Ozon jegyezte Frantz és a Donnersmarck-féle Never Look Away sztárja) botlik. Történelmi miliője révén a Tranzit eszünkbe juttathatja a Phoenix bár bizonyos megoldásait, csakhogy a német szerzőt radikálisan más foglalkoztatja. Historikus parabola és kortárs példabeszéd keresztmetszetében ugyanis őt transzcendens-metafizikai állapotrajz és a realizmus találkozása érdekli, így új mozija a szintén egyszerre meditatív és realista Yellával és a Barbarával is szoros rokonságot ápol. Ráadásul a direktor a valóság feletti és a talajközeli motívumok ütköztetésével a szereplők komplex viszonyrendszerét tanulmányozza – itt tulajdonképpen az összes figura kísértet, a múltjában ragadt, csellengő számkivetett, lelkiismeret-furdalás és fájdalom gyötörte jedermann. A főszereplő George félember: valódi identitás híján téblábol, próbál túlélni, majd rábukkanni a saját helyére egy depresszív világban, Marie – utalva a femme fatale archetípusára – semmiből előbukkanó, majd hirtelen tovatűnő, efemer szellemalak, a lány új szeretője, Richard, az orvos pedig ugyancsak gyökértelen, szabadulni vágyó, kettejük között őrlődő harmadik.

Jelen esetben ez a bonyolult kapcsolathálózat, illetve az egymás érzelmeire való összetett reakciók takarják a film valódi címét. Nemcsak tranzitpapírokra óhajtoznak a fő-és mellékszereplők, de a „menjek vagy maradjak” huzavona immár a szerzői melodráma zsánere felé nyit. Georg, Marie és Richard egy-egy válasza dönti el, ki szálljon hajóra vagy lakatolja el magát az otthonában, bánásmódjuk a szerelem, az elutasítás, az összeborulás vonzáskörzetében létezik, egy pozitív-megerősítő vagy egy negatív-ignoráló szó, sőt, többször apró rezdülés dönti el, melyik szereplő kivel társul, kibe habarodik bele, esetleg útnak indul-e a bevándorlók paradicsomaként definiált Mexikóba. Hasonló dilemmát érintett Petzold 6 évvel ezelőtti Barbarája is: a szocreál levegőt csak úgy árasztó 1980-as NDK passzivitásra bíró, elnyomó, omladozó, szürke falakkal barikádozott rendszere ugyanúgy szeretetet, empátiát fojtott el, és a karaktereknek önmagukból erőt nyerve kellett fellépniük ez ellen. Most is így van, a Tranzitban a humanizmus, a szeretet, a barátság, a gondoskodás ösvényét próbálják járni a hősök, gondoljunk csak a Driss nevű kisfiú pótapjaként, nagyra nőtt cimborájaként rádiót szerelő, focizó, daloló Georgra vagy a Marie-Richard-Georg mediterrán vacsorajelenetére – új világba lépnek a szereplők, lelkiállapotuk formálódása az igazi tranzit, az utazás letargiából örömbe, vagy boldogságból tragédiába. Ezt jelzi a Driss otthonába toppanó, az anyukájával jelnyelven beszélő kissrác megnyilvánulása: a Tranzit egy másik dimenzióba, egy átláthatatlan kísértetvilágba kalauzol bennünket.

Szubjektív, csupán néhány szereplőre redukált karakterdrámaként ugyanúgy érvényes ez a megközelítés, mint makroközeget vizsgáló, szociodrámai szemléletet hasznosító műként. Petzold a váróteremben izzadó, anekdotázó, búslakodó menekültek tömegét nem homogén masszaként láttatja, hanem szintén gondterhelt, jobbra vágyó átlagpolgárok gyülekezeteként. Több figurát emel ki, egyikük jó kedélyű, míg a másik fásult, így a Tranzit a választott embercsoportra is ügyel, a direktor a tömegben is a humánum feltárulkozását kutatja. Traumatizált, súlyos terheket cipelő szereplők gyalogolnak át a színen. A karabélyt szorongató rendőrökkel szegélyezett utcák, a szűk terek, az életerőt csaknem elszívó napszítta Riviéra absztrakt emocionális vidékekké duzzadnak, holt lelkek nyomasztó útvesztőjévé, így a Tranzit artisztikus beütésű spionthrillerként vagy noirként is állja a sarat, Petzold bevallottan utal Kertész Mihály (Casablanca), Alfred Hitchcock (a más bőrébe bújó ember motívuma) vagy Carol Reed (A harmadik ember, Egy ember lemarad) életművére.

Jórészt minimalista eszközökre hagyatkozó, olykor szenzuális, impressziókra összpontosító mozi a Tranzit, pusztán a vége felé bicsaklik meg picit: Petzold a korábbi felvetéseihez képest egyszerűbben, hagyományos melodrámai klisékre csupaszítva vizsgálja a forgatagba veszettek kálváriáját, és bár talányos, nyitott befejezéssel él, plusz még a férfi megszállottság tematikáját is ügyesen építi bele a lassan végéhez közeledő cselekményébe, a film az utolsó botladozások miatt lecsúszik a remekmű-státuszról. Összességében azonban árnyalt, zseniálisan építkező, titkokról halkan suttogó karakterrajz a jutalmunk, nagyszerű operatőri munkával és nagyszerű, ihletett színészi alakításokkal – cseppet sem véletlen, hogy Christian Petzold a következő projektjében is a Rogowski-Beer duó együttműködésére számít.

Szabó Ádám

 

Transit
német–francia dráma, 101 perc, 2018

Rendező: Christian Petzold

Szereplők: Franz Rogowski, Paula Beer, Godehard Giese, Lilien Batman, Maryam Zaree