Menetgyakorlat

RÁCZ LAJOS BESZÉLGETÉSE KONRÁD GYÖRGGYEL

– Ott hagytuk abba, hogy 1956 után nem volt állandó állásod, különböző alkalmi munkákból éltél, majd elkezdődött a hozzávetőlegesen egy évtizedes pályafutásod a szervezett munka világában, amikor elmentél ifjúságvédelmi felügyelőnek Csikágóba, ami Budapesten van. Hogy jött az ajánlat?

– Véletlenül találkoztam Csillag Tamással, bölcsészkari kolléga, aki egy évvel idősebb volt nálam, magyar szakos, azonkívül a vízipóló válogatott tagja, széles váll, piros kötött trikó, és irodalmi ambíciók.

– Megalapozottan?

– Nem teljesen megalapozatlanul, később szerkesztettem a gyengébb novelláit. Van egy nagyon kedves fia, Ádám, aki kitűnő dokumentumfilmes. Az édesanyja, Mari évfolyamtársam volt az egyetemen, nagyon szép lány volt. Ádámnak gyerekkorában paralízise volt, és csak az egyik karja működött. Egy körgangos bérházban laktak, és Mari mesélte, hogy egyszer arra ment haza, hogy a gyerek kívülről a harmadik emelet korlátjába kapaszkodik az egy kezével, meglendül és elkapja a következő korlátot. És ilyen az anyai lélekjelenlét, Mari csak annyit mondott, hogy ügyes vagy Ádám, de azért gyere majd be vacsorázni. Aztán a gyerek még így végigment a korláton, és amikor belépett a lakásba, akkor a Mari elájult. Mindenesetre amikor összefutottam Tamással, mondta, hogy megy az Óbudai Téglagyár lakótelepére, mert most ifjúságvédelmi felügyelő a harmadik kerület tanács végrehajtó bizottságának oktatási osztályán.

– Patinásan hangzik.

– Mondtam neki, hogy kíváncsi vagyok, mit csinálsz. Elkísértem, és aznap délután családokhoz ment környezettanulmányokat készíteni, hogy kinn hagyják a gyereket vagy bevigyék. Tetszett nekem, érdekes munkának látszott. Akkor a Balatonról jöttem fel, Lellén voltam kultúros és könyvtáros a MEDOSZ üdülőben (Mezőgazdasági Dolgozók Országos Szakszervezete). Voltak, akik jöttek könyvet kölcsönözni, néztem az embert, és javasoltam neki hozzá való könyvet. Sok volt a gyerek, és este mindig diafilmvetítéseket tartottam, ilyen tekerős diafilmek voltak feliratokkal. A meséket kicsit kibővítettem és meghosszabbítottam, amit a gyerekek nagyon szerettek. Ennek az állásnak köszönhetően nyáron a feleségem, Varsa Vera a kislányával lejöttek hozzám Balatonlellére.

– Mikor házasodtatok össze?

– 1953 óta éltünk együtt, de csak 1955-ben házasodtunk össze. A szerelem 1953-ban kezdődött, és abban az évben született meg Vera kislánya is, Virág Judit, aki művészettörténész és galerista. Egy évig kísérgettem Verát, és olyan beszélgetős barát voltam, aztán ez átfordult házasságba. Amikor véget ért az egynyári könyvtáros karrierem, és a Csillag Tamás megígérte, hogy szól a városi tanácsnál a Simsainénak, aki egy nagyon kedves nő, és az ifjúságvédelmi felügyelők főnöke volt. Szerencsémre a hetedik kerületben volt üresedés, jelentkeztem a Simsainénál. Talán még a Révainéhoz, Révai József özvegyéhez is el kellett mennem, de ő csak olyan formális hűvösen fogadott. Simsainé viszont alaposan kifaggatott, mivel a szívén viselte ennek a hálózatnak a működését. A hetedik kerületben kerültem, az oktatási osztályra, mint elsőfokú gyámhatósági előadó. Kollégáim voltak dr. Koronay Viktor, dr. Szerőczey Lajos és dr. Kővári István, akikkel egy jó kis társalgó csoportot alkottunk.

– Jogászok voltak?

– Igen jogászok, ilyen módon nekik jogukban állt határozatokat megfogalmazni és intézkedéseket hozni, nekem hivatalosan csak javaslattételre volt jogosultságom, ugyanúgy, mint a hetedik kerületi rendőrségen a gyermekvédelmis hadnagynak.

