A vastüdő gyermekei

KRUSOVSZKY DÉNES KÖNYVBEMUTATÓJA

Szeptember 20-án Krusovszky Dénes volt a Grand Café vendége. A szerzővel Akik már nem leszünk sosem című első regényéről Orcsik Roland beszélgetett.

Olvastam a litera.hu-n, hogy 2013 környékén kezdtél el foglalkozni a regényeddel, indította Orcsik Roland a beszélgetést, majd rögtön hozzá is darálta: Mindenhol ott vagyok (gyerekversek), A fiúk országa (novellák), Kíméletlen szentimentalizmus (esszék), Elégiazaj (versek) – ezek a Krusovszky-produktumok mind ’13 óta jelentek meg. Következésképpen: ez a regény valószínűleg etapokban íródhatott. Krusovszky először szerényen korrigált, esszékötete darabjai ugyanis már hamarabb létrejöttek, csupán a válogatással és az esszék átdolgozásával volt dolga, a gyerekverses kötetéről viszont elmondható, hogy az egy intenzív alkotói folyamat eredményeként gyorsan kilökődött. Elárulta azt is, hogy bár a regénytémának való nekifutás ténylegesen ’13-ra tehető, a következő években végzett kísérletei az anyaggal mégsem voltak zökkenőmentesek, a különféle történetszálak kapcsolási rajzát ugyanis csak az utolsó három évben sikerült igazán átlátnia. Ennyi idő kellett, hogy a kezdeti görcs átalakuljon a téma és a figurák iránti mániákus érdeklődéssé.

Orcsik válaszadós kedvében lévén elmondta, ha neki szegeznék a kérdést, miről szól ez a regény, akkor a regényben szereplő 1956-os történet jutna először eszébe, de azért rákérdezett a szerzőnél is, mi volt az a mag, amiről úgy gondolta, regényt tud írni. Inkább ’56 utóéletének megmutatása volt a cél, jött a válasz, érdekelt, miként hatottak ’56 eseményei a személyiségépülésére, milyen lenyomatott hagyott ’56 a társadalmi és személyes emlékezeten, és egyáltalán az, ha az emlékezet szelektívvé válik és kihagy, a megmaradt káosszal mit lehet kezdeni. A fejezetek időkezelése kapcsán Krusovszky hozzátette, az idő strukturálására csak a regényforma képes igazán, az Iskola a határon időorgiája például meghatározó élmény volt a számára, megszédítette az időkavalkád, és a Hajnali háztetők is lenyűgöző ebből a szempontból.

Mennyi nagyvárosi helyszín, és mégis a magyar kistelepülés lett fiktív, így Orcsik. Úgy tűnik,  a kisvárosoknál jobban működik a fikcionálás, ez már Krusovszky, nyomon követhető ez az amerikai prózában, de a magyaroknál is Kosztolányitól Grecsón keresztül Szilasi Árpádharagosáig van rá példa. Fontos volt, folytatta Krusovszky, hogy a regénybeli Hajdúvágás ne legyen ráolvasható Hajdúnánásra, mert bár csak pár betűben különbözik egyik a másiktól, épp csak megfricskázva, számára nem az volt a tét, hogy megtudja-e írni saját városát, hanem hogy képes-e ábrázolni azt fiktíven, eltávolítva magától a könnyebb anyagkezelés érdekében, és elsősorban azért, hogy az ott bekövetkezett ’56-os zsidó pogrommal az értelmezés beszűkítése nélkül foglalkozhasson, vizsgálhassa annak utóhatását.  Mert ugyan ez nem az én emlékezetem része, mégis sok mindent át kell gondolnom a nevelődéstörténetemmel kapcsolatban, nem hiszem, hogy az ilyesmit problémátlanul ki lehet radírozni, zárta Krusovszky.

Ha már korábban szóba került, Orcsik ottlikozott is egyet – György Péter, Ottlik, Iskola a határon, abban a közelmúlt eseményeire való reflektálatlanság, a beszédes hallgatás (röviden) –, majd átcsúszott Krusovszky regényének probléma-koncentráltságára: Lente Bálint újságíró karaktere, a kormány ügyeinek megjelenítése is az ideológiai transzparensség lehetőségét hordozza magában – mi volt fontos számodra az aktuálpolitika bevonásával? Krusovszky válasza készen várakozott: mivel egyes fejezetek ebben az időben játszódnak, nem tehetem meg, hogy ne szerepeljen bennük az aktuálpolitikai háttér. Vaknak, süketnek kellene ma ahhoz lenni, hogy érintetlen maradjon valaki a politikával szemben, folytatta, éppen ezért hiteles korképet akart festeni a 2013-ban és ’17-ben játszódó fejezetekben, jóllehet, el szerette volna kerülni, hogy a regény nyelvileg elcsúszon a pamfletek nagy kinyilatkoztatásai felé. Mint kifejtette, regénypoétikai szempontból izgatta is a valóságábrázolás, hiszen olvasmányai alapján, például az amerikaiak esetében (pl.: Philip Roth, Jonathan Franzen) az tapasztalta, hogy azok nem nagyon lacafacáztak azzal, hogyan közelítsék meg a valóságot. Mint mondta:

habár az egyes szereplőkről szól ez a regény, a szereplőim tényleg nem csukhatják be a szemüket.

