A magyar múlt történetírója

TAKÁTS SÁNDOR

Takáts Sándor1 életútja Komáromból indult1860-ban. A kisvárosnak értékes történelmi múltja, sajátos hangulata volt, a mellette folyó Duna minden évszakban más-más színt varázsolt köré, amely már Jókait is megragadta, és romantikus történetekre ihlette. A gyermekkor szellemi fejlődésének és az élmények gazdagodásának évei ide kapcsolták. A bencés gimnáziumban végezte az alsó négy osztályt, és a várost sosem felejtve, többször is foglalkozott annak múltjával.2 Komárom utóbb méltán választotta díszpolgárává. Gimnáziumi tanulmányait Pozsonyban folytatta és fejezte be, 1880-ban itt tett érettségi vizsgát. Itt is a Duna-part és a természet vonzotta, s emlékeztette szülővárosára. Pozsonynak látóköre szélesedését és a német nyelvtudásának megalapozását köszönhette.

A pozsonyi évek után Budapesten folytatta tanulmányait a bölcsészeti kar magyar, történelem, latin szakán, amikor elsőéves korában, 1881-ben meghatározó fordulatot történt az életében: felvételét kérte a piarista szerzetesrendbe. A váci noviciátus ideje után két éven át Nyitrán végezte teológiai tanulmányait, 1883-84-ben. Itt tett örök fogadalmat, 1885. okt. 22-én, s közben befejezte egyetemi tanulmányait. A pappá szentelése, 1886. július 13-án, szintén Nyitrához köti, és az ottani piarista főgimnáziumban kapott tanári állást. A doktori diplomát is nyitrai tanárként vette át.

Meg kell állanunk kissé ennél a városnál. Egészen más volt a jellege, mint Komáromnak és Pozsonynak. Festői vidéken húzódik meg, a Nyitra folyó ölelésében és a Nagy-Fátra lábánál. A kimagasló várhegy alatti külső erődítményeit már régen elpusztította az idő. Patinás, csöndes kisváros volt, föléje a Zobor hegy emelkedik. Piarista temploma és kolostora 1700 után épült. Megye- és püspöki székhely, s a lakosság zömében római katolikus vallású. 1880-ban még csupán 8860 lakosa volt: szlovák, magyar és német ajkúak. A kor még mentes volt a nemzetiségi villongásoktól, és a piarista gimnázium mind a magyar, mind a szlovák és a németajkú tanulók számára a művelődés lehetőségét nyújtotta. Takáts Sándor mindvégig felvidéki kötődésű maradt, Komárom Pozsony és Nyitra döntő volt szellemi fejlődésének megalapozásában, és a történelmi múltunk iránti érdeklődése itt bontakozott ki.

Tartományfőnöke 1890-ban a rend budapesti gimnáziumába helyezte, majd innen került 1898-ban Bécsbe, s itt lett archivárius, az udvari levéltár rendezésekor a magyar anyagot különítette el, öt éven át. Bőséges hazai vonatkozású anyagot talált, miközben, mint írja, München, Nürnberg, Augsburg, Passau, Brünn, Graz és Laibach levéltáraiban is kutatott. Régi vágya, történelmi kutatómunkája most teljesedett ki. Értékesebb publikációi ettől kezdődnek. Majd 1903-tól a budapesti képviselőház levéltárosa lett.

Munkásságára apám hívta fel a figyelmemet, még egyetemista koromban:3 „Felhívom figyelmedet Takáts Sándor történelmi műveire. Csak miniatűröket tudott írni, nagyobb koncepciókra képtelen volt, ám a miniatűrjei remekek, s mozaikszerűen adják a 16-17-18. századot. Elsősorban »A szegény magyarok« és a »Magyar múlt tarlójáról« című műveit ajánlom. Csupa remekek.”

Jelentősége: 1. Egészen más képet ad a török világról, mint Szekfűék. (Rajzok a török hódoltság korából I–IV.). 2. Közvetlen közelből ábrázolja a magyar múltat, a mindennapokat, és a magyar életformákat az eredeti valóságukban. 3. A magyar sorsélményt történeti síkon senki sem fejezte ki ennyire mélyről s igazán. 4. Ragyogó stiliszta. 5. A múlt egész életét felszínre hozza. 6. Nyomain valóban új magyar történelem írható…

A török világról is Takáts Sándor műveit ajánlom. Ő a török korok legjobb ismerője. Nemcsak kitűnő historikus, de elsőrangú író is. A magyar mindennapok életét így nem írta meg senki. Főműve: „Rajzok a török világból”, de találsz erről minden művében (Szegény magyarok, Magyar küzdelmek, Régi magyar kapitányok és generálisok stb.).”

