Tiszatájonline | 2018. október 13.

Absztrakt haiku-térség

NÉMETH PÉTER MYKOLA: TALÁN. 77+33 MAGYAR HAIKU
Nem meglepő, hogy a radikálisan avantgárd Németh Péter Mykola, a beat-nemzedék ellentmondásos megítélésű vezéralakjától, Allen Ginsbergtől választott mottót kötete élére, miszerint: „Csakis az absztrakt haiku képes megteremteni a misztériumot, miközben vaskemény költészetet kalapál vissza a sorokba.” A mottóból Mykola költészete legalább három dologba kapaszkodik… – FEKETE J. JÓZSEF KRITIKÁJA

NÉMETH PÉTER MYKOLA: TALÁN. 77+33 MAGYAR HAIKU

A magyar líra már régen domesztikálta, magához szelídítette a távol-keleti haiku versformát, amiről a költészetben járatlanok is általában tudják, hogy 5+7+5 szótagos sorokból álló, rövid, elvont, a természeti látványt metafizikai tartalmakkal párosító költemény. Ez persze nem egészen helytálló állítás, hiszen a haiku valójában nem szótagszámláló vers, hanem inkább időmértékes, ugyanis nem a szótagok száma, hanem azok időtartama, a mora adja meg a költemény ritmusát az egy mora értékű rövid, és a két mora értékű hosszú szótagok váltakozása révén. Ráadásul a haiku nem igazán Japánból keveredett magyar nyelvterületre, hanem az amerikai beat-nemzedék költőinek közvetítésével, vagyis Nyugatról, létezik is egy megkülönböztető elnevezés, a „nyugati haiku”, ami az eredeti formai és tartalmi megkötésekhez képest (jókora) engedményeket tesz a verssel szemben. A haiku immár a magyar líra szerves része, a költészeti gyakorlat kisajátította magának a világlíra egyik legtömörebb kötött formájú költői műformáját. A nyugati haiku kevésbé bocsátkozik bele a keleti esztétikába, etikába, világszemléletbe, a keleti embernek az alapkérdések iránti viszonyába, a szakrális és a profán megkülönböztetésének hiányát tükröző világképébe, ami feltétlenül szükséges a japán haiku meditatív formájának megértéséhez. Nincs is minderre szüksége, a magyar – és a nyugati – haiku általában nem az ősforma jelképes beszédmódját, transzcendens tartalmait és tudati megidéző erejét igyekszik követni, hanem inkább hangulati tartalmak közvetítésére, a látvány mimetikus átadására, a gondolati tartalmak direkt kifejtésére, az asszociatív képalkotásra és a kötött forma nyújtotta játéklehetőségekre épít.

Nem meglepő hát, hogy a radikálisan avantgárd Németh Péter Mykola, a beat-nemzedék ellentmondásos megítélésű vezéralakjától, Allen Ginsbergtől választott mottót kötete élére, miszerint: „Csakis az absztrakt haiku képes megteremteni a misztériumot, miközben vaskemény költészetet kalapál vissza a sorokba.”

A mottóból Mykola költészete legalább három dologba kapaszkodik, az absztrakcióba, a misztériumba, a költészet minőségébe, és negyedikként – a misztériummal találkozva – a kereszténységbe, mindenekfölött abba, amit Jézus képvisel a hívő ember számára. A költészet például misztikus szintre emelkedik egyik háromsorosában, állítván, hogy ördögűző, a gonosztól megszabadító, megtisztító szerepe van a poézisnek, ráadásul – áttételesen – a vers úgy születik, miként az emberek bűneit magára vállaló, és azoktól megtisztult Jézus isten által újjászületik: „Isten ujjával / űzi el Baál-zebubot, / ha vers születik.” (ihlet) A misztérium fogalomkörébe tartozik az is, hogy Mykola szabadon bánik az etimológiával. Egyik ciklusának címéül az Annihiláció címet adta, ami alatt zárójelben az „átalakulás” szó áll, ami tartalmi, értelmezési többletet tár az olvasó elé, hiszen az idézett idegen szó magyar jelentése a zárójeles változathoz képest „megsemmisülést” jelent, vagyis mindössze két szó leírásával olyan értelmezési mezőt nyit meg a költő, ami visszautal a halál és feltámadás („Visszasejtesítődés”) misztikus fordulatkörére. Ha már a cikluscímeknél tartunk, az említett mellett találjuk az EFFETA (Nyílj meg!), IMPRESSZIÓ(K), HAIKUFÜZÉR/EK/, TELEIA (Eltávolodás), „VISSZAHÁRAMLÁS” és a FRAGMENTUM(OK) ciklusokat.

