08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
06.18.
| Világszerte elérhető lesz a Müpa Wagner-fesztiválja >>>
06.12.
| A Quasimodo költőverseny fesztivállá növi ki magát. >>>
05.31.
| Rendhagyó gyermeknap a Müpával >>>
05.22.
| Táncold körbe Magyarországot online! >>>
05.20.
| Közös, szolidaritáson alapuló kampány indult >>>
05.15.
| Új MADOKE-akció >>>
05.14.
| Ezen a héten a Hóhérokat adja a Miskolci Nemzeti Színház! >>>
05.11.
| 25 éves a Söndörgő >>>
05.08.
| Vírushelyzet vs. szerzői jog >>>
05.07.
| Online közvetítik a Prágai Tavasz fesztivált >>>
NAPI TANDORI

05.29.
| Jövőbe tekint a Szegedi Szabadtéri Játékok >>>
05.28.
| Indiában debütál Goztola Kristina új filmje >>>
05.28.
| Elhunyt Dr. Diószegi István történész >>>
05.26.
| Ezek a könyvek esélyesek az idei Merítés-díjra >>>
05.26.
| Wa(l)king the city – Pályázati kiírás >>>
05.22.
| Online tárlaton láthatók a szegedi Táblaképfestészeti Biennálé alkotásai >>>
05.21.
| Könyvtárak az álhírek ellen a koronavírus-járvány idején is >>>
05.18.
| Elindult a Cinego >>>
05.13.
| Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázatot hirdet az idei PesText >>>
05.12.
| Nádasy Erika kapta idén a Déryné díjat! >>>
05.05.
| Elstartolt az 1749.hu >>>

Aczél Géza, Samuel Martin Eno Belinga, Gömöri György, Julesz János, Rékai Anett, Vajsenbek Péter versei

Bene Zoltán, Kovács Katalin, Nyerges Gábor Ádám prózája

Bartha-Kovács Katalin, Éles Árpád, Nagy Fruzsina tanulmánya

Bakonyi István, Baráth Tibor, Kabdebó Lóránt, Lukács Barbara, Sántha József, Széchenyi Ágnes kritikája

>>>

Hegedűművész, énekesnő, zeneszerző Szirtes Edina Mókus, aki a komolyzenét tartja anyanyelvének, miközben improvizálva keveri a különböző stílusokat és műfajokat. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán diplomázó alkotótól azt is megkérdeztük, mit csinál, amikor nem a zenél? – ÚJSZÁSZI ILONA INTERJÚJA

>>>

Mihail Kuzmin: Szárnyak
2018.10.05 - tiszatáj

(RÉSZLETEK A REGÉNYBŐL)

Ványa Szmurov, a pétervári kispolgári közegben, rokonainál élő, árva iskolásfiú először tesz látogatást az angol-orosz származású, magas műveltségű Strupnál, aki a patrónusa kíván lenni, tanítja és az a célja, hogy bevezesse a kultúra világába.

Amikor Ványa belépett Strup lakásába, énekhang ütötte meg a fülét, zongorakísérettel. Csendesen belopózott az előszobából balra nyíló dolgozószobába, kikerülve a nappalit, és hallgatózott. Egy számára ismeretlen férfihang ezt énekelte:

Esti szürkület meleg tengeren,
Borongós égen fároszok tüze,
Lakoma végén vasfű, illatos,
Friss reggel hosszú virrasztás után.
Séta tavasszal kerti fasoron,
Fürdőző nők, visongás, kacagás,
A szent pávák Juno templománál,
Ibolya-, gránátalma-, citromárusok,
Búgó galambok, fénylő napkorong –
Meglátnom téged, szülővárosom­­*

(N. Kiss Zsuzsa fordítása)