Ezután ismertem meg, olvastam, és becsülöm Takáts Sándort. Abban a szerencsében volt részem, hogy azokat a könyveit olvashattam, melyekben ott voltak apám és Supka Géza ceruzás széljegyzetei.4 Az egyetemen pedig, ahol az 1950-es évek elején a magyar-történelem szakot végeztem, még a nevét sem hallottam említeni…

Takáts Sándor olyan ember volt, aki – piarista szerzetesi elkötelezettséggel és példamutatással – a tanítás után a magyar történelmi múlt kutatására áldozta életét, és szerzetesként a tudománynak élt. Egyéniség volt: nyílt, önérzetes és szókimondó, aki kiállt a céljaiért. Az alkotó, tanító szándék, a népe javáért történő szolgálat, a szorgalom és a szerénység voltak mindvégig jellemző tulajdonságai. Mindez kitűnik műveiből. Főleg a 16. és a 17. század magyar történelmét vizsgálta. Mint írta: „a letűnt századok kusza szálait egészbe fontam… Adom a két legküzdelmesebb század műveltségének rajzát. A mi jó van benne, az nagyrészt nem az én érdemem; a mi hiba akad köztük, azt nekem róhatják fel bűnül.”5 Jellemzőek  a rövid bevezető sorai az egyes művei előtt: magyarázatot nyújtanak, és őszinte önvallomások egyben. Többször utal bécsi pártfogójának, s egyben szállásadójának dr. Thallóczy Lajosnak, de főleg dr. Károlyi Árpádnak, a bécsi állami levéltár aligazgatójának támogató szerepére, és az utóbbinak idézi szavait: „senki sem korholhatja nemzetünket hátramaradása miatt; haladni igyekezett az még a legnehezebb időkben is!” Ő is ennek a felmutatását valósította meg munkásságában.

A több kötetes Rajzok a török világból az egyik legfontosabb és legértékesebb műve. Ez a kor érdekelte leginkább. Hosszú éveken át okiratok, levelek, leírások garmadáját nézte át, kiválasztva közülük a magyarországi vonatkozásúakat. Miközben levéltári munkáját végezte, magának is gyűjtötte a kutatási területére vonatkozó adalékokat. Tudományos, rendszerező munkáján túlmenően másolta és másoltatta azokat a dokumentumokat, melyeket fontosnak tartott saját munkáinak, tanulmányainak későbbi megírásához. Ezeken a forrásokon alapulva nyújtott értékes, korhű képet könyveiben a 16. és 17. század magyar világáról. Bámulatosan gazdag anyag birtokába jutott. Ő pedig végtelenül termékeny író volt. Az egész – hazánkat érintő – török világról képet kapunk: gazdaság- és hadtörténet, melyhez históriai elemzés, a kor hangulatának írói megörökítése társul.

A török–magyar szokások, kalauzok és kémek, a török–magyar vendéglátás, a törökök követjárása, a hadi kótya-vetye leírása mellett az akkori életmódnak szinte minden területét megtaláljuk könyvében. A gazdaság területéről helyet kapott a vizahalászat, a nyugatra irányuló marhakereskedelmünk, a hajóépítők, a faragómestereink, az üveggyártók, a kertészkedés, a méheskert és a gyümölcsöseink helyzete. A hadtörténet területéről megismerhetjük a gyalogságot, a huszárok és hajdúk életét. Az ostromok, lesvetések és a portyák is megelevenednek. Mindehhez kapcsolódó könyve: a Régi magyar kapitányok és generálisok. A mindennapok életének feldolgozása a létközel érzését hozza, tökéletesen feltárja, felidézi, és más megvilágításba helyezi ezt a 150 évet.

A leírásokat feltehetően formálta, „színezte”, de a forrásokhoz mindig hű maradt, lelkiismeretesen utalt rájuk a kísérő jegyzetekben. A dokumentumokat megnevező jegyzetek, latin és német nyelvű forrásokra történő utalások sokasága bizonyítja a ténybeli hűséget, az alapos tárgyi tudást, és jártasságát a tárgyalt évszázadokban.

Nemzetünk felemelő törekvéseit akarta felfedni, a létért való küzdelmünk századaiban. „Pörbe szállt” a régi krónikaírókkal, „akik a hazai török népben a pusztító és romboló pogánynál egyebet nem láttak. Kimutattam, hogy a hazai törökség nálunk üdvös dolgokat is teremtett, és sokat tett a kölcsönös megértés dolgában. Nem egészen az ő hibája volt tehát, hogy nálunk a sok számtalan földet a pörje fogta el.”6 – Ahogy múlott az idő, és egyre több adat került birtokába a Habsburgok magyarellenességéről (fegyvereseik, zsoldosaik sokszor jobban gyötörték, sarcolták a népet, mint a törökök), úgy fokozódott rokonszenve a törökök iránt. A kor gazdaságtörténetének bemutatása mellett a társadalmi vonatkozásokat, a főúri, nemesi életformát és a paraszti sorsot is bemutatta.

