Tenorköb

TENOR3 A MÜPÁBAN

Aki nem tudná, a három tenor magyar fejlesztés. Egy bizonyos Rudas Tibor találta ki a 80-as évek végén. Az alapötlet az volt, hogy az 1990-es olaszországi foci VB alkalmából hozzák össze egy koncertre a világ akkori három legnagyobb tenorját, Luciano Pavarottit, Placido Domingót és José Carrerast. Nem tudom, mi volt az elgondolás alapja, de annyi szent, hogy akkor pontosan lehetett tudni, ki a három legjobb tenor, mindhárman nemcsak kitűnő énekesek, de nagy egyéniségek is voltak, továbbá a rivalizálás mellett alapvetően baráti viszonyban álltak egymással. Hármójuk közös koncertje a Caracalla termáiban óriási sikert aratott, úgyhogy nyomban elkezdték tervezgetni a folytatást. Nem tudom, a szépen alakuló 3 tenor projektben mekkora szerepet játszott a pénz. Kétségtelen, hogy Luciano, Placido és José egyenként is szép gázsiért léptek föl, ám egy szempillantás alatt fölmérték, hogy közösen még több pénzt tudnak keresni.

Ám – feltételezésem szerint – nem lett volna ebből koncertsorozat, ha nem éreztek volna rá a dolog művészi ízére, nevezetesen hogy egymás mellett, egymás ellenében még erőteljesebben megmutatkoznak művészi-énekesi erényeik.

A műfaj szerelmesei (ami ebben az esetben nem szókép, hisz az operarajongók valóban őrölt szerelmesek) párás szemmel fantáziáltak milyen lett volna mondjuk a 30-as években egy Gigli–Björling–Lauri-Volpi, vagy a 60-as években egy di Stefano–del Monaco–Corelli hármaskoncert. Ám ez már csak a képzelet játéka, úgyhogy közben lelkesen hallgatták Pavarottiékat.

Ma nehéz volna pontosan kiválasztani a világ három legnagyobb tenorját, jómagam legalábbis Kaufmann után elakadnék. Ám háromtenor típusú koncerteket rendezni nagyon is értelmes vállalkozás. Gondolom jövedelmező is, ám engem jobban érdekel a dolog művészi oldala. Bár egy hangfajról van szó, azért nagyon sok alfaj létezik ezen belül is. A Müpa legújabb vállalkozása, amely megkülönböztetésül a Tenor a köbön címet kapta, három eltérő típust vonultatott föl. A magas, karcsú, szőke, lányos Maxim Mironov tenore leggiero, kifejezetten könnyed, mozgékony, lírai hang. Koloratúrtechnikája kifogástalan, magassága korlátlan, a csúcshangokat hosszan, de csak az ízléstelenség innenső határáig tartja, pontosan tudja, miről énekel és azt hanggal-gesztusokkal ki is fejezi. Nem véletlenül énekli a Rossini-operák főszerepeit nagy olasz és német házakban, ezek illenek legjobban a hangjához. Igaz, ha jobban belegondolok, ezen az estén nem a pesarói mester alkotásaiban tetszett a legjobban. Nyitószámát a Cosi van tutte Una aura amorosa áriáját olyan elegánsan, stílusosan adta elő, hogy nyomban megkedveltem. Amikor pedig a főtéma visszatérését áttetsző pianóval indította ráadásul egy levegőre az előző versszak végével, egyenesen szívembe zártam. Utána a Sevillai borbély, Az olasz nő Algírban, vagy Az ezred lánya szólóit az immár tőle elvárt magas színvonalon, fölényes biztonsággal adta, ám meg nem érintett, és lelkesedésemet letörte Mironov semleges hangszíne. Annál meglepőbb volt, hogy utoljára Ernesto kis Com’e gentil kezdetű szerenádjával ismét bensőséges hangulatot tudott teremteni. A skála másik végére szánt Fabio Sartori sajnos megbetegedett, az utolsó pillanatban Michal Lehotskýt hozták helyette. A szlovák tenor nagyjából ugyanazt a súlyosabb spinto típust képviselő, mint gyengélkedő olasz kollégája. Ezt mi sem mutatja pontosabban, mint hogy egyetlen kivételével ugyanazokat a számokat énekelte, amelyeket előre meghirdettek. Nem tudhatjuk, honnan, hogyan ért ide, mit énekelt az előző napokban. Így aztán nehéz megítélni, hogy a hang fáradtságát minek a számlájára írjuk. Lehotský, aki 40-es évei közepén jár, megbízható énekes, de technikája kevésbé olajozott, mint két kollégájáé. Radames, Canio vagy Cavardossi dallamait erőteljesen szólaltatja meg, magassága is megvan hozzájuk, de a varászlatos szín és a fölényes dallamformálás hiányzik belőle. Külseje, frizurája pedig (az egyébként általam is feledhetetlen) 80-as éveket idézte. Ha ki akarnék emelni valamit tőle, bajban volnék, mert semmiben nem emelkedett önmaga fölé. Kevésbé finnyás kritikus ezt úgy is fogalmazza, hogy egyenletes teljesítményt nyújtott. Bár – hogy a sportnál maradjak – két kollégájához képest ő csak a második ligában focizik.