А zongora mély akkordjai mintha sűrű köddel burkolták volna be ezt a szomorkás dallamot. Majd kezdetét vette a férfihangok akadozó, egymással való feleselgetése, és Ványa kiment a teremből. Mennyire szerette ezt a zöldes árnyalatú, tágas, Rameau és Debussy dallamaitól visszhangzó szobát és Strup barátait, hiszen annyira nem hasonlítottak azokra az emberekre, akikkel Kazanszkijéknál találkozott; kedvelte ezeket a disputákat, a férfiak estebédjeit borral és könnyed csevejjel; a dolgozószobát, a mennyezetig érő könyvespolcokkal, ahol Marlow-t és Swinburne-t olvastak; a hálószobát a mosakodó-készlettel, ahol az élénkzöld háttérben sötétvörös faunok roptak körtáncot; a vörösréztől csillogó ebédlőt; az Olaszországról, Egyiptomról, Indiáról szóló történeteket; a szépség minden változata iránti lelkesedést, függetlenül attól, hogy melyik kor és melyik ország volt a szülőhazája; a sétákat ki a szigetekre; ezeket a zavarba ejtő, ám vonzó elmélkedéseket; ezt a mosolyt a szépnek nem nevezhető arcokon; a mulandóság leheletét árasztó peau d’Espagne illatát, a sovány, erős ujjakon a gyűrűket, a különösen vastag talpú cipőket –, mennyire szerette mindezt, ésszel igazán nem fogta fel, de ösztönösen lelkesítette.

– Hellének vagyunk: idegen tőlünk a júdeaiak türelmetlen monoteizmusa, a képzőművészettől való elfordulásuk, kötődésük a testhez, az utódokhoz, a nemzés aktusához. Az egész Bibliában nincs utalás a hitre a túlvilági üdvözülésben; a parancsolatokban említett egyetlen jutalom (éppen az életet adók tisztelete okán), hogy hosszú életű leszel a földön. A gyermektelen házasság – szégyenfolt és átok, amely kizáró oka az istentiszteleten való részvételnek, mintha elfelejtették volna, hogy épp a zsidó legenda szerint a bőséges gyermekáldás és a munka a bűnökért való büntetés, nem az élet célja. És minél távolabbra kerülnek az emberek a bűntől, annál inkább eltávolodnak a gyermekszüléstől és a fizikai munkától. A keresztényeknél ösztönösen érzékelhető mindez, mikor а szülés után, és nem a házasságkötés után tisztítja meg magát az asszony, imádkozással, a férfinak pedig nincs semmi ehhez hasonló kötelezettsége. A szerelemnek önmagán kívül nincs más célja; a természet szintén mentes a finalitás eszméjének minden árnyalatától. A természet törvényei más kategóriába soroltak, mint az úgynevezett isteni és emberi törvények. A természet törvénye nem abban rejlik, hogy egy fának okvetlenül gyümölcsöt kell hoznia, hanem abban, hogy bizonyos körülmények között hoz gyümölcsöt, más körülmények között pedig nem, sőt ugyanúgy törvényszerűen és magától értetődően pusztul еl, mintha gyümölcsöt hozott volna. Ha a szívbe kést szúrnak, megszűnik dobogni; ebben nincs sem finalitás, sem jó és rossz. Csak az tudja megszegni a természet törvényét, aki képes megcsókolni saját szemét anélkül, hogy kivájnák a szemgödörből, és tükör nélkül tudja tarkóját szemlélni. És mikor azt mondják önöknek, hogy „természetellenes”, csak vessenek egy pillantást arra a vak emberre, aki ezt mondta, és menjenek el mellette, ne váljanak hasonlatossá a madárijesztő látványától a veteményesben szétrepülő verebekhez. Az emberek úgy járkálnak, mintha vakok és halottak volnának, noha képesek lennének rá, hogy megteremtsék a magas fokon izzó életet, amikor minden élvezet olyannyira intenzív, mintha most született volna meg az ember, és rögtön meg is halna. Pontosan ilyen mohósággal kell befogadni mindent. Körülöttünk minden lépésnél ezernyi csoda: az emberi test izmait és ínszalagjait lehetetlen felindulás nélkül nézni! Akik a szépség fogalmát a férfit megejtő női szépséggel kapcsolják össze, csak közönséges bujaságról tesznek tanúbizonyságot, és mind távolabbra kerülnek a szépség igazi eszményétől. Hellének vagyunk, a szépség szerelmesei, az eljövendő élet bakkhánsai. Hasonlókép Tannhäuser látomásaihoz Vénusz barlangjában, valamint Klinger és Thoma jóserejű képeihez, létezik egy napfényben és szabadságban fürdő őshaza, gyönyörű és bátor emberekkel; oda igyekszünk mi, argonauták, tengereken, ködön és homályon át! A legmeglepőbb új dolgokban is felismerjük az ősi gyökereket, és e hihetetlen ragyogásban érzékeljük igazán hazánkat!