Hasonló tőről fakad A török–magyar bajviadalok című munkája. Bevezetésében itt is vall az egykori események bizonyos „átértékeléséről”, ugyanis sok minden más színbe került a forrásai alapján. A végvárak élete kiemelkedően érdekelte. Fejezetet szentel a végbeli világ szellemének. A végvárak életének mindennapjait ő örökítette meg. A jelesebb bajvívásoknak megvolt a ceremóniája, etikája, és a szemben álló felek egymás iránti kölcsönös tisztelete. Szól a kihívásokról, az „igazlátók” (párbajsegédek) szerepéről, akik még a párbajozók lovainak tulajdonságait és fegyvereit is megvizsgálták. Ilyen pontos leírását ennek a témának – Takáts Sándor előtt – még senki sem nyújtotta; akár Kollonits Szigfrid és Kara Ali esztergomi szandzsák bég vagy Dely Kazya és Bosnyák Márton küzdelmét olvassuk. A 16. században – mint írta – „a végbeliek élete a nemzet élete, a végbeliek harca a nemzet harca volt.” Tűnődik: van-e értelme „a régi magyarság… személyes vitézségének, önfeláldozásának megmohosodott emlékeit megbolygatnunk? Talán igen!” – Méltó helyre akarta helyezni vitézségünket. Meg akarta mutatni múltunkból a sok csapás mellett azt is, ami fölemelő; a hazaszeretet vezette a tollát. Szerette, becsülte, ismerte ezt a világot, és a végek vitézeinek küzdelmei nevezetesek, hősiesek voltak, ezért közli Függelékében a bajviadalok ügyében írott leveleket.

Ehhez a szándékához csatlakozik a Magyar nagyasszonyok című könyve is. Kanizsay Dorottyától gr. Koháry Juditig tizenhárom főúri asszony életét mutatja be. Amíg a férfiak nem egyszer a politikába merülve a távoli városokat, a külföldet járták, és a pénzt költötték, az asszonyokra maradt a család összetartása, a gyermeknevelés, a gazdaság vezetése és a hozzájuk tartozókkal való törődés. Küzdöttek bebörtönözött férjeik, családtagjaik életéért a politikai, udvari erőkkel, váltságdíjakat gyűjtöttek. Helyt állottak az otthoniakért, a birtokaikért és az országért. Enyingi Török Bálintné, Zrínyi Margit és Batthyányné Bánffy Kata sorsát ismerhetjük meg. Könyvet áldoz az asszonyi tisztesség bemutatásának, s nemcsak a főúri körökben. Az asszonyok, írja, „a nemzeti hagyományok, szokások és a nemzeti nyelv őrei… Nem lehet őket rávenni, hogy a hazai földet elhagyják.” A 16. századtól meginduló családi levelezés adta a tárgyi alapot mindehhez. Könyvének külön értéke, hogy a fennmaradt levelek alapján elénk tárja a század társadalmi életét. Az életforma, az udvartartás, az épületek, a rokoni kapcsolattartás, a korabeli szokások, a ruházkodás, az esküvők, az étkezések és az ételek mind előtűnnek.

Amit felkutatott, ami érdekes volt, amit értéknek vélt, amit megörökítésre méltónak tartott és közérdeklődésre számíthatott, azt Takáts Sándor összegyűjtötte, feldolgozta és rövidebb leírásokban, tanulmányokban közzé tette.  Így A régi magyar jókedv emlékei sem kerülték el a figyelmét. A magyar humor egyedi jegyeit észreveszi, indokolja, de – más népek humorával összevetve – távolról sem tartja egyedülinek: „Balítélet alá senki ne vegye, ha állítjuk, hogy a magyar humor olyan nemzeti sajátosságunk, melyet hasonló formában semmiféle népnél meg nem találunk… Nemzeti kincsünk ez, melyből minden magyar nyelven szóló ember örökölt valamit, ki többet, ki kevesebbet.”

Talán ennél a könyvénél kell utalnunk Takáts Sándor stílusára, amelynek sajátos, egyéni „íze” van. Beépítette mondataiba a régi levelekben talált egykori szavakat, szólásokat, s bár olykor a kor archaikus kifejezéseitől sem tudott szabadulni, mégis mindig ügyelt mondatainak formálására, gondolatainak szabatos kifejezésére. Munkájából eredően tudott rendszerezni, szelektálni, és ez a szövegalkotásában is megnyilatkozik.

Végül a Kémvilág Magyarországon című könyvére térek. – Sajnos, ez is életünk része volt, erről is lelhetett bőven anyagot. Érdekes, kevésbé vidám olvasmány számunkra, hogy már abban a korban is mennyien és milyen rosszindulattal alkották „jelentéseiket”. A titkosrendőrség jelentései alapján a legpontosabb adatokat lelhetjük itt kiemelkedő személyiségeinkről. Felépíthetők a megfigyeltek mindennapjai, még ha nem is minden esetben teljesen hitelt érdemlők a „beszámolók” (pl. Wesselényi Miklós megfigyelésénél). Olykor hallomások, pletykák alapján készültek és a rosszindulat vezette a tollat. Amennyiben mégis hitelt érdemelnek a kémek jelentései, nem egyszer árnyat vethetnek egyes közéleti személyeinkre. Még az 1825/27-es országgyűlés egyes eseményei is elénk tűnnek a besúgók jelentéseiből.

Takáts Sándornak írói képességei is voltak, örömét lelte azt alkotásban, és ez külön színt ad írásainak. Olvasmányosan, érdekesen, színesen jelenítette meg a tárgyalt területeit. Ennek is köszönheti népszerűségét az olvasók között. A kor történetírói is becsülték. Nem véletlen a Jókaival és Mikszáthtal szövődött baráti kapcsolata. Egyesek megróhatják, hogy főleg az érdekességeket emelte ki, egyéni keretbe fogta, „színezte” az eseményeket, néha szétfutnak a gondolatai, de mindez eltörpül életművének értéke, jelentősége mellett. Kutatásai során a szinte kimeríthetetlen forrás-anyagból mentett meg, másolt le, őrzött meg mindent, ami a 16. 17. és 18. században velünk történt, rólunk szólt, szellemi és nemzeti értékünk. Nem alkotott átfogó, emberöltőket és századokat átölelő elemzéseket, elméleteket, megmaradt a földi lét, a magyar élet mindennapjainál, létküzdelmeink talaján. A kútfőkön alapuló leírások, tanulmányok mestere maradt. Mindvégig a hazaszeretet vezette: egy megszűkült országnak akarta múltunk becsülendő értékeit és embereit „az enyészet porából” összegyűjteni és felmutatni. Vallotta, hogy a jelen csak a múlt ismeretére, tanulságainak felismerésére alapozhat. „Bíztató szót, bíztató jeleket csak a múltunk nyújthat nekünk. Ez a mi legnagyobb kincsünk a jelenben is…”

A sorjázó kitüntetések nem kápráztatták el. Szerény, egyszerű ember maradt mind életvitelében, mind megnyilvánulásaiban. Kedves könyvei és jegyzeteinek sokasága vették körül. A szellemi munkának élt, abban lelte örömét, ott teljesedett ki az élete.  Idős korában gyakorta a Margitsziget felé vezettek sétái. Már nem jutott el ifjúságának színterére, a komáromi Erzsébet-szigetre, s mint a szintén idős Arany Jánosnak, néki is a Margitsziget fái és virágai idézték fel a múltat, és nyugtatták a szívét. A pesti piarista rendház lakójaként, hetvenkét évesen, karácsony vigíliáján ment el közülünk. Valamit sejthetett az eljövendő időről, amikor Nyáry Pálnak és Schodelnének a nyáregyházi temetőben omladozó, elhagyatott síremléke kapcsán leírta: „A kegyelet és az emlékezés mintha kihaló félben volna nálunk. Pedig ezek volnának azon eszmék, amik a magyar lelkek húrjait összhangba hozhatnák…”

2015.

Féja Endre

JEGYZETEK

1 Takáts Sándor (Komárom, 1860. dec. 7. – Bp., 1932. dec. 21.) Piarista szerzetes, tanár, levéltáros, történelemtudós.

2 Adalékok Komárom város történetéhez.  1885.; Komárom IV. Béla alatt.  1885.; Lapok egy kisváros múltjából.  Komárom.  1886.

3 Részletek Féja Géza fiához írott leveleiből (Békéscsabán, 1954. október 1. , 1954. október 21.).

4 Supka Géza különösen nagyra becsülte Takáts Sándor munkásságát, és a Habsburg krónika (1932) c. három kötetre tervezett munkájában sokszor épített az adataira.

5 Rajzok a török világból. Előszó.

6 Rajzok a török világból. Előszó.