Gaál József Vezeklések kora című kiállításáról

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS

Gaál József Vezeklések kora című kiállítása

2018. 09. 21 – 2018. 11. 11.

Műcsarnok (1146 Budapest, Dózsa György út 37.)

Abafáy-Deák Csillag: Vasra verve – vastól verve

Nem vagyunk rabok, lábunk, kezünk nincs vasra verve. Szabadon sétálhatunk Gaál József művei előtt a Műcsarnok tágas termeiben. Fa, bőr, vas és szögek a kiállított szobrok anyaga. A bőr élő anyag (lenyúzva is), ez esetben feltételezzük, hogy állati eredetű került felhasználásra. A fa is élő, még holtában, kivágása után is dolgozik benne az idő, akárcsak a vasnál, ami rozsdázik, korrodálódik, a szögekkel együtt. A vezeklések korában szükség is van ezekre, amivel, ha szimbolikusan is, kalodába zárhatnak, felnyergelhetnek, lekötözhetnek, bilincsbe verhetnek, berácsozhatnak és akár keresztre is feszíthetnek, fakeresztre.

Koponyánk fából lesz, körtefából, jó keményfa, keményfejűek leszünk, koponyánk belseje lesz fa, az agy helyett, ahol csak a fa tekervényei, a láthatatlan évgyűrűi pulzálnak belül. Rákerül a bőr, ami utal az állat testére is. Fejbőrré érett, többféle bőrből kialakított réteg-réteg hátán, nem kell, nem lehet látni, belelátni a belsőbe. Mikor is láthattuk valakinek az agyát, agyvelejét, ha csak nem egy baleset nyomán? A fejbőrét látjuk, ami most takar, befed, elfed, beburkol, és összefog, összetart. Így újra gondoljuk, átértékeljük, talán megpróbáljuk ellentétébe fordítani énünket, nem bírunk a rétegekkel, kibújnának, kibukkannának, ha nem rögzítenénk ezeket, de leszögelljük, leszögezni véljük, hogy legyen valami bizonyosság, valami stabilitás, és nem a sok lehetőség. Hogy kik és milyenek is vagyunk, nem tudjuk eldönteni, ingadoznánk, hol erre, hol arra a kettősség között, nincs fogódzó, nincs irány, nincs bizonyosság, akkor inkább verjük bele a szöget, mintha koporsót szögeznénk le, ki ne bújjon belőle a tetszhalott, mert mégis él.

Tetszhalottként, megnyomorítva, kétségei vassúlyával, menekülni sem tud a figura, csak jeleket ad, üres, kivájt szemgödörrel, de néha még az se adatik meg neki, hogy bár szemgödréből olvasni próbálunk, rács mögött kígyóként tekerőző vaspántok és huzalok tömkelege van, mint kibogozhatatlan vasgombolyag. Egy szájnyílás talán magánhangzót formál, de az sem jöhet ki a vasba, vasra vert szájból. Vezekelünk, nem az itt és most bűneiért, koponyánkban ott perceg, mintha szú rágná kitartóan és alattomosan a fát, valamennyiünk korábbi halálos bűne, a háború, a megsemmisítés, a száműzetés, az élve felkoncolás, az elhallgattatás, és a megalkuvó hallgatás.

Felmászhatunk a falra, a hatalmas vásznakra, de ott sincs nyugtunk, szembe kell néznünk tükörképünkkel, másik identitásunkkal, árnyékunkkal, nem bújhatunk el önmagunk elől, még próbaképpen sem. Tudatunk is egy nagy moloch, csak úgy tesz, hogy elnyel mindent, véglegesen és visszafordíthatatlanul, és amikor nem akarjuk, éppen akkor bukkan fel, böfögi vissza, amit oly szívesen bekebelezett, magáévá tett, elrejtett. Röntgenszemeket is kapunk a transzhumán testben, ami embert és állatot egyesít, ott látjuk az embriót, a köldökzsinórral. Még a születés sem indulhat fehér lappal, látjuk a vasnyeregbe kényszerített emlőket és falloszt, minden felkantározott, gúzsba kötött, elrendeltetett. Ráadásul még egymás kalodái is vagyunk, összekötve, egymásba folyva, kapaszkodva, sziámi ikrekként, elválasztásukra nincs remény, nem lehet, de nem is kell, mert csak kettősségünkben lehetünk emberiek is.

Nem vagyunk makulátlanok, a macula sorozat szobrain a szögek úgy festenek, mintha halálos kórként feketehimlő támadott volna meg bennünket, arcunkat stigmák sokasága hálózza be. A koponyák falán körözött személyek portréját látjuk? Nem, ez tévedés, mert ilyenek is vagyunk, mi is, lecsupaszítva, a majdnem halotti maszknak ható ábrázoláson, és mégis, mily nagy variáció van a rútságban, a néha félelmet keltő figurákban. Akár egy anti-Warhol sorozat, de nem szitázunk, nem szűrünk, hanem megmutatjuk a valóságosnak nem hihetőt.

Gaál József szobrai érintkezések, a testiség különös formái. Pogány szobrok, szíjazottak, mintha a bűn (az erőszak, az önbíráskodás, a gonosz műveként megjelenő nemi vágyak, bűnös gondolatok, csábítások) elkövetésétől óvnák az adott figurát, vagy már az elkövetett bűn vezekléseként kellene hordaniuk az álarcot, a rácsos szájkosarat, az aszketikus magatartás érdekében. Az ivartalanított, mítosztalanított kvázi-szintetikus lény, a biológia korláton túli, ösztöneit digitális téveszme-karámba terelt szervlény. Önkontrollra kényszerített kaloda, szájzár protézisekkel. Megfékezve a kontrollálhatatlan transzmutációt, a genetikai identitásproblémát (Gaál József).

A portrék arcára szenvedély és szenvedés ül ki, félszeműek, félig vakok, vagy egészen, mintha a gladiátorok küzdelmének sebeit viselnék a fejükön. Az individualitás csíráját hordozzák az alkotások, nincs két egyforma fej, arc, mindegyik különbözik a másiktól. Az intellektus előtti állapot, amikor az érzelmek, belső erők, az ösztönök uralják az adott lény létezését. Mégsem csak az állati lét jegyeit hordozzák a művek. Valaminek a tudatában vannak már, de ez még a nyelv előtti állapot. A kommunikáció nem nyelvi úton zajlik, hanem gesztusokkal, arckifejezésekkel, megérzésekkel. A másik megértése olyan tett, amelyre ugyan az állatok is képesek, de az emberre lesz leginkább jellemző.

Gaál cselekvő, öntevékeny alkotói módszere és szemlélete is vezeklés, alkotói vezeklés, mert következetesen, nagy belső erővel és fegyelemmel alkotja meg ezeket a portrékat, amit nevezhetnénk a lélek öntudatlan produktumainak is, de nem azok. A portrék arca olyan tapasztalatról tanúskodik, amely nem áll távol a mai ember megélt tapasztalatától. Utalhatunk a katasztrófákra, a háborúkra, a holokausztra, a lelki kínzásokra, a lelki kínokra. A mai kommunikáció az információ gyorsaságán alapul, sokszor nem is érzünk megrendülést a vizuális látványokon, a vérfürdőkön, gyilkosságokon, kegyetlenségeken. Távoliak. Gaál a nézőt nem megrettenteni akarja, csak arra ösztökéli, hogy gondolkodjon el a látványon, keresse a mai azonosságokat velük. Akár önmagában. A rejtélyt, a titkot, miként is állítja az én önmagát, milyen a néző portréja, a saját portrénk. Gaál szobrain akaratlanul is megrettenünk. Mi nézők nem ilyenek vagyunk, gondoljuk.

Nem látunk kifinomult vonásokat, csak a nyers erőt és vonásokat. Nem az őrültek házában, nem is egy patológia intézetben, nem is egy a hullaházban vagyunk, nem is egy oszlott tetem (vízihulla stb.) azonosításán veszünk részt. Gaál tovább megy a jelenben is meglévő, fellelhető arcvonásokon, visszafelé indul, hogy a mába érkezzen meg. A lét mai torzulásai érdeklik, becsapós játék ez, mert bár visszafelé tekint, a mai emberi torzulásokra néz. Ezek az alkotások metaforák is, annak kimondásai, hogy az ember ma sem tökéletes lény, hiába tulajdonítunk jelentőséget a modellszerű szépségnek és erőnek (Leni Riefenstahl, Audrey Hepburn, Marylin Monroe), a testépítésnek (Arnold Schwarzenegger), a lelki tényezők sokrétűek, a testiséget is felülírják. Gaál lelki portrékat alkot, lelki tanulmányokat folytat. Művészetéhez hozzátartozik a rajzolás, a vonal és tér viszonyának újra gondolása, a rajz ősiségének megidézése, a jelhagyás, a mozgás és mozdulat összefüggésének vizsgálata. A büszt melankolikus önmagába mélyedése, tétovasága, ki is vagyok én. Személyiség vagy személytelen, megfogható tárgy? Portréi befejezett portrék, még ha elnagyoltnak, hiányosnak is látjuk ezeket az alkotásokat.

A portrék tragikus jelzések is. Sőt utalnak a vásári mulatságokra (freak show-ra) is. A kriplik, csodabogarak, szörnyszülöttek világát láthatták egykor a nézők, a testi másság megjelenítését. Gaál arra a kérdésre keresi a választ, hogy miként jön létre, miként is lehetséges a minden klasszikus kánontól való megszabadulás élményét létrehozni, kifejezni. Gaál József a rút ikonográfiáját alkotja meg.