 

Ványa csalódott Strupban, hibásnak tartja közös barátjuk, Ida Goldberg öngyilkosságában, s tanúja lesz a férfi Fjodorral való intim kapcsolatának is. Ezért elhatározza, hogy egy óhitű családhoz megy nyaralni, egy Volga parti településre. Marja Dmitrijevnával való kapcsolata azonban a női szerelemből való kiábrándulást hozza számára.

„Körülöttünk minden lépésnél ezernyi csoda: az emberi test izmait és ínszalagjait lehetetlen felindulás nélkül nézni!” – emlékezett vissza Ványa Strup szavaira, amikor gyertyafénynél a tükörben elborzadva szemügyre vette finom, de most szörnyen sápadt arcát, ívelt szemöldökét, szürke szemét, élénkpiros száját és hullámos haját vékony nyaka körül. Még csak nem is csodálkozott azon, hogy csendben bejött hozzá Marja Dmitrijevna ilyen későn, gondosan becsukva maga mögött az ajtót.

– Mi lesz velünk? Mi lesz velünk? – rohant oda hozzá. – Sápadt, beesett lesz az arc, felfúvódik a test és szétbomlik, a szemet kivájják a kukacok, és az izmok szétmállanak a kedves testben! Az emberi test izmait és ínszalagjait lehetetlen felindulás nélkül nézni! Minden tönkremegy, elpusztul! Én nem tudok semmit, nem láttam semmit, de akarom, akarom… Hiszen nem vagyok olyan érzéketlen, mint a kő, és most már tudatában vagyok szépségemnek is! Borzalom! Borzalom! Ki ment meg engem?

Marja Dmitrijevna nem csodálkozott különösen, örömteli érzésekkel a szívében tekintett Ványára.

– Ványecska, kedvesem, sajnálom magát, mennyire sajnálom! Féltem ettől a perctől, igen, úgy látszik, eljött az Úr akaratának beteljesülése –, és komótosan elfújva a gyertyát, átölelte Ványát és csókolgatni kezdte a száját, a szemét, az arcát, mind erősebben magához szorítva. Ványát, aki egyszerre kijózanodott, forróság öntötte el, kényelmetlenül érezte magát, és kiszabadulva az ölelésből, már más hangon, halkan ismételgette:

– Marja Dmitrijevna, mi van magával? Engedjen el, ne csinálja!

Ám az egyre erősebben magához szorította, gyors csókokkal halmozta el az arcát, száját, szemét, és azt suttogta:

– Ványecska, kedvesem, boldogságom!

– Engedj el, te undorító némber! – kiáltott fel végül Ványa, és félrelökte az őt teljes erejéből átölelő asszonyt, kifutott, becsapva az ajtót maga után.

– Mit tegyek most? – kérdezte Ványa Danyiil Ivanovicstól, akihez otthonról elfutva berohant éjszaka.

– Szerintem, el kell utaznia – mondta a hálóruhája felett háziköntösben és papucsban őt fogadó házigazda.

– Hová utazzam? Talán Pétervárra? Majd megkérdezik, miért jöttem vissza, egyébként is tiszta unalom.

– Igen, ez kényelmetlen lenne, de nem maradhat itt, maga – beteg.

– Mit tegyek? – ismételgette Ványa, és gyámoltalanul nézett az asztalon ujjaival doboló görögtanárra.

– Hiszen én nem ismerem sem a maga körülményeit, sem anyagi helyzetét, nem tudom, milyen messzire tudna elutazni; és egyébként sem utazhat egyedül.

– Mit tegyek?

– Ha bízna a jóindulatomban, és Isten tudja, milyen ostobaságokkal nem tömné tele a fejét, azt javasolnám Szmurov, hogy utazzon el velem.

– Hová?

– Külföldre.

– Nincsen pénzem.

– Az én pénzem mindkettőnknek elég lenne; majd idővel elszámolunk; elmegyünk Rómába, és ott kiderül, kivel jönne vissza, és én merre utazok tovább. Ez lenne a legjobb megoldás.

