Tiszatájonline | 2018. szeptember 18.

A NÉKOSZ-tól az És ki az a Pál?-ig

90 ÉVES DEBRECZENI TIBOR
Mi a titka az összetartó erőnek? Az, ami kellene, hogy nemzeti minimum legyen, „nagyban” is. A haza szeretete, a magyar nyelv és irodalom tisztelete, a közösségi értékek fontosnak tartása. Sajátos vonása a csapatnak a „Játszó ember” megjelölés. D. T. – így nevezi önmagát a Kör alapítója és vezetője, a drámapedagógia hazai megalapítója, hiszen valóban ő a Magyar Drámapedagógiai Társaság létrehozója – az aktív szerepjátszást alapvető fontosságúnak tartja. Homo ludens… – BOTOS KATALIN ÍRÁSA

90 ÉVES DEBRECZENI TIBOR

Egy évtizede sincs, hogy megismertem a Debreczeni Tibor–Kósa Vilma házaspárt. Egy csongrádi barátunk, Csák László festő, zenész – vagy, ahogy magát nevezi „hangász” – hívott el Tiszakürtre, Debreczeniék vidéki kertjébe, a Nyárköszöntőre… Ez a Kuckó Egyesület évtizedeken át működő programja volt, amely keretbe foglalta az őszi téli szezon budapesti rendszeres összejöveteleit. Nyomban otthon éreztem magam a kis parasztportán (nem is egyen, hisz több van összenyitva). Mi, férjemmel hasonló körülmények között élünk nyugdíjas korunk óta a Csongrád melletti, még nagyanyánktól megörökölt tanyánkon. A kapcsolat a földdel, a kert, a varázslatos, földbe vájt padsorokkal felépített, görög amfiteátrumok hangulatát idéző színpad, a Mester személyisége, közvetlensége, lobogása, irodalom-imádata, a fellépő amatőrök megindító szereplése, mind-mind lenyűgözött. Akkor még keveset tudtam erről a kiváló házaspárról, s Debreczeni Tiborról, a népművelőről, tanárról, drámapedagógusról. Évről évre azonban egyre közelebb kerültünk egymáshoz.

Sok szép élmény színtere volt nyaranta ez a tiszazugi asylum. Mert menedék Tiszakürt, a modern világ torzult értékrendjével szemben. Ahogy menedék lett a Kuckó is, Debreczeni Tibor barátainak budapesti egyesülete. Valójában egyfajta klub, amelynek célja az önművelés, önkifejezés és a barátság ápolása. Hogyan érzékeltessem, amit ebben megtapasztaltam? Magját ennek a közösségnek a tanárházaspár egykori diákjai, és későbbi amatőr színpadi munkatársai adják. De kérem… már e volt diákok maguk is nyugdíjasok! Azaz, mintegy 60–65 év óta tartó ragaszkodás jelenik meg a törzstagok rendszeres részvételében! Ez már valami! Elképzelhetetlen kisugárzása kell, hogy legyen egy embernek – vagy két embernek, hisz feleségének tanítványai is megtalálhatók sorainkban –, hogy ennyi évtizeden át magához vonzza volt diákjait… Nemigen tudok olyan közösségről, amely a történelminek mondható idő távlatait kibírva, tagjainak világnézetre, vallásra, pártállására való tekintet nélkül, ennyi időn át képes volt fennmaradni. S még újabb tagokat is képesek vonzani- mi is ezek közé tartozunk, néhány magunkkal hozott társunkkal.

Mi a titka az összetartó erőnek? Az, ami kellene, hogy nemzeti minimum legyen, „nagyban” is. A haza szeretete, a magyar nyelv és irodalom tisztelete, a közösségi értékek fontosnak tartása. Sajátos vonása a csapatnak a „Játszó ember” megjelölés. D. T. – így nevezi önmagát a Kör alapítója és vezetője, a drámapedagógia hazai megalapítója, hiszen valóban ő a Magyar Drámapedagógiai Társaság létrehozója – az aktív szerepjátszást alapvető fontosságúnak tartja. Homo ludens… Gyakran van magunk által összehozott műsor, sokszor ülnek egyes tagjaink a „forró székben”, ahol önmagukról mesélnek, és válaszolnak társaik faggató kérdéseire. D. T. szívesen ül maga is oda, egyedül, vagy feleségével, s boldogan osztja meg dús élte kincseit velünk, hallgatóságával, társaival…

Nem jelenti azt, hogy a Kuckó tagjai mind rendkívül idős emberek, bár az igaz, hogy a meglettebb korosztály alkotja a zömét. Vékonyabban, de a középkorúak és a fiatalok is képviseltetik olykor-olykor magukat a rendezvényeken. Már csak azért is, mert D. T. hihetetlen magas korig tanított, hála a Református Egyetem főiskolájának. Drámapedagógiát oktatott leendő tanároknak, tanítóknak, s így szinte soha nem szakadt el a fiatalságtól. Közülük is akad pár rendszeres látogató. (Egy pár, biztosan, egy kedves, fiatal házaspár…)

Estjeink mindig olyanok, mint egy baráti összejövetel. Piknik- jellegű agapéval ér véget a program, amely azonban minden esetben tartalmas szellemi táplálékot is kínál. Áldozatkész tagok varázsolnak terülj asztalkámat a klubhelyiség közepére. A programok alkalmából olyan embereket ismerhetünk meg Debreczeni Tiborék vonzáskörzetéből, akiknek élete és munkássága példaértékű, izgalmas, tanulságos. S ami a legfontosabb, D. T. ragaszkodik a társaság aktivizálásához. Vita, eszmecsere, közös produkció, versmondás nélkül sose ér véget az este. Ha más nem, egy jó kis közös éneklés biztosan lesz, amellyel felköszöntjük a névnapos tagjainkat, vagy egyéb okból ünneplendőket. D. T. érces hangja ma is úgy zeng, mint egy operaházi kórustagé, mit, kórustagé: egy vezető baritonistáé! S van még néhány kiváló torkú a társaságban. Elsősorban a magyar népdalkincs hangzik fel. Körünk aktuális elnökénél, Mányi István Ybl-díjas építésznél több magyar népdalt kevesen tudnak… Sok derék református van köztünk, hisz D. T. pályája Debrecenből indult, a kálvinista Rómából, ezért aztán veretes vallási énekekre is sor kerül, ha úgy hozza az alkalom. Márpedig hozza, hiszen az advent, vagy húsvét közeledte kicsit magába szállásra készteti az embereket. Katolikusokat, reformátusokat, humanistákat egyaránt. Énekkart vezető zenepedagógus tagjaink is voltak/vannak, akik szerveztek időszakos áhítatokat. Volly István-gyűjtötte gyönyörű karácsonyi és Mária énekek is felcsendülnek időnként. Az elmúlt években divatba hoztuk a drámapedagógiába nagyon is illeszkedő betlehemi pásztorjátékokat, amelyeket az utóbbi években a mi unokáink adnak elő. Az öreg pásztor a ma már 80 éves Botos Jóska, akinek ugyancsak idős korára bontakoztak ki színészi-előadói kvalitásai. (Több önálló estet adott szülővárosában, Csongrádon is…) Igaz, mi, a Botos-család, már 40 éve betlehemeztünk, baráti templomi közösségeknek. Akkor még saját gyerekeinkkel kezdtük, ma már az unokák viszik tovább… Felidézzük ilyen alkalmakkor gyermekkori élményeinket… Mennyi érdekességet hallhat az ember a 90. évük felé tartó tagtársainktól, akik gyermekségüket még a nagy szegénységgel terhes alföldi létben éltek Mégis, mindig jutott adomány az ünnep közeledtével a náluk még elesettebbeknek…

D. T.-t kárpátaljai eredete rendkívül érzékennyé teszi a Trianon-traumára. A kezdetben, a NÉKOSZ-időkben még olyan szimpatikusnak tűnő szocialista eszmékből, főleg annak kommunista verziójából hamar kiábrándította a tény, hogy mivel kuláklányt vett feleségül, hamarosan megláthatta a létező szocializmus igazi arcát… Apósáék a kitelepítés elől az ő debreceni lakásukba menekültek, ahol a szűkös területen számosan szorongtak. S ide született meg aztán az első gyermekük is. Nem csoda, hogy 1956-ra Debreczeni Tibor tudta, hol a helye, s az iskolai Forradalmi Bizottság vezetőjeként élte át a csodálatos napokat. Amelyek, ne feledjük, Debrecenben a forradalom első véráldozataival jártak! E tevékenységéért meg is bűnhődött, nem a maga által elvárt egyetemi karriert futhatta be. Áthelyezték egy középiskolába tanítani.