Kölüs Lajos: A mosoly kettős íve

Mintha egy posztmodern anatómia-színház előadásán lennék, ahol egyszerre szembesülök a testiséggel, az élve boncolással, a rendszerváltással mint a vezeklések korával (Vezeklések kora I., II., III., IV., V., VI., 2018), valamint a mindkettőhöz kapcsolható pszichoszomatikus látomásokkal, a szubjektum materialitásával és hiányával, a test fenyegető kinézetével. Igen, látomásokkal, mert látomásos, a létezés, az önmegismerés iránti áhítatot (csodálatot) és (apokaliptikus) kételyt, fájdalmat, veszélyérzetet kifejező szobrokat látunk. Ilyen valóság nem is létezik? Úgy érzem, ami a kiállításon elénk tárul, az a valóság része, sőt a valóság megdöbbentő többlete (Sükösd Mihály), mert a művek – groteszkségükkel, esetlegességükkel, befejezetlenségükkel, irrealitásukkal, tapintható textúrájukkal (pl. dagasztóteknőkre rászögelt lószerszámok, kantárok, hámokkal díszítve), a heroizmust, az emberi szenvedést, a születés és halál kényszerét megidőző kinézetükkel, szimbolikus formájukkal túlmutatnak a valóságon, rútságukban a szépség, a szeretet, a saját identitás (az igazi én) megtalálása utáni vágyat hordozzák.

Gaál világa egyedi, halk, szomorú, olykor talán kissé cinikus és rezignált. Malamud parafrázisaként állíthatjuk Gaál művei láttán: a művészet (regényírás, szobrászat, festészet) …azért is jó, mert az ember addig legalább féken tartja a halált (A lakók, 1977, ford. Réz Ádám). Utópia nélküli, kultúroptimizmust (A jövő csak jobb lehet!) nem hordozó szobrai az emberi kultúra általános és helyi válságával (kultúrafordulóval, paradigmaváltással) is összefüggésbe hozhatók, továbbá annak egyik jellemző vonásával, a katasztrófizmussal (Elpusztítjuk magunkat!), amely ugyan nem csak közép-európai jelenség, de e régióban különös erővel van jelen.

Gaál ellen-szobraiban nem az evolúció folyamatát ábrázolja, még ha büsztjei valamilyen alapegységet is képviselnek, egy úgynevezett replikátort, ami képes arra, hogy lemásolja önmagát. Mert a kiállított művek között nagy a hasonlóság, sokszor egymás másolatainak tűnnek. Genetikai mutációkat (maszkokat, identitásukat kereső lényeket) látunk, amelyek már nem mindig tudják lemásolni önmagukat? Hibát hibára halmoznak, torz voltuk az életképességüket kérdőjelezi meg? Gaál nem szelektál, csak egyre torzít, túloz, démonizál, nincs szelekció. Dawkins szerint …a replikátor lehet például egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy boltívek építésének módja vagy más kulturális termék.

Gaál szobrait tekinthetjük ugyan mémnek, poszthumánus kulturális terméknek, de jellemző vonásuk mégsem csak az utánzás, mert bennük az emberi emlékezet, az emberi memória (örökség), és ezek elfojtása, továbbá a művész teremtő ereje, képzelete is felfénylik (Sajátomként megélt produktumaim egy mitikus, archaikus állandóságban akarnak létezni, nem egy eszme vagy művészeti ideológia bűvkörében, hanem korokat átívelő állandóságban – írja Gaál József a kiállítás beharangozójában). A szobrok burkában (árnyék és rejtettség szimbiózisában) tetten érjük a kaotikus és fragmentált világ jelenségeit (Koponya I., 2014, Koponya II., 2015, Katona I., II., III., 2014,), az érthető és az érthetetlen, a felfogható és a felfoghatatlan, a látható és a láthatatlan, a változó és a nem változó elemeket, viszonyokat (Persona binaris I., II., III., IV., V., 2015). A szobrok egyszerre védik magukat és egyszerre önpusztítók is. A sebek, a hiányok, a protézisek, a csonkítások a túlélés metaforái, az önvédelmi mechanizmus létéről tanúskodnak, egyben az élet-halál küzdelmekről is árulkodnak, a végességről. Gaál műveiben egy paradoxon is megjelenik, amit Philip Roth az Anatómialecke című regényében így fogalmaz meg: A fájdalom, mint öncélú gyönyörök forrása (ford. Nemes Anna).

Stilizált, gesztusokból építkező és program festményeket is látunk (Janus, 2004, Gyász, 2004, Hasadt Hold, 2004) bennük a művészi nézőpont változatlansága, következetessége mellett a mindenkori aktualitás változó és ellentmondásos természete is érvényesül (Nagy Moloch, 1988), miközben a mítoszhoz és az időtlenséghez kapcsolja a jelent.