– Valóban komolyan mondja, Danyiil Ivanovics?

– A lehető legkomolyabban.

– Tényleg lehetséges lenne, hogy én Rómába menjek?

– Nagyon is lehetséges! – mosolyodott el a görögtanár.

– Nem tudom elhinni! – mondta Ványa izgatottan.

A görögtanár csendben cigarettázott és mosolyogva nézte Ványát.

– Micsoda jó ember maga, milyen nagylelkű! – lelkendezett a fiú.

– Nekem is nagyon kellemes, hogy nem kell egyedül utaznom; természetes, hogy az úton takarékoskodni fogunk, nem az elegáns szállodákban fogunk lakni, hanem a helyi fogadókban.

– Ez így jóval érdekesebb lesz! – örvendezett Ványa.

– Holnap reggel beszélni fogok a nénikéjével.

És reggelig az utazásról beszélgettek, megjelölték az állomásokat, városokat, helységeket, megtervezték a kirándulásokat. Ványa, miután a szikrázó napfényben kijött a fűvel benőtt utcára, elcsodálkozott, hogy még Vaszilban van és, hogy itt van egy kőhajításnyira előtte a Volga, a sötét erdővel a túlparton.

 

Ványa Itáliában megismerkedik Mori kanonokkal, aki elmeséli neki Hadrianus császár szeretője, Antinoosz történetét. Majd Ványa Cascinében Struppal találkozik, aki felajánlja neki, hogy legyen utazásai során társa, s egyben partnere is. Ebben a jelenetben a platóni szárny szimbólum metaforája is realizálódik. A regény Ugo Orsini, a művész monológjával, ami számos antik utalást tartalmaz a homoerotikus kapcsolatokra, és Ványa döntésével ér véget.

– Bithüniából származott; Bithünia Kisázsia Svájca, zöldellő hegyekkel, hegyi patakokkal, legelőkkel, korábban, mielőtt magához vette volna Hadrianus, pásztor volt; elkísérte császárát utazásaira, melyek egyikén, Egyiptomban halt meg. Zavaros hírek terjedtek arról, mintha a maga akaratából fulladt volna bele a Nílusba, patrónusa életéért hozott az isteneknek áldozatot, mások viszont azt állítják, hogy fürdőzés során fulladt meg, mikor Hadrianust mentette ki a folyóból. Halálának órájában a csillagászok új csillagot fedeztek fel az égen; titokzatos dicsfénnyel övezett halála, különleges szépsége, ami a művészetben élt tovább, nem csak az udvari körökre volt hatással; a vigasztalhatatlan császár, aki adózni kívánt kedvence emlékének, az isteni képmások közé sorolta, tiszteletére versenyeket rendezett, palesztrákat és templomokat építtetett, jósdákat hozott létre, ahol az első időkben ő maga írta meg a válaszokat veretes, régi verseléssel. De hiba lenne azt gondolni, hogy az új kultuszt erőszakkal terjesztették, vagy hogy kizárólagosan a császári udvarban gyakorolták, és hogy csak egyfajta hivatalos kultusz volt, amely alapítójával együtt kihalt. Jóval később, néhány évszázaddal ezután is találkozunk Diana és Antinoosz tiszteletére alapított közösségekkel, melyeknek az volt a céljuk, hogy tagjaikat a közösség pénzén temessék el, közös pénzből étkezést és szerény istentiszteletet biztosítsanak. Ezeknek a közösségeknek – melyek az első keresztény közösségek prototípusai voltak – a tagjai a legszegényebb osztályokból kerültek ki, és fennmaradt egy ehhez hasonló intézmény teljes szabálygyűjteménye. Tehát az idő múlásával a császári kedvenc isteni mivolta egyre inkább síron túli, éjszakai istenség jellegét öltötte, népszerűvé vált a szegények között, és noha nem terjedt el annyira, mint a Mithrasz-kultusz, de az istenné avatott ember kultuszának egyik legerőteljesebb áramlata volt.

A kanonok becsukta a kis füzetet, és szemüvege felett Ványára tekintve, megjegyezte:

– A pogány császárok erkölcsössége bennünket nem érint, de gyermekem, nem titkolhatom el maga elöl, hogy Hadrianus és Antinoosz viszonyát, természetesen nem az apa-fiúi szeretet jellemezte.