– Mikor kezdődött a munkaviszonyod?

– 1959-ben. Ez a munkahely az értelmiségi életformához jól illeszkedő munkarend kialakítását tette lehetővé számomra, délelőtt jobbára otthon voltam, vagy épp ott lehettem, ahol szerettem volna, és csak délután kellett mennem terepre, családokhoz érdeklődni és körülnézni, aminek aztán egy-egy környezettanulmány volt a produktuma, amiket legépeltem, és hozzácsatoltam az aktához. Nagyon sok környezettanulmányt írtam, azt hiszem, több ezret.

– Megviseltek a látottak?

– Meglepő volt számomra, hogy amikor A látogató megjelent, az irodalomkritikákban olyan bombasztikus kifejezéseket használtak, hogy a „pokol bugyrai”. Ugyan jobbára nem kívánkoztam az ügyfeleim helyébe, de úgy éreztem, hogy ez az élet. Egy szegényebb ember kevesebbet engedhet meg magának, mert könnyebben megbukhat. Meg persze nem volt akkora létbizonytalanság sem, könnyebben lehetett munkát találni. Még 1957-ben, téglahordó koromban egy jó kiállású és önérzetes sofőr mellett dolgoztam, aki természetesen soha hozzá nem nyúlt volna egy téglához se. Történt egyszer, amikor a garázsmester mondta neki, legközelebb talán lemoshatnád egy kicsit az autót. Erre azt mondta, hogy nem tűröm, hogy így beszéljenek velem, holnap kiveszem a munkakönyvemet és elmegyek máshova dolgozni. Aztán másnap fel is mondott.

– Ilyen a munkásarisztokrácia. De a környezettanulmányok írása közben felmerült, hogy ebből regény lehet?

– Arra mindig gondoltam, hogy bármiből, amit megtapasztalok, ami foglalkoztat, amiről tudok valamit, abból lehet könyv, irodalom, de ennél többet nem tudtam. Abban az időben azt gondoltam, hogy esszéíró vagyok, és regényíró csak érettebb korban lehetek, mert azt nem húszévesen kezdi az ember. Verseket lehet fiatalon írni, de regényt olyan harminc után szoktak. Nekem elég fontos volt, hogy csináltam ezt a gyámügyi munkát, ami egy kettős élet volt. Persze ha visszagondolok, akkor valójában egész életemben ilyen szabad időbeosztású voltam, amit nevezhetünk kötetlen munkaidőnek is. Tőlem függött, hogy mikor megyek a családokhoz, és inkább délután mentem, délelőtt pedig tudtam otthon dolgozni. Télen többnyire lementem a Kisposta presszóba, mert otthon hideg volt. A Kisposta egy eszpresszó volt a Párizsi utcában, aminek a háború után még Libresso volt a neve, akkor még Németh Lászlóné tulajdonában volt, és a polcokon irodalmi folyóiratok voltak. Még akkor kezdtem odajárni, amikor a Vármegye utca 7. szám alatt laktam, és minthogy korán kelő voltam, igyekeztem a szüleimet megelőzni a fürdőszobában…

– Mindig korán kelő voltál?

– Úgy éreztem, hogy nekem is akkor kell elkezdeni a munkát, amikor a gyári munkások elkezdik.

– Nagyon demokratikus gondolat, persze a három műszakos munkarend azért elég nagy döntési szabadságot ad.

– Később laktunk az Irinyi utcában, és ha lenéztem az ablakon, akkor egy modern, akkoriban épült általános iskolára láttam rá, ahol a gyerekek nyolckor ott ültek a tanteremben, és úgy éreztem, hogy kötelességem nekem is az íróasztalomnál ülni, ez egy erkölcsi kérdés volt a számomra. Aztán persze a legkülönbözőbb életrendjeim voltak. Egy időben úgy éreztem, hogy gazdaságosabban kellene élnem. Ha reggel bemegyek az iskolába, ahonnan aztán délután 2-3-ig nem szabadulok el, akkor a napom legjobb részét, amikor a fejem még működne, erre a butaságra töltöm, ami az iskola. Ezért sokat lógtam, és mentem a könyvtárakba. Az akadémiai könyvtárba már gimnazistaként beiratkoztam, később aztán az egyetemi, és a parlamenti könyvtárba is.