Nagy ég, ne légy sötét:/ leszek-e még, mint te, oly tiszta pálya, / melyre egy vércse vagy pacsirta szárnya/ rajzolja a mosoly kettős ívét? (Weöres Sándor: Vezeklés). Gaál szobrai, festményei sötétek, bár festményportréi színesek, de a színek között leginkább sötét (komor) árnyalatúakat fedezhetünk fel. A mosoly kettős íve (vércse és pacsirta kettőssége) rajzolódik ki az életmű most bemutatott alkotásaiban. A művészi lét Gaál számára filozófiai gondolatokkal terhes lét is, nemcsak alkot, hanem az alkotás folyamatáról, céljáról és eredményéről is elmélkedik, kritikusan, megértően, olykor provokatívan, a művészi gondolatok és magatartások függetlenségét hangsúlyozva. A poszthumanizmus megszabadult a mitikus világ hagyományos rendszerétől, saját mítoszát építi, lénye nem kiméra, nem a mítoszok szörnye, hanem racionális technikai hibrid.  – írja Gaál József

A fából készült és bőrrel, fémmel beburkolt fejek és maszkok az élet anyagiságát, testiségét hangsúlyozzák.  A közös gyökerű Marszüasz-figurák (Marszüasz I., II., III., V., VII., VIII., 2002), a Hermák (Herma I., II., III., IV., V., 2007, Herma VI., 2008), a Macula- és Imagio-sorozat (Macula sorozat I–XXIX., 1995–1998), a Bello Bruttó, a Transhuman fetish (Transhuman fetish I., II., III.,IV.,V., VI., VII., 2012) és Persona Umbra (Persona Umbra I–XII., 2016-2018) című sorozat az emberi lét sokarcúságát, heterogenitását mutatják meg. Új és újabb aspektusból, bátor képzelettel szemléli és formázza meg Gaál József az emberi lét nem ismert kezdetét. A torz arc, a torzulás, deformáltság mint a lét motívuma és következménye jelenik meg. Nem krisztusi szenvedést látunk, nem azonosíthatjuk a portrékat a kereszténység világával, mert ezek a portrék pre-keresztény időket idéznek fel, a nem tudás világát, az ember tudatalattiját, az ősiséget, az emberré válás mozzanatait, lehetséges lenyomatait. Gaál nem ősrégi lábnyomokat vesz észre és vizsgál, hanem a portrékon keresztül az arcmimikát veszi górcső alá (Koponyák fala – Arcok fala, 2015-2018).

Gaál az új megjelenőt és a régebben megkülönböztetettet vizsgálja, portrésorozatokban (Bello Brutto I., II., III., IV., V., VI., VII., 2007). A hasonlót keresve jut el a mássághoz (a hasonlótól elütőhöz), a másság felfedezéséhez, az idegenséghez, a kirekesztéshez és a belső transzcendeshez, a valóságon túli léthez, miközben az elem, a viszony és az egységbe tartozás kérdéskörét járja körbe (Imagio I., II., III., V., VI., VII., VIII., IX., X., 2001). A lélek analizáló-szintetizáló-vonatkoztató munkájának ősképét (a nem-ént) teremti meg a portréiban (Emlékezés tévútjai,1991, litográfia). Látjuk a légszomjat, látjuk a halál jelenlétét, közelségét (Egymás kalodái I., II., III., 1991, litográfia). …a halál az élet bármely epizódjánál jobban megtanítja nekünk azt az alapvető véletlenszerűséget, mely világra hozott és majd eltüntet minket (Merleau-Ponty, Maurice: A filozófia dicsérete).

A szobrok, a festmények a szenvedések poklát juttatják eszünkbe. A bezártságot, a tehetetlenséget, a magányt, az űzöttséget. Űzött vadakat látunk (Phantasma I., II., III., IV., 2011). Gaál úgy teremti meg lényeit, hogy bűntelenségüket hangsúlyozza, mutatja meg, amit nehezen fogad el a néző, mert saját korából ítéli meg ezeket a szobrokat, festményeket. Vágy van az arcokon, de nem mutatják a vezeklés vonásait. A vágy, az ösztön az úr. Minden ösztönös, és lehetséges. Ennek a világnak az alapja – a küzdelem, a harc (Harcos, 2013, Katona IV., 2016). Sebeket látunk, torzulásokat, hiányokat, kötöttségeket (Egymás kalodái, 2004). Az élet sebei és torzulásai, illetve hiányai. Mintha a vadonban lennénk. Mintha csak vércseként élnénk meg a mindennapokat. Ragadozók vagyunk. A pacsirta most születik meg bennünk, miként Gaál műveiben is. A mosoly kettős íve.