– Miért határozta el, hogy Antinooszról ír? – kérdezte egykedvűen Ványa, aki teljesen másra gondolt, és nem is nézett a kanonokra.

– Azt olvastam fel, amit ma reggel írtam, egyébként a római császárokról írok általában.

Ványának egyszerre nevetségesnek tűnt, hogy a kanonok Tiberius életéről ír Caprin, nem tudta visszafogni magát, és megkérdezte:

– Tiberiusról is írt, cher père?

– Természetesen.

– Emlékszik rá, hogy Caprin töltött éveiről mit írt Suetonius?

A megsértett Mori hevesen reagált:

– Borzalom, igaza van, barátom! Ez borzalom, és ebből a romlásból, ebből a kloakából csak a kereszténység, a szent tanítás tudta kivezetni az emberi fajt!

– Hadrianus császárhoz azért megértőbben viszonyul?

– Ez óriási különbség, barátom, benne van valami emelkedettség, habár természetesen ez az érzések szörnyű eltévelyedése, mellyel még azok az emberek sem tudtak mindig sikeresen megbirkózni, akiket megvilágosított a keresztség szentsége.

– De lényegében, az adott pillanatban ez nem egy és ugyanaz?

– Kedves fiam, szörnyű tévedésben él. Minden tettben az a fontos, mi a célja, és hogyan viszonyulunk hozzá, s úgyszintén a motivációja; maga a tett lényegét tekintve testünk mechanikus mozgása, ez nem bánt meg senkit, különösképpen nem az Úristent. – És Mori újból kinyitotta a kis füzetet, azon a helyen, ahová kövér nagyujját tette.

 

Cascinében a jobb oldali mellékúton mentek, ahol a fák koronáján keresztül ligeteket kis tanyákkal, s mögöttük a dombokat lehetett látni; miután elhagyták az ebben a napszakban ürességtől kongó vendéglőt, egyre inkább falusi tájra emlékeztető vidéken jártak. Az őrök fényes gombú kabátjukban csak nagyritkán tűntek fel, a távolban kisfiúk szaladgáltak egy kövér abbé felügyelete alatt.

– Nagyon hálás vagyok, hogy beleegyezett és idejött – mondta Strup és leült a padra.

– Ha beszélgetni fogunk, jobb, ha sétálunk, mert gyorsabban felfogom, amit mond.

– Kitűnő.

Sétálni kezdtek, hol megálltak, hol újra elindultak a fák között.

– Miért fosztott meg engem a barátságától és jóindulatától? Azzal gyanúsított, hogy bűnös vagyok Ida Goldberg halálában?

– Nem.

– Akkor miért? Feleljen őszintén.

– Őszintén felelek: a Fjodorral való kapcsolata miatt.

– Így gondolja?

– Én csak azt tudom, ami van, és azt, hogy maga nem fogja tagadni.

– Természetesen.

– Most lehet, hogy teljesen másképp viszonyulnék hozzá, de akkor még nem tudtam sok mindent, nem gondoltam semmire, és nekem nagyon rosszul esett, mert bevallom, úgy tűnt, hogy végérvényesen elvesztem magát, és magával együtt az élet szépségéhez vezető utat is.

Tettek egy kört a kis liget körül, majd ismét visszatértek az eredeti útra, a gyerekek a távolban labdáztak és hangosan nevetgéltek.

– Ebben az esetben holnap el kell utaznom Bariba, de itt is maradhatok; ez magától függ; ha „nem” a válasza, írja fel egy papírra, hogy „utazzon el”, ha „igen” – „maradjon”.

– Miféle „nem” és „igen”? – kérdezte Ványa.

– Azt akarja, hogy nevén nevezzem?

– Nem, nem szükséges, értem; de mire való ez az egész?

– Most így kellett történnie. Várni fogok a válaszára holnap, egy óráig.

– Mindenképp válaszolni fogok.

– Még egy kis nekirugaszkodás, és kinőnek a szárnyai, én már látom őket.

Lehet, csak nagyon nehéz, mikor növésben vannak – mondta Ványa, és elmosolyodott.