– Hogyan lehetett igazolni a hiányzásokat.

– Hamisítottam. Gimnazistaként úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha délutánonként aludnék, este 10 körül ébredtem fel, és akkor egész éjszaka olvashattam és firkálhattam, mert még ép volt a fejem. Néha sikerült, néha nem. Aztán próbáltam nagyfiúsan bort is inni, ettől gyakran elaludtam, és a nővérem elvitte a borosüveget és megitta a maradékot.

– Miket írtál a csikágói korszakodban?

– Esszéket és jegyzeteket.

– Miről írtál jegyzeteket, készültél a regényre?

– Igen, készültem arra is, de leírtam mindent, ami akkor éppen foglalkoztatott. Azt is csináltam akkoriban, hogy ha olvastam valamit, akkor leírtam, ami az eszembe jutott. Tulajdonképpen ki akartam tapogatni, hogy mi az én világképem.

– Mit értesz világképen?

– Az én filozófiám, vagy gondolkodásmódom a világ dolgairól tele van kérdésekkel.

– Volt olyan ember, akit mesterednek tekintettél ebben az időben? Mert később ott volt ugye az Örkény.

– Nagyon respektáltam a Lukácsot. Részt vettem a szemináriumán. Esszét kellett írni Balzac Elveszett illúziókról, és leírtam, hogy unalmasnak találtam annak a részletező bemutatását, hogy miként alapítanak meg egy nyomdát Párizsban, amivel Lukács nagyon nem értett egyet, és egyszer azt mondta nekem, magának az a baja, hogy azt mondja, amit a Schelling.

– Ami azért egy minősített sértés.

– Hízott a májam. Egy bájos ember volt, akinek volt elegancia minden megnyilvánulásában. De tulajdonképpen egy fiatalember számára a mester az, akivel találkozik, mester minden nálánál idősebb ember. Ekkoriban mi a felnőttkor kezdetén voltunk, mindannyian friss házasok, és a legnagyobb problémánk az volt, hogy lakni is szerettünk volna valahol. Erre ment el az energiánk nagyja.

– Ekkor te már másodjára voltál friss házas?

– Igen, Lángh Júlia volt a második feleségem.

– Mikor házasodtatok össze?

– 1963-ban házasodtunk össze, és 16 évig éltünk együtt. Azt gondolom, hogy az ember azt tudja a szerelemről, amit a házasságaiban, vagy éppen a párhuzamos kapcsolataiban megtapasztal. Julival először a Keleti Károly utca 50.-ben laktunk egy egyszobás garzonlakásban. Egy szoba, egy erkély, egy teakonyha, amiben csak állni lehetett, egy fürdőszoba meg egy kis előszoba. Ezt a lakást Juli nagymamájától örököltük. A nagymama kedves és erélyes hölgy volt, fontosnak tartotta, hogy a falon bekeretezve ott legyen a család nemeslevele. A nagymamának mindenről megvolt a nagyon határozott véleménye, például megtanította a Julinak, ha az utcán egy férfi leszólítja, akkor menjen oda az első rendőrhöz, és mondja neki azt, hogy biztos úr, engem az az úr molesztál.

– Veled szemben használta ezt a tudását a Juli?

– Nem egészen, de nagyon óvatosak voltunk, a Keleti Károly utcában már nem volt szabad a vállán tartani a kezemet. A Keleti Károly utca már egy falu volt, sok ismerőssel, akik minden nap találkoztak a Juli mamájával és nagymamájával. Ha később nálam aludt, akkor is legkésőbb hajnali 5-re haza kellett érnie, és otthon azt mondta, hogy hajnalig táncoltunk.

– Ami legitim elfoglaltság éjszaka és házon kívül egy jóravaló fiatal lány számára.

– A formákat meg kellett tartani, amihez hozzátartozott ilyen kedves színlelés is, például, ha nagyon ízlett nekem valamilyen húsétel, a nagymama és a mama azt mondták, hogy marhahús, majd Juli felvilágosított, hogy az a marha nyerített.

– Hol tudtál dolgozni? A magyar irodalomnak régi tradíciója, hogy az irodalmi munka nyilvános helyen történik.

– Régi bejáratott helyem volt a Kisposta, ahol fémkeretes asztalok voltak, amelyek viszont igazán nem ideálisak íráshoz. Akkoriban tollszárral és tollheggyel írtam, és vittem magammal a tintásüveget is. Voltak ugyan ilyen szerencsétlen golyóstollak, amelyek viszont rendre megfolytak és összepacázták a papírt, vagy éppen a golyó akadt el és nem fogott a toll.

– Mibe írtál?

– Elemi iskolás füzetekbe. A Kisposta nagy vonzereje volt egy kedves kis szőke nő, Csöpike, a felszolgáló. A reggel hatórás nyitásra többnyire megérkeztem.

– A feleséged nem sérelmezte, hogy reggel hatkor felpattansz, és elmész a Kispostába.

– Ez akkor volt, amikor visszaköltöztem a szüleimhez. Éva nővérem 1956 decemberében disszidált, és az ő szobája megürült, de nem voltunk hely bővében. Mostanában írtam éppen, hogy a fiatalság sok mozgás és kevés hely, az öregség pedig kevés mozgás és sok hely.

– Hol tudtál még dolgozni.

– A Budai Kaszinónak volt egy kert részlete, ami nagyon jó volt írásra.

– Télen talán kevésbé.

– Télen nehezebb, de nagyon jó volt az Európa presszó a Keleti Károly utca aljában, vagy nagyon érdekes hely volt a Rózsadomb presszó, ami valójában egy komplexum volt kocsmával, vendéglővel és kávéházzal. A vendéglő harmadosztályú volt, és a pincérek mindig részegek voltak, de valami fantasztikus tehetségük volt az egyensúlyozáshoz, úgyhogy a leveseket a fejed fölött balett mozdulatokkal vitték át, és ahhoz képest, hogy részegek voltak alig volt baleset. Nagyon ismertem, hogy hol mit lehet. A Fény eszpresszó is egy ilyen irodalmi tanya volt, Csoóri Sanyi is szerette, találkoztunk ott néhányszor. Aztán ott volt az Andrássy úton a Művész eszpresszó, ami egy fontos és híres hely volt, mindig ott ült az Erdődy János, aki akkoriban híres történelmi regényíró volt. Sokat tekeregtem.

– Mondod önkritikusan.

– De nem bántam meg semmit.

– Most meg már minek is.

– Az emberek cserélték az információkat, hogy melyek a jó helyek.

– Ezek a presszók tettek valamit azért, hogy odaszokjanak az írók.

– Kettős volt a lelkületük, egyfelől ezek az emberek érdekesek voltak, másfelől azonban sokan közülük belügyi ellenőrzés alatt álltak. Említettem talán már a Csurka Pistával kapcsolatban, hogy egyszer szólt nekünk a Hyatt szálloda eszpresszójában dolgozó kisasszony, mikor ott összejöttünk öten, hogy ne ide tessenek ülni, inkább oda, mert itt dolgoztak a szerelők. Vagy amikor a Kárpátiában voltunk, egy másik, fiatalabb társasággal, amelynek Szentjóby volt az egyik látványos figurája, akkor még nem volt ilyen terebélyes, hosszú haj, kihívó tekintet. A Kárpátia sörözőjében szóltak a pincérek, hogy hétfőtől már zárva lesz a hely, mert renoválják. Kérdeztük, hogy miért kell ezt renoválni, mondták, hogy maguk miatt.

– Ezt hogyan kell érteni?

– Bezárják, hogy elszokjunk onnan.

– A Dorka lányod egyik gyerekkori barátnője egy interjúban beszélt arról, hogy az egy szobátokban volt egy paraván, ami mögött volt egy szék és egy asztal, ahol dolgoztál, és ahová nekik nem volt szabad bemenni, ami ilyen módon számukra a titkok birodalmává vált, és ahová természetesen, ha lehetőség adódott, akkor beszöktek.