Gondolom, innét már tapasztalható, hogy Németh Péter Mykola haikui nem pusztán a versritmushoz ragaszkodnak, nem megtalált költői nyelv elemeiként működnek, hanem távolabbi továbbgondoláshoz készítik elő a versolvasót. A költészet, még ha szabályokhoz is kötődik, folyamatosságában képlékeny művészi önkifejezés. Ami egykor poézisnak számított, ma talán nem egyéb, mint irodalomtörténeti bejegyzés, ami ma költészetnek számít, holnap nyersanyag lesz a szövegmegőrzéshez. Az angolok költészetté növesztették, ha láttak egy tátikaszirmot, a németek, ha belegondoltak mitológiájukba, a japánok, meg tudtak valami többet, mint amit mi tudni vélünk felőlük. Mykola nem a kerti virágot szaglássza, hanem a lét, az univerzum és a kettőt összefogó meridiánok közt igyekszik eligazodni, és hozzá mer nyúlni a „nagy” témákhoz: élet, halál, szerelem, hit, költészet – de mi egyéb foglalkoztatna költőt a világban? Mondja ugyanő, hogy: „Kozmikus lény a / költő, pelyhes csibéje / a Fiastyúknak.” (Három).

Ez a „pelyhes csibe” viszont nagyon sok ismeretet, misztikus és reális tudást cipel magával, és „szeme van” a képekhez. A kép a szerző poétikájának a patetikus kinyilatkoztatásra hajazó versbeszéd mellett központi kategóriája. Ugyanis a kép szövegszerű megjelenítése tartalmi, szellemi és verstani szélsőségek közt mutatkozik meg. A Szőnyi István festményére írt egyik haiku például szinte teljesen közvetlen, realista megjelenítés: „Krumpliföldeken / röggé nemesül, a te /magyar parasztod.” A Macuo Basó nevére írt vers viszont megcsendíti a transzcendencia csengettyűit: „Harang nyelve leng. / A templom szentélyében / a csend tévelyeg.” Ezen túlmenően a Talán című kötet Baksai József remek grafikával teljesedik ki. A vizuális hatást növeli, hogy a színes grafikák mellett a tördelőszerkesztő (Szondi Bence) színes oldalakat is betűzött a könyvbe, amelyek szövegek alapjául szolgálnak, önmagukban nem hordoznak önálló jelentést, a versekkel együtt viszont talán igen. A realizmus és a transzcendencia nem ütközik Mykola költészetében, hanem egymás mellett létezik, és a költő átjár közöttük. Amennyiben performanszait, vagy performanszba vezető könyvbemutatóit tekintjük, Mykola nem is költőként, hanem inkább táltosként kíván megmutatkozni, aki misztikus tapasztalatairól, vagy inkább megérzéseiről és látomásairól a közérthetőség nyelvén szólal meg, noha ez a kifejezési szándéka olykor túllő a közérhetőség határán és a túlzott patetika, vagy a közhelyesség kifejezési terepére téved. Mindez viszont beletartozik a képet és a látomást közvetítő, leegyszerűsítő poétikájába.

Különös, hogy az elvont szellemiséget megjelenítő, a metafizikus tartalmakat mégis háttérben hagyó, nem igazán misztikus, hanem sokkal inkább a megváltás és föltámadás misztériumára utaló, olvasói kibontakoztatásra szánt műfajú kötet egy konkrét költészeti ciklussal zárul. Egyfelől ez a FRAGMENTUM(OK) című, (Binder Károly azonos című improvizációs zongorajátékára) alcímű ciklusban fölvonultatott konkrét költemények, képversek, betűjátékok, kollázsok, montázsok, (agyagtábla)töredékek, a Rákos Sándor Gilgames-fordításaira rájátszó fejezet a könyv legizgalmasabb része, másfelől viszont a kötet kis formátuma miatt zavaróan apró betűs és zsúfolt. A költő korábbi, hasonló jellegű kötetei, a MYSTERIUM CARNALE (2006), az EXPEDIÁL(t) EURÓPA (2008) és a VISSZASEJTESÍT (2008) sokkal erőteljesebben mutatták fel Németh Péter Mykola avantgárd költészetének konkrét eredményeit. Hogy a mostani Gilgames-ciklus semmivel se kevésbé izgalmas a korábbiaknál, talán szemlélteti a konkrét alkotásokhoz fűzött jegyzet: „Az Arial Narrow félövér betűvel írt textusok vendégszövegek és átiratok RÁKOS SÁNDOR (1921–1999) Gilgames a sivatagban és Gilgames faggatása (részvers) című opusából valók. Versképző érzések, élmények, intuíciók, versképek: mozaikok, cserepek és homokszemek R. S.: GILGAMES – AGYAGTÁBLÁK ÜZENETE (1974) című fordításából > továbbá Vácról (1972/73) > Kóspallagról (1974/75) > Váchartyánból (1975) > Budapestről (1975/77) > ismét Vácról (1977/81) > Zebegényből (1983/83) > újra Vácról (1983/89) > Vámosmikoláról (1989/2009) valók. < 2009. anyák napján a versfolyam lezárva, édesanyámnak 81. életévében felolvasva. >”

A kötetben termékenyen találkozik a leegyszerűsítés igézeté, átszellemülése a képalkotással, a látványképzéssel, általuk bomlik ki az absztrakció asszociatív térsége, vagyis a textúra, a szövet, amiről a hajdani szerzetesek úgy vélték, általa az írnok egybeszövi saját lelkét Istenével.

Fekete J. József

(Megjelent a Tiszatáj 2018/1. számában)

Baksai József grafikáival

Napkút Kiadó

Budapest, 2015

75 oldal, 2337 Ft