 

Sokáig üldögéltek az erkélyen, és Ványa csodálkozva vette észre, hogy milyen figyelmesen és nagy nyugalommal hallgatja Ugot, mintha holnap nem is kellene Strupnak választ adnia. Volt valami kellemes helyzetének, érzéseinek és viszonyainak ebben a meghatározhatatlanságában, valamiféle könnyedség és reménytelenség. Ugo lelkesen folytatta monológját:

– Még nincs címe. Az első kép: szürke tenger, sziklák, a messzeségbe hívó aranyló ég, az aranygyapjút kereső argonauták – újdonsága és valószerűtlensége miatt mindig ijesztő, mikor egyszerre felismeri az ember az ősi szerelmet és hazát. A második – a leláncolt és megbüntetett Prométheusz: „Büntetlenül senki sem láthatja tisztán a természet titkait, ha nem szegi meg annak törvényeit, és csak az apagyilkos és vérfertőző fejtheti meg a Szfinx rejtélyét!” Megjelenik a bika iránti szenvedélyétől elvakult, rettenetes és jóserejű Pasziphaé: „Nem látom sem a kaotikus élet tarkaságát, sem a jósló álmok rendszerét”. Mindenki retteg. Végül a harmadik: a Metamorfózisok jeleneteiből ismert szent ligeteken, ahol az istenek különféle alakot öltöttek a szerelem kedvéért, aláhull Phaethón, aláhull Ikarosz, és Ganümédész azt mondja: „Szegény fivéreim, azok közül, akik az ég felé repültek, csak én maradtam ott, azért mert titeket a naphoz a büszkeség és a gyermeki játékok vonzottak, engem azonban magával ragadott a halandók számára elérhetetlen, hatalmas szerelem”. A jóserejű, hatalmas, tüzes virágok kinyílnak; a madarak és az állatok párban járnak, és a remegő, rózsaszín ködben felvillan az indiai „manuels érotiques”-ből az emberi közösülés 48 póza. És minden forogni kezd, párban forognak, mindenki a maga szférájában, egyre nagyobb körben, egyre gyorsabban és gyorsabban mindaddig, amíg a körvonalak nem mosódnak össze, és ez a mozgó tömeg nem ölt formát és nem dermed meg a szikrázó tenger és a kopár, a kibírhatatlan napsütéstől sárgálló sziklák felett álló Zeusz-Dionüszosz-Heliosz hatalmas, napsugaras alakjában!

Ványa felkelt, az álmatlanul töltött éjszaka megviselte, fájt a feje, és szándékosan lassan öltözködött és mosakodott, nem húzta fel a redőnyöket, és az asztalnál ülve, ahol egy üvegvázában virágok voltak, ráérősen ezt írta le: „Utazzon el”; majd gondolkodott egy keveset, és ugyanazzal az álmos arccal hozzátette: „Magával megyek” – és kitárta a szikrázó napfényben úszó utcára nyíló ablakot.

Szőke Katalin fordítása

 

(Megjelent a Tiszatáj 2017/11. számában)

 

Szőke Katalin: Mihail Kuzmin és az első orosz homoerotikus regény >>>


Címke: , , , , ,
2020.05.31 - tiszatáj

IRODALOM ÉS FESTÉSZET PAUL KLEE SCHRIFTBILDER CÍMŰ KORSZAKÁBAN
„[Az] Énekek éneke zavarba ejtően más arcát mutatja az alkotónak, hiszen tárgya nem illeszkedik be a Klee-természet fantasztikus idilljébe, a növényvilág, a házak és az emberalakok népes kozmoszába, abba a jól felismerhető figurativitásba, tárgyválasztásba, amiből Klee saját művészkarakterét, saját szobrát tudatosan faragta ki az utókornak. Tehát első ránézésre semmilyen összefüggést nem ismerhetünk fel, ami valamilyen megfejtésre, ikonológiai értelmezésre szorul […]

>>>
2020.05.29 - tiszatáj

AZ IFJÚ AHMED
Szűk, néha klausztrofób terei, valamint a karakterek mozdulatait nyomon követő kézikamerás beállítások miatt a Dardenne fivérek új műve egyrészt realista, szociodrámai igénnyel lép fel, másrészt a pályaképükön végigvonuló legfontosabb témákat, a hétköznapi emberek ábrázolását és a bennük feltárulkozó humánumot sem hagyja parlagon heverni… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.05.29 - tiszatáj