– Igen, ez így volt. Ez a Keleti Károly utca 50., az a bizonyos lakás, amit a Juli a nagymamájától örökölt, oda született a Dorka, és jövendő volt már a Miklós fiunk is. Juli nyolchónapos terhes volt, amikor át tudtunk költözni egy nagyobb lakásba, az Irinyi utcába. Amikor még élt a nagymama, akkor a Vármegye utca 7. szám alatt laktunk a szüleimnek a két szoba hallos lakásában. Az egyik szoba a miénk volt, ahol volt egy nagy háromajtós Mária Terézia korabeli szekrény a tetején biciklivel. Ez a szekrény Berettyóújfaluban még anyám hálószobájához tartozott, és a lakásból a 44-45-ben minden eltűnt, csak ez nem, mert ez olyan nehéz volt, hogy nem tudták elvinni. Érdekes módon még a középső nagy tükörüvegét se törték be, és még mindig megvan abban a lakásban, ahol anyám lakott, és amit Zsuzsi kislányom örökölt meg. Aztán volt egy fotel, ami Újfaluban az úgynevezett úriszobában volt, és amelyben a nagyapám is üldögélt és olvasott, amikor elszundikált, akkor a cvikker leesett az ölébe. 45 nyarán, amikor hazamentünk Pestről, megtudtam, hogy ezt a fotelt ki vitte el, és elmentem hozzá egy négykerekű targoncával, hogy visszahozzam. Visszaadták, de egy kellemetlen jelenet volt. Ilyen módon megmaradt, és feljött Budapestre, és én is szerettem benne olvasni, aztán többször új huzatot kapott, és aztán átment a Miklós fiam lakásába, de aztán a Miklós fiam is átengedte az ő János fiának. Úgyhogy a nagyapámtól már az unokámig ment ez a fotel. Akkoriban a Vármegye utcában fegyelmezett és szerény élet volt. Korán keltem, mindig beültem a fürdőkádba, meleg víz nem volt, magamra eresztettem a hideget, amitől jól fel lehetett ébredni.

– Mi jelentette számodra az irodalmi nyilvánosságot?

– A belvárosi társaság, ahol hetenként két napon, kedden és pénteken este összejöttünk, politizáltunk és irodalomról beszélgettünk.

– Kik voltak a tagjai?

– A legidősebb Mészöly volt, aztán Hernádi, Csoóri, Marsall László, néha Jancsó is benézett, a sztenderd spiclink pedig Kristó Nagy volt, akit nem lehetett elűzni.

– Megpróbáltátok?

– Tettünk rá néhány tétova kísérletet, de méltányoltuk azt is, hogy mégiscsak irodalmár volt, majd később a Magvető Kiadó irodalmi vezetője lett. Nem gondolok rá igazán neheztelően, mert úgy tudom a Kutrucz Katalintól, aki az ügynökaktákat gondozó történeti hivatal vezetője volt, hogy a Kristó Nagy Pista a spicli jelentéseit komolyan vette, és irodalmi igénnyel fogalmazta meg, a másolatokat pedig bekötette, és otthon a könyvespolcán tartotta.

– Jól mutatna egy életműsorozatban.

– Nem tartottam abszurdnak a dolgot, mert valószínűleg egy ilyen jelentésben jobban megengedhette magának az őszinteséget. Volt ilyen tapasztalat Kelet-Németországban is, hogy esetenként az emberek spicliként mondták el, amit valójában gondoltak.

– Kik voltak még a tagjai a belvárosi társaságnak?

– Ott volt még az Orbán Ottó, a Sík Csaba, a legfiatalabb pedig a Horgas Béla volt. Aztán jött egy kicsi lányka, akit a Csoóri Sanyi pártfogolt, ez a kicsi lányka a Levendel Júlia volt. Béla volt a legfiatalabb, és mondták neki, hogy ülj a Béla mellé, ők voltak a kedves két fiatal, és még most is együtt vannak. Nem dúskáltunk a gazdagságban, inkább csak szimpla kávét rendeltünk. Akkoriban a Hernádi Gyula volt köztünk a krőzus, ráadásul nagyon étkes is volt, aminek az lehetett az eredete, hogy hadifogolyként hosszabb időt töltött a Fekete-tenger partján, ahonnan csontsoványan jött haza. Regényes munkája volt, rózsaszirmokat aratott, amiből aztán a Krasznaja Moszkva alapanyaga lett. Egy zsák rózsaszirom 70 kilót nyomott, amit nem volt egyszerű összegyűjteni. Ha a Gyula ételhez jutott, akkor nem nagyon korlátozta magát, a Belvárosiban időnként resztelt májat rendelt, aztán még 3-4 csokoládétortát minden következmény nélkül magához tudott venni, a többiek pedig nézték.

– Elismerően.

– A hetedik kerületben dolgoztam, és amikor hét-félnyolc körül befejeztem, akkor mentem a Belvárosiba a 44-es villamossal. Úgy éreztem, hogy ez így ki van egyensúlyozva, a súlyosabb dolgokon túl vagyok, és most jöhetnek a lebegő beszélgetések.