Orcsik ezután felkérte a szerzőt, hogy olvasson bele a regénybe. „A szomszédban lakó Veszprémi vastüdős volt, de délelőtt és délután is másfél-két órát kibírt a tankon kívül. Fiatalabb korában akár hosszabban is ki tudott szállni a gépből, de így, lassan ötven felé, kissé meg is hízva, a békalégzésben hamarabb kifáradt. Egy speciális technika volt ez, amit a gyerekeknek tanítottak be: a levegőt be kell harapni, aztán nyelvvel letuszkolni a légcsőbe.” – részlet a Krusovszky által felolvasott harmadik, A dzsin (1986) című fejezetből.

Örülök, hogy ezt a részt válaszottad, vette fel a fonalat Orcsik, a tüdőgondozó, és különösen a vastüdő gépezete ugyanis, mint bevallotta, azonnal működésbe hozta az írói irigységfaktorát – kíváncsi is lenne, hogy talált rá erre Krusovszky? A választ nem lehetett elaprózni, kiderült: a szerző mosogatás közben, a rádióban hallotta meg először annak az archív interjúnak az ismétlését, amelyben egy ötvenes korú férfi (Pistikének hívták) – aki akkor, ott, a 80-as években a Baba utcai tüdőgondozóban feküdt – arról beszélt egy fura, egyszerre felnőtt és gyerek nézőpontból, hogy hogyan betegedett meg, és főleg arról, hogyan hagyta hátra a családja ’56-ban. Ez a nézőpont itt kezdett el érdekelni, margózta a szerző. Pistike szülei valószínűleg részt vettek a forradalomban, és úgy döntöttek, elmenekülnek, miközben a beteg gyerek bekerült ebbe a vastüdőbe, ami egy uszkve két tonnás cucc. A kisfiú a kórházban maradt – az ő élete tulajdonképpen háton fekve, várakozásban telt. Ezekre a betegekre, akik az ’50-es évek járványait gyerekként kapták el, egyébként is jellemző volt, hogy az az erős cezúra, ahogyan kikerültek a családból, az iskolából, mert olyan kezelésre szorultak, amit otthon nem lehetett megoldani, valahogy befejezetté tette az életük: a betegségük statikussá tette a mindennapjaikat. Persze így is elteltek az évtizedek, de többnyire egy teremben, egy vastüdőben, az időről alkotott fogalmuk tehát érdekes jegyeket öltött.

Amikor ezt az interjút hallottam, már azon gondolkoztam, a regény különböző részleteit hogyan lehetne összehozni, avatta be a közönséget végül Krusovszky, majd hozzátette, a pogrom története is megvolt már ekkor, ám nem akarta, hogy az kizárólagosságot élvezzen; kellett a Pistike által hozott nézőpont, a pozíció, amelyből jól meglehetett írni annak társadalomra gyakorolt hatásait. A Heine-Medin kór (gyermekparalízis) járványhullámai és a témának való utánajárás kapcsán aztán még sok, olykor megterhelő konkrétum elhangzott, jóllehet, Krusovszky tájékozottságát a hallgatóság kérdései is előhívták.

Az est hátralévő részében Orcsik megfigyelése az erotika regénybeli ábrázolására vonatkozott, annál is inkább, mivel őt a regény lakodalmas jeleneténél szereplő aktus leírása Nádas Péter Emlékiratok könyve című művére emlékeztette. Krusovszky kitérve a tüdőgondozóban játszódó történetre válaszában kifejtette, hogy őt leginkább az a betegek és ápolók között kialakuló fura erotika érdekelte, amely például a betegmosdatáskor jelentkezik, vagy legalábbis egy zárt közösség belterjességében, és ahogyan azt László Anna Vaspólya című szociografikus műve is taglalja, a tüdőgondozó felnőtté váló betegeinek erotikus túlhajszoltsága és infantilis viselkedése ugyancsak érdekes elegyet alkotott abban az időszakban.

Nádas nyilván, terelte végül vissza szavait Orcsik meglátásához, írásművészetének ez a vetülete, a testiség ábrázolása az egész kortárs magyar irodalomban erős hatást gyakorolt, de közvetlenül nem szándékozta játékba hozni a szerzőt, nincsenek a regényben közvetlen utalások. Érdekesség viszont, hogy a Párhuzamos történetek bekerült egy amerikai irodalmi magazin „Bad sex award” listájába, aminek – mármint a bad sexnek – a megírhatósága őt is izgatta, mivel egy olyan keserű szeretkezést akart megírni, ami a szereplők lelki folyamatairól árul el valamit. Szerettem volna úgy megírni egy rossz szeretkezést, hogy az jó legyen, zárta Krusovszky.

Szutorisz Szabolcs

Fotó: Balázs Kinga Anna