LOUISE MOILLON: CSERESZNYÉSTÁL, SZILVÁK ÉS SÁRGADINNYE
Hosszú volt az út, amely a Saint-Germain-des-Prés-i apátság felé vezetett. A kocsis lassan bandukolt a hajnali ködben, lába elszokott a gyaloglástól. Megbokrosodott lovát a városkapunál hagyta, a fogadósné gondjaira bízta, míg vissza nem ér. Jól ismerte a Szajna bal partján magasodó kőtemplomot és környékét, az ott élő művészembereket és kereskedőket, akik egymás között sajátos nyelven beszéltek, flamand torokhangokat vegyítettek a francia szavak közé […]

>>>
2020.05.28 - tiszatáj

J. M. W. TURNER THOMSON’S AEOLIAN HARP (THOMSON ÆOLHÁRFÁJA)
„William Turner minden idők egyik leghíresebb és legeredetibb művésze; festészetével kapcsolatban a szakirodalom többsége szuperlatívuszokban fogalmaz. A művészettörténetben a „fény őrültjeként” emlegetik, „aki valóságos katalógusát adta a fenségesnek”, és aki „a végsőkig kifinomult ábrázolásaival ajándékozott meg minket”. Turner munkássága és hagyatéka azonban nemcsak képzőművészeti, de lírai alkotásokat is tartalmaz – amint erre elenyészően kevesen, de az utolsó ötven év kutatásai közül többen is felhívták a figyelmet […]

>>>
2020.05.27 - tiszatáj

RÉVÉSZ EMESE: SIMI ÉS A RENDETLEN BETŰK
Révész Emese nevével eddig leggyakrabban művészettörténeti kontextusban találkozhattunk, a gyermekkönyvek kapcsán is leginkább művészettörténeti, illusztrációs kérdésekkel összefüggésben. Most megjelent könyvével a gyermek- és ifjúsági irodalom platformján jelentkezett, az elemzői oldalról az alkotói oldalra térve át. Könyvének főhőse Simi, az óvodából iskolába kerülő kisfiú, akinek iskolakezdő éve jelentősen különbözik osztálytársaitól… – KATONA ANDREA KRITIKÁJA

>>>
2020.05.26 - tiszatáj

BÖDECS LÁSZLÓ: AZ ÁRVÍZ HELYE
Bödecs László második kötete is a hiány esztétikájára épít, ahogy számos műalkotás a XX. század elejétől egészen napjainkig. A hiányérzet, a töredezettség, szétesettség, az értékvesztettség tapasztalatából táplálkozó művek a világot, a dolgokat in absentia ábrázolják. A hiány azonban olyan jel nélküli jelölet, olyan üres hely, lyuk, hézag, repedés, űr stb., amely mindig a valamivel – az artikulálhatóval, jelenlévővel – szembeállítható. A semmi is a valamivel, mindennel szemben megképződő nemlét… – VISY BEATRIX KRITIKÁJA

>>>
2020.05.25 - tiszatáj

AZ ELSŐ ÁRULÓ

Radikális baloldaliként indult, Pasolini barátjaként tartották számon az idén 81 éves Marco Bellocchiót, jóllehet tavalyi maffiadrámája végképp nem bír semmilyen újító, pláne felforgató szándékkal: Az első áruló olykor csúnya kilengésekkel, de összességében biztos kézzel felépített biopic, amelynek esélye sincs, sőt, talán soha nem is akart a legnagyobbak közé emelkedni… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS BOZÓKY FELÍCIA AKA I AM SOYUZZAL
Az I Am Soyuzt hallgatva úgy érzed magad, mintha belekerültél volna egy álomba, ahol minden megtörténhet. Bozóky Felícia különböző emberi érzelmekkel apellál és közelebb hozza, érthetőbbé teszi őket számunkra. A jelenleg is orvosként praktizáló, sürgősségi osztályon dolgozó singer-songwriter mesél nekünk… – BRESTYÁNSZKI BERNADETT INTERJÚJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő