Tiszatájonline | 2018. szeptember 19.

Demény Péter: Némó

A rajzfilm remek volt. Némó és az apukája, a cápa és Zsenilla (a fiúcska csak így tudta mondani, hiába javította ki gúnyolódó bátyja ezerszer), és a teknőcök, meg Bob! Nagyon remek volt, nevetve készülődtek a vacsorához. A gyermek éjszaka felriadt, mert Protkóval álmodott, amin a bátyja jót röhögött: „Te kis Némó!”, gúnyolódott megint. A gyermekek között nyolc év volt, Kevin már megszokta, hogy egyedül legyen, amikor bejelentették neki Patrik közeledtét. Úgy tett, mintha örülne, de a szemében olyan szomorúság tátongott, hogy az anyja megijedt, az apja azonban csak legyintett, szeretettel megsimogatta a fia buksiját, és azt mondta, „majd csak beleszokik a takonypóc” […]

A rajzfilm remek volt. Némó és az apukája, a cápa és Zsenilla (a fiúcska csak így tudta mondani, hiába javította ki gúnyolódó bátyja ezerszer), és a teknőcök, meg Bob! Nagyon remek volt, nevetve készülődtek a vacsorához. A gyermek éjszaka felriadt, mert Protkóval álmodott, amin a bátyja jót röhögött: „Te kis Némó!”, gúnyolódott megint.

A gyermekek között nyolc év volt, Kevin már megszokta, hogy egyedül legyen, amikor bejelentették neki Patrik közeledtét. Úgy tett, mintha örülne, de a szemében olyan szomorúság tátongott, hogy az anyja megijedt, az apja azonban csak legyintett, szeretettel megsimogatta a fia buksiját, és azt mondta, „majd csak beleszokik a takonypóc”.

Beleszokott ugyan, de a gúny lett a legfőbb fegyvere az öccsével szemben, akit a személye elleni támadásként érzékelt. Minden körülötte forgott, a széltől is óvták, és mert asztmásan született, okot is találtak a féltésre. Kevin alig várta, hogy valamit vétsen, vagy csak ne tudjon, máris lecsapott. És mert Patrik érzékeny, félős fiúcska volt, aki gyakran riadt fel álmából, könnyen lehetett gúnyolódni rajta.

Másnap elmentek a Kauflandba. Bolyongtak a hatalmas polcok között, az apjuk ideges volt, mert az anyjuknak folyton eszébe jutott valami, mindenütt megállt, nézelődött, hirtelen eltűnt mellőlük. Az apjuk egy halkonzervet hajított a kocsiba. „Némó” – súgta Partik fülébe Kevin, és a dobozra mutatott.

Anyjuk este salátát készített jégsalátával, kukoricával, murokkal és hallal. Patrik alig evett, éjjel mindent kihányt, reggelre lázban vergődött. Az anyjuk lefektette, az apjuk, amikor hazajött, levette a polcról Halak című könyvét a Búvár zsebkönyvek sorozatból, és elmagyarázta Patriknak, hogy Nemo bohóchal, abban a konzervben viszont, amelyet ők megvásároltak, makréla van, azt eheti nyugodtan. Lapozgatták a könyvecskét, Patrik bólogatott, aztán elaludt az apja ölében.

Mikor Kevin hazajött az iskolából, azt mesélte, hogy mindenki látta a Némót, sőt, egyesek már a Szenilla nyomábant is, a folytatást. Anyjuk azt mondta, majd letöltik ők is, csak Patrik legyen jobban. Erre Kevin toporzékolni kezdett, hogy ebben a házban már soha semmi nem történik az ő kedvéért, mindent ez a gyáva kukac szab meg. A szobájába rohant, és bevágta az ajtót.

Patrik csendesen bekopogott. Kevin hátranézett, és amikor meglátta, azt mondta, nem tudja, mit képzel, hogy akárhová bejöhet. A fiúcska eloldalgott. Az anyjuk gyógyszert diktált belé, aztán lefektette.

Másnap reggelre Kevin papírhalakat ragasztott a fürdőbe, a konyhába, az előszobába. Egy szigonyt rajzolt, mely átdöfi a halat, és azt írta rájuk: „NÉMÓ!” Patrik üvöltve rohant az anyjához, majd ledöntötte. Az anyjuk, aki Patrik miatt szabadságot vett ki, leszedte a papírhalakat, és azt kiabálta, „többé ne forduljon elő ilyesmi!” Kevin duzzogva ment az iskolába.

Fél kilenc felé a nagymama arca jelent meg a kijelzőn. Az anyuka nagyot sóhajtva felvette, végighallgatta az összes sopánkodásba rejtett szemrehányást, aztán nagy nehezen lecsillapította az anyósát. „Te szóltál Ildi mamának?”, kérdezte a férjétől; „dehogy”, válaszolta, aztán valamilyen ürüggyel kinyomta.

Tizenegy körül megint csengett a telefon. Az osztályfőnök volt, csendesen, de határozottan behívta az anyjukat az iskolába. Kiderült, hogy Kevin összeverekedett az egyik osztálytársával, annak kéklő folt éktelenkedett a szeme alatt. „Dögöljön meg!”, mondta a fiúcska égő szemmel, amikor az anyja rá akarta venni, hogy bocsánatot kérjen. Az osztályfőnök megbotránkozva nézett az asszonyra. Szárazon azt mondta, majd megtárgyalják az esetet az iskolaszéken.

Délután viszonylag csend volt, Kevin elő sem jött a szobájából, az anyjuk törülgetett, Patrik a halas könyvet lapozgatta. Amikor az apjuk hazajött, szelíden kivette a kezéből, és a Frakkot kezdte olvasni. A gyermek hallgatta, de látszott, hogy máshol jár az esze.

Lefeküdtek, és a gyermekekről kezdtek beszélgetni. „Helyrejön, ne félj”, biztatta az apuka az anyukát, de egyikük sem hunyta le a szemét. A reggel mégis jól kezdődött: Kevin bejelentette, kibékül Misikével. Délután együtt jöttek haza, Misike anyukája hozta el őket. Lecsapták a táskájukat a fogas alá, és bevették magukat a szobába. Amikor az anyuka bekopogott, és narancslevet vitt, éppen a Szenilla nyomábant nézték a Misike tabletjén, neki már vettek egyet. Az anyuka nem tudta, mit mondjon, Patrik kikerekedett szemmel kapaszkodott belé.

Éjszakára belázasodott. A sürgősségire rohantak, az ügyeletes mogorván adott egy lázcsillapítót, és úgy nézett rájuk, mintha valami semmiségért költötték volna fel. Ebben a kisvárosban nem szoktak csak úgy megbetegedni az emberek, még a gyermekek sem.

Hajnalban Patrik hányni kezdett, és nem bírta abbahagyni. A szülők most már kétségbeesetten felhívták orvos barátjukat. Az kijött, megvizsgálta a beteget, teát rendelt, gyógyszereket írt fel, és azt ígérte, délután visszajön. Addig Patrik még kétszer hányt, egyre sápadtabb lett, beesett arca falfehéren égett. Kevin bement hozzá, sírva simogatta.

Délután becsengetett az orvos, és azt mondta, nem tapasztalható javulás, kórházi kezelést ajánl. Az apuka rángatózó arccal azt felelte, itthon talán mégiscsak jobban gondját viselik, mint Szerednyák doktor közismerten kusza osztályán. „Az igaz”, válaszolta az orvos, és elbúcsúzott.

Kevin azt javasolta Patriknak, nézzék meg A jó dinoszauruszt. Patrik beleegyezett, és elaludt a tévé mellett. „Most már jó lesz”, súgta Kevin a szüleinek. Mindhárman sírtak, és ettől egy kicsit könnyebb lett.

Éjszaka Patrik felriadt, hol Némó, hol Szenilla nevét kiabálta, ki akart szaladni az ajtón, aztán az erkély felé futott. A család rémülten követte, egyenként megölelték, nyugtatgatták, puszilgatták. Nehezen nyugodott meg, de végre mégis lefektették. Kevin a szobájában aludt, reggel nem találta a nadrágját.

Patrik jobban lett, az arca már kevésbé volt sápadt, de enni még nem tudott. Az anyjuk köménymaglevest főzött. Éppen leszűrte, amikor megérezte Patrik kezecskéjét a kötényén. „Több Némót nem eszünk, ugye?” „Nem, Patrik, több Némót nem”, válaszolta az asszony, és magához ölelte.