– Volt egy félállásod is a Magyar Helikonnál?

– Igen, egész állásban ifjúságvédelmi felügyelő voltam, és félállásban a Magyar Helikonnál voltam az orosz klasszikusok szerkesztője. Érettségi után az egyetemi Orosz Intézetbe jártam, ahonnan aztán kirúgtak, de akkor már fordítottam ezt-azt. A Helikonnál én szerkesztettem Tolsztoj 10 kötetes sorozatának kiadását, azután pedig Dosztojevszkijt, Turgenyevet és Gogolt is. Ez nagyon komoly munka volt egy elég különös kiadóban. A Magyar Helikonnál ugyanis egyrészt ilyen 56-ban kibukott sztálinisták dolgoztak, másrészt pedig négy olyan lektor, akik kívül estek a törzsgárda világképén. Nevezetesen: Réz Ádám, Katona Tamás, Komoróczy Géza és én. A város össze volt szorulva egy kisebb térre, ha mentél ki a New York kávéház felé, ami akkor a Hungária nevet viselte, ott volt a mélyvíz. Az Erzsébet körút felőli presszó részben biztosan találkozhattam Devecseri Gáborral, aki hexameterben kérte a lágytojást, és tudott bármiről disztichonban beszélni. A Petőfi Sándor utcában volt a Magyar Helikon, a házat azóta lebontották, abban lakott Pilinszky János is a nagynénikéivel, és ha jött le a János a szélesen csigaszerű lépcsőházban, akkor az egyik lépcsőfordulóban egy félórácskát lehetett vele beszélgetni. Lent a földszinten volt egy csepp kis eszpresszó, és az mindig tele volt mindenféle irodalmi alakokkal. Mindig liften vittük fel a Helikon irodalmi vezetőjét, Falus Róbertet, aki egyszer erkölcsi meghasonlás következtében Balatonszárszón a vonat alá dobta magát, és mind a két lába elveszett. Klasszika-filológus volt, szigorúan marxista-leninista, de érzelmessége révén mégiscsak egy kicsit kedvelhető. Katona Tamással vittük fel gólya viszi a fiát tartásban, mert taxival jött a kapuig, és fent pedig már tudott mankóval menni. Az én excessusom abban állt, hogy Bunyint, Bábelt meg ilyeneket tudtam kiadni, aminek megvolt az a vonzereje, hogy jöttek oda mindenféle szerzők, akiket kedveltem. Jött Eörsi Pista, de jött a Márkus István is, aki aztán mondta, hogy legyek kezdeményező szocialista értelmiségi. Amire mondtam neki, hogy Pistám, én másképp gondolkodom, erre mondta, hogy nem kell azt olyan komolyan venni. Kérdeztem, hogy mondjam, én hogyan gondolkodom, mire azt válaszolta, hogy ne mondd, ne mondd.

– Mielőtt felszívódik, és komolyabb károkat okoz. De térjünk vissza oda, hogy elkezdtél jegyzeteket készíteni egy tervezett regényhez.

– Emlékszem, Julival mentünk Sopronba, ahol van egy templom, mellette egy kávézó, amit körbevesz egy kör alakú tér. Beültem a kávézóba, és mindig ez zajlott az összes feleségemmel, hogy nekem muszáj volt beülni valahová valamit jegyezni, és ők pedig addig körüljárták a várost. Juli elment, és arról kezdtem írni szövegtöredékeket, hogy tulajdonképpen hogyan válnak az egyéni történetek ismétlődéseik által általánossá, messziről nézve az egyik ügyfél és a másik ügyfél között nincs olyan nagy különbség.

– Ahogy A látogató elején írod: cserélődnek az arcok.

– A jegyzeteket egy nagy spirálfüzetbe írtam, kvázi a filozófiáját ennek a regénynek.

– 1963-ban?

– Igen.

– Hogy építetted fel a regényt?

– Téglákból.

– Mik voltak a téglák?