Engem azonban az egyenetlenebb teljesítmények hoznak lázba. Amilyen ezen az estén René Barberáé volt Ő Mironovhoz hasonló repertoárt énekel, talán csak egy fél fokkal súlyosabbat. Elmerészkedik A Lammermoori Luciáig és a könnyű Verdikig. Az már első megszólaláskor nyilvánvalóvá vált, hogy az est legszebb hangját halljuk. Igéző tónus, gazdag felhangok – miközben a technika semmiben sem marad el Mironové mögött. Ráadásul a Müpa Bartók Béla Hangversenyterme igazságtalan terem. Imádja a szép és csengő hangokat. Barbera is úgy járt, mint A puritánokban Francesco Demuro: minden erőlködés nélkül is hatalmasat szólt, hosszan lecsengő visszhangja éppúgy lenyűgözött, mint tavaly olasz kollégájáé. Az általam nem túl nagyra becsült Alfréd-áriával kezdett a Traviatából, de olyan megindítóan fogalmazott, hogy minden ellenérzésem elpárolgott. Ráadásul a kavatina után szünet nélkül rázendített a sokszor kihagyott gyors részre, amelyet férfiszenvedéllyel átfűtve énekelt, és egy férfias messzezengő magas c-vel koronázott meg. Annál érdekesebb volt, hogy a korban, stílusban ehhez nagyon közel álló La donna e mobilét, a Rigoletto slágerét lényegében levetette magáról a hangja. Korrekt teljesítmény, semmi élmény. Ebből is látszik, mennyire nincs papírforma, mennyire fontos egy szerep, ária, karaktere, a hős jelleme. Persze van azért, amit ki lehetett számítani. A puritánok nagy kvartettjének áriaként is előadható tenorszólamában Barbera teljesen elbűvölt bennünket! Aranyló-mézes tónus, olvadó frázisok, könnyed magas cisz a dallamvonal tetején, ráadásul a sokáig tartott piano záróhanggal eljátszadozik, csinál egy pici crescendót, majd decrescendót, nehogy valakinek eszébe jusson az unalom. Régi megfigyelésem, hogy Nemorino nevezetes románca kevés könnyű tenornak áll igazán jól. Ezen az estén ráadásul olyan lehetetlenül lassú tempót választott a karmester vagy Barbera, ami lefojtotta a zene természetes lélegzését. A Magyar Állami Operaház zenekara remekül kísérte az énekeseket. Andrij Jurkevics nagy figyelemmel követte a tenorokat, különösen a beugró Lehotskýval bánt kesztyűs pálcával. A nyitányok közül a Normáé tetszett a legjobban A végzet hatalma nagy szimfóniájába viszont sajnos elfelejtett belehalni. Barbera aztán a Lucia nagy Edgar-áriájával ismét a mennyekbe repített bennünket. Az érzelmek, a hangszínek és a dinamika kivételes gazdagsága.

Utána viszont lejöhettünk a Földre. A lelkes ünneplés elnyerte méltó büntetését. Persze igazságtalan vagyok, a ráadásként közösen előadott Nessun dorma és a La donna e mobile egészen kedélyes volt, de a művészet régiójából visszarántott a népszórakoztatás világába. De a tenorköbnek mind szórakozásként, mind művészetként volt figyelemreméltó hozadéka.

Márok Tamás

Fotó: Posztós János, Müpa