„Amíg művészetnek hívjuk, nem gyújtják ránk a házat…”

CSAK REALITY – POP-UP KIÁLLÍTÁS ÉS PERFROMANSZ
Szeptember 11-én már este hat előtt fél órával is késő megérkezni azoknak, akik csak a szokásos hétvégi alapozást kezdték volna meg a Nyugi kertjében, de azoknak sem egyszerű ülőhelyet találni (előzetes foglalás híján), akik a Csak Reality performansz miatt jöttek… – TASKOVICS VIKTÓRIA BESZÁMOLÓJA

CSAK REALITY – POP-UP KIÁLLÍTÁS ÉS PERFROMANSZ

Szeptember 11-én már este hat előtt fél órával is késő megérkezni azoknak, akik csak a szokásos hétvégi alapozást kezdték volna meg a Nyugi kertjében, de azoknak sem egyszerű ülőhelyet találni (előzetes foglalás híján), akik a Csak Reality performansz miatt jöttek. Így előbb-utóbb az lesz vége, hogy ismeretlenekkel kell osztoznom egy asztalon. Pár poszt lecsekkolása után, ha úgy alakul, elkapjuk egymás tekintetét, és elhangzik egy szükségszerű kérdés is: “Te amúgy vágod, mi lesz ez itt?”

A Csak Reality fiatal alkotóművészekből álló csoport bemutatkozó performanszra és pop-up kiállításra hívta követőit a Facebookról, Instagramról, és egyéb közösségi terekből. A társulatban közreműködik grafikus, festő, fotográfus, költő, zenész, kortárs balett táncos, sminkes, vogue stílust képviselő táncos és szobrász is. Céljuk, saját bevallásuk szerint, a különböző művészeti ágak egyesítése által meghaladni a néző ingerküszöbét, valamint a művészetek népszerűsítése.

Első blikkre nem egészen volt egyértelmű, hogy mit várhatok ettől az egésztől. Miért szorulnának népszerűsítésre a művészetek, amikor a személyre szabott buborékjainkat annyi és olyan minőségű művészeti alkotással tapétázhatjuk ki, amennyivel és amilyennel csak szeretnénk, ha fogyasztói igényeink éppen ezt diktálják? Mennyiben reflektál ez a célkitűzés a modern ember elérzéketlenedésére, kik a célközönség, akarnak-e bármiféle tükröt tartani elénk, vagy csak egy egyszerű brandépítés zajlik unásig ismételt, megkövesedett fogalmak mentén? Lehet-e progresszívnek és népszerűnek lenni egyszerre?

A performansz előtt és után is ugyanazokat fogalmaztam meg magamban: a társulat egyszerre tekinthető progresszívnek kivitelezésében, szerveződésében, de tartalmát tekintve fölöslegesen ragaszkodik olyan patetikus és időnként közhelyes művészetfogalmakhoz, saját legitimitását bizonygató magyarázatokhoz, amikre nincs szükség, és amiket egyértelműen meghalad.

Kellemes, boiler-roomra emlékeztető elektronikus zenei aláfestésre gyűlnek az érdeklődők a kertbe és a pult köré. A színpadként és djpultként egyaránt funkcionáló tér elé helyezett kottatartó párhuzamos dimenziókat nyit meg. Kis idő elteltével megkezdődik a párbeszédes formában zajló felolvasás: „rúzsfoltos csikkek”, „17 vagyok, de azt álmodom, hogy 30 lettem”, “ha tudnám, mi az az őszinteség, azt mondanám, semmi sem érdekel”, de „boldogok leszünk, ha törik, ha szakad” (Simon Márton: 7 és félálom) – még ha nem is tudjuk hogy kéne, mintha belőlünk kifelejtették volna az erre való képességet. Tehetetlenek, ellentmondásosak, dacosak és türelmetlenek vagyunk. Vívódunk, és ehhez akaratlanul is csapódik valami elképzelt pátosz.

Az aláfestő zenére és a felolvasásra szimultán megindul a két táncos, és lassú, légies mozdulatokkal kiegészítik, de figyelem szempontjából inkább kontrázzák a produkciót – a zene, a felolvasás és a tánc egyvelegében nem nehéz elveszteni a nézőnek a fonalat, amiből még a pultoshoz intézett “Egy kisfröccsöt, légy szíves!” bekiabálások is időnként kizökkentenek. A színpad két oldalán lévő, kiállítás részét képező mellszobrok szerencsére a helyükön maradtak. Ha jobban belegondolunk, melyik másik lehetne aktuálisabb szerep, mint az információk, és az audiovizuális impulzusok rengetegében magára hagyott befogadóé?

Másrészről pedig a Csak Reality társulat remekül példázza azt a helyzetet, amivel egy szárnyait próbálgató alkotó szembesül: hol húzódik a határ művészet és trend között, mi számít mainstreamnek, és mik a lehetséges platformjai a tevékenysége kibontakoztatásának? Érdekes jelenség, ha egy tumblr vagy instagram világában szocializálódott ember sokkal konvencionálisabb fogalmak vagy ideák mentén határozza meg a művészetet, amikre nem reflektál, vagy csak felületesen meri megfogalmazni a lázadását. Egyértelműen elkerülhetőek lennének ezek a művészetet patetizáló, teoretikus magyarázatok, ha az alkotás épp egy olyan gyakorlati dolog lenne, mint amit egyébként a csoport is képvisel. Lehet, hogy a névválasztás is erre próbál utalni. A társulat érdeme még, hogy alulról, önszerveződően sikerült egy olyan közösséget kiépíteniük, ami bátorít az alkotásra, önkifejezésre, és egyszersmind teret biztosít az egyenként is jó képességű fiatal alkotóknak a kibontakozásra.

A Csak Reality tarsolyában sok lehetőség rejlik, ha még nem is tapintották ki mindet teljesen. A kérdés csupán az, hogyan és mire használják fel a széles eszköztárukat, és milyen irányba vezetik közönségüket. Érdeklődés pedig van, és lesz is, az egyszer fix.

Taskovics Viktória

Fotó: Fábián Soma