– A bekezdések. Van egy olyan fázisa ennek a munkának, amit nem létező szóval rohanatnak hívok. Gyorsan írsz, ahogy adódik, és ha utóbb ránézel, akkor látod, hogy mi az irodalom a szövegből, a többi, ahogy az Örkény mondta a kuszkusz. Idő kell ahhoz, hogy a szövegből kiemelkedjenek az igazi szavak, és hátra süllyedjenek a valótlan szavak, a nem odavalók. Sokat javítgattam a szövegeket, fölé írtam, áthúztam, lemásoltam, sokat piszmogtam. Az a mondat, amivel a regény kezdődik, hogy „Folytassa kérem, mondom az ügyfélnek” egy valóságos életszituáció volt. A 60-as években a lázadás egy formája volt hírt adni a mélyről. Gorkij Éjjeli menedékhelyének az orosz címe a Fenéken, vagy Odalent. És ez volt akkor az irodalmi ideál is, az emberek azzal dicsekedtek, hogy milyen szegénységből jöttek. A társadalmi felemelkedés legitim útja pedig az értelmiségi-politikai, vagy az ipari karrier volt. A látogató egy lázadás volt anélkül, hogy politikai szavak lettek volna benne, úgyhogy többen is mondták, komolyan gondolod, hogy ez megjelenhet.

– Kik?

– Barátok.

– Neveket tudsz mondani?

– Nem mondok, de nagyon kiváló emberek mondták. Beadtam a kéziratot a Szépirodalmi Kiadóhoz, miután Domokos Matyi és Réz Pali előzetesen már olvasták, de aztán mégsem jött semmiféle válasz Illés Endrétől, a kiadó igazgatójától. Találkozunk, és azt kérdezi Domokos Matyi, hogy nem volt neked semmiféle konfliktusod Illés Endrével? Nem is találkoztunk. Írtál róla valamit? Igen. És mit írtál? A novelláiról írtam, hogy olyan közepesek. És te ezek után mit akarsz itt? Úgyhogy utána beadtam a Magvetőhöz, ahol a Kardos György volt a vezető, tekintettel arra is, hogy volt valami rivalizálás közöttük, és Kardos, a sajátos politikai hátterével többet mert. Ez volt az az idő, amikor ott dolgoztam a paraván mögött, a szobában egy járóka, abban fickándozott a Dorka, Juli pedig iskolában volt Kispesten.

– Tanított?

– Igen, magyar-francia tanár volt. Zajlott az élet ide-oda a lakások között, vendégek jöttek, a vendégek a hátam mögött ültek egy szép intarziás empire asztal körül és füstöltek kegyetlenül, ették a zsíros kenyeret, Dorka a kiságyban. Szemben a házunkkal volt egy templom, és annak a templomnak a plébánosa pár utcával feljebb lakott, a paplaknak volt egy dohos illatú pincéje, ahol a plébános nővérétől egyliteres üvegekben lehetett bort venni, innen került időnként bor is a zsíroskenyérhez.

– Menetgyakorlat volt az első címe A látogatónak. Miért választottad ezt a címet?

– Minden nap mentem külső Erzsébetvárosba, és az állandó repeticióra utalt. A gyakorlat erőpróba is, és valamilyen módon egy ilyen elemi itinerárium is. Menni kellett, ez egy menetgyakorlat, mint a katonaságnál.

– Voltál katona?

– Igen, kétszer egy hónapig. Akarod tudni, hogy miért nem tovább?

– Ha megmondod.

– A szégyenemet.

– Annál is inkább.

– Egy százados oktatott bennünket a szemeszterek közötti szünetben hadászatra és ideológiára.

– És nem fogott a tanítás?

– Azt mondta, hogy az ellenségről fogok most beszélni, de valahogy belegabalyodott annak a képszerű bemutatásába, hogy milyen is az ellenség, egyre romantikusabb an beszélt, amire elkezdtem vigyorogni, érezte, hogy belezavarodott a dumába, és rám ripakodott, hogy álljon fel, és azt mondta a többieknek, hogy látják elvtársak, ilyen az ellenség, így vigyorog, amikor a mi harcunkról van szó. Menjen ki. Kimentem. Az az igazság, hogy a kollégák meg voltak szeppenve, és nem mutatkozott átütő rokonszenv nyilvánítás irányomban. De ennek köszönhetően aztán nem is hívtak be nyáron a három hónapos szolgálatra, pedig ha behívnak, akkor tisztképzésre kerültem volna.

– Akkoriban a katonai kiképzés hogyan illeszkedett az egyetemi oktatásba?

– A kétszer egy hónap a szemeszterek között volt, a három hónapos pedig a negyedik év után. Ha ezt a 3 hónapos kiképzést elvégzem, akkor zászlóssá vagy hadnaggyá léptettek volna elő, de mivel megbízhatatlannak minősítettek, nem hívtak be, és a hadsereg később sem mutatott semmiféle érdeklődést irántam.

– Ezen még nem késő változtatni, de mi történt a többiekkel?

–  56 októberében az ártatlan báránykák Baján lefegyverezték a tiszteket, fegyvereket vételeztek, és feljöttek teherautón Budapestre.

– Papírforma szerint neked is ott kellett volna lenned.

– Ott, de hát nem voltam elég megbízható.

– Ellentétben a többiekkel. Mi lett velük?

– Igazából harcolni nem nagyon harcoltak, akkoriban egy fegyver olyan volt, mint ma egy igazolvány. Sokan közülük lapokat csináltak. Aztán volt, aki elment, Galló Béla, aki egy érdekes vagány fiú volt, elment Brazíliába, de volt közöttük egy démonikus figura is.

– Mitől volt démonikus?

– Kislányokat beszélt rá az öngyilkosságra, de aztán visszatartotta őket.

– A Bandula családnak volt előképe?

– Igen létezett minta, a Rumbach Sebestyén utcában laktak, de a történetben a Garay térre tettem őket. Sok minden létezett, ismertem egy embert, aki 2 forintért árulta a verseit a presszókban. Vagy a Juli édesapja, aki a Salgókőszénnek az igazgatója volt, de az anyját annyira tisztelte, hogy amikor hazajött a munkából, akkor először az anyjánál jelentkezett, és csak utána ment a feleségéhez. Akkoriban ilyen bekezdéseket csináltam előre, és azon gondolkoztam, hogy ezek milyen egymásutániságban következzenek. A legprimitívebb történetet tettem a főgerinccé, és eköré jött az imagináriusabb rész, tehát az, hogy elképzeli, mi lenne, ha magához venné a gyereket, ha ő költözne oda. Az, hogy ez a regényhős víziója, csak a figyelmes olvasó számára derül ki, ha nem elég figyelmesen olvassa az ember, akkor ez nem kézenfekvő, így járt ezzel a Népszabadság kritikusa is…

– A Fehér Pál.

– Igen. Ő sem értette meg, de érdekes módon egy nagyon kedves német író írt róla szépeket egy irodalmi újságba, aki ugyancsak félreértette.

– Nem vet rám jó fényt, de csak a harmadik olvasás alkalmával jöttem rá, hogy az odaköltözés fikció. Nincs mentségem, amikor negyedjére olvastam, akkor már kifejezetten figyeltem a jelzésekre, és bizony négy olyan egyértelmű utalásra emlékszem, amikor kifejezetten figyelmezteted az olvasót, hogy gondolati utazásról van szó. A látogatót 1963 és 1967 között írtad?

– Igen.

– Mi volt a munka ritmusa.

– A vége fele sűrűsödött be.

– A látogató címválasztása Hernádi Gyula érdeme.

– Igen, így van, a kéziraton még a Menetgyakorlat szerepelt, de a Kardos mondta, hogy ez nem jó. Ültünk a Vármegye utcai lakásunkban, semmi épkézláb ötletünk nem volt, aztán a Gyula levett a polcról egy francia verseskötet, kinyitotta a tartalomjegyzéket, és azt mondta, hogy legyen A látogató.

– Ez egy verscím?

– Igen.

– Elsőre elfogadtad?

– Igen, és emlékszem, mikor ennek a könyvecskének az orosz fordítása aktuálissá vált valamikor a 90-es évek elején, akkor újra problematikussá vált a címadás. Kézenfekvő lett volna a poszetityel, de mondta az orosz fordító, hogy azt nem lehet. De miért? Mert a poszetityel az a rendőrtisztviselő, aki a rendőri felügyelet alatt állókat látogatja, és akkor kitaláltam, hogy legyen Tyazsolij Gyeny, egy nehéz nap, és aztán ezen a címen jelent meg.

– Csurka István egy interjújában azt mondta még a 90-es évek elején, hogy téged nem tart igazi regényírónak, és szerinte csak egy igazi regényed van: A látogató.

– Az is elég, hogy író.

Ez a beszélgetés 2014. április 10.-én történt Konrád György budapesti lakásán, a késő délutáni órákban.