Tanár korszakáról egykori tanítványai, mostani Kuckós társaink legendákat mesélnek. Ők haszonélvezői voltak e büntetésnek… A fiatal tanár bejött az osztályba, és az eleven kamaszok csapatát egyszerűen lenyűgözte… Figyelemmel, fegyelemmel hallgatták a fejből beszélő és a segédeszközöket a padba visszaparancsoló tanár lobogó fejtegetéseit. D. T. tudatosan a mellérendelő pedagógia követője volt, Karácsony Sándort tartotta mesterének. Nagy figyelemmel fordult minden fiatalhoz, őszintén kíváncsi volt arra, hogy mit mondott neki, a diáknak személyesen, az éppen tanulandó író, költő munkája. Amatőr versmondó esteket szervezett. Hihetetlen, de bérletes előadásaik telt házat vonzottak Debrecenben! Már ekkor érzékelhető volt, hogy a dramatizált előadásmódhoz különleges rendezői tehetséggel bír. Hogy-hogy nem, a lassan puhábbá váló diktatúra kultúrpolitikája felfigyel tehetségére, és kiemelték Budapestre, a Népművelési Intézetbe. Kiemelkedő munkát végzett az amatőr mozgalom fellendítésében. Járta az országot, zsűritag volt szavalóversenyeken, amatőr együtteseivel nagyszerű előadásokat rendezett. Komoly módszertani tudományos munkát is végzett, de a legfontosabb a személyéből sugárzó karizmatikus erő volt, az élő kapcsolat, amit hallgatóival ő és színészei megteremtettek.

Nem életrajzot akarok itt bemutatni, hiszen erre a nálam avatottabbak alkalmasabbak. (Mindenekelőtt maga D. T., aki több könyvet is írt élete különböző szakaszairól.) Mindenesetre a személyiség szempontjából a legfontosabb négy idő szakot talán így foglalhatjuk össze: debreceni tanárság, budapesti népművelőként a Vári Színpad létrehozása amatőr műegyetemista szereplőkkel, ezután sürgős nyugdíjazása és a drámapedagógiai társaság megalapítása, majd a Károly Egyetem Református Főiskolai Karán eltöltött évek.

Ma is ezekből a körökből regrutálódnak a Kuckó és D. T. barátai. Mindig üzent valamit: hogy fontos a szabadság, a magyarság, a magyar kultúra, az irodalom általában. Amikor megírta a Tiszakürtön eltöltött 30 évét összegző könyvét, a Kürti harmincat, így fogalmazott. „Ha Szent Péter a mennyek kapujában megkérdezi, hogy fiam, mit csináltál te a földön, ezt tudom válaszolni: Igéket közvetítettem, amelyeket igaznak tartottam”. Akit Isten igehirdetőnek teremtett, azzá is válik…

Igen. Az örök tanár, aki mindig közvetíti a költők gondolatait, de mindezen keresztül valami többletet is. Azt, amit az alkotók művei kimondva, vagy kimondatlanul képviseltek. Kedvenc költője Ady Endre volt. Elvont fogalmakat fordított le, amelyek élővé úgy válnak, ha komolyan vesszük, és saját életünket hozzájuk igazítjuk. Rendkívül fontos volt számára a kifejezetten magyar kultúra. Hiszen ez kapcsolja össze a szétszakított ország nemzetrészeit. A népi gyökerek, a plebejus demokrácia az ember és polgár harmóniája, a szabadság mindenekfelett – valósága… Nem véletlenül volt az egyik leghatásosabb versmondása a Különbéke, Szabó Lőrinctől.

Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az uccán
ilyen vigan:
valószínűleg felkötöttem
volna magam. /…/

azt hittem, szép szó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.

Minden szörnyübb, mint hittem akkor,
fiatalon, /…/

látom, sokkal több a mocsok, mint
az ifjukor
sejteni bírta volna bennem
valamikor,

látom milyen rútúl becsapják
a baleket,
s hogy a balek azért balek, mert
mást nem tehet,

s hogy az ész az érdek rimája,
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
hogy költi át, /…/

Ha egyszerre tudok meg mindent,
hogy itt mi van,
egész biztossan felkötöttem
volna magam /…/

Ez a vers, amelyet különböző életszakaszokban elszavalt, mindig mást- mást mondott neki (és nekünk) De mindenkor aktuális volt és maradt. Igen, az ifjúkori ideálok semmivé foszlanak – az ember csodálkozik azon, hogy is volt képes annak idején ilyesmikben hinni? ! Hát nem döbbenetes a mai humán értelmiségnek, aki még maradt, hogy az ész valóban az érdek rimája, s az is bolond, ki poétává lesz Magyarországon?… Hogy röhögő senkik, balkörmű gazok szállnak mennybe? De hát a balek azért balek, mást nem tehet… Mi nem pénzért szolgálunk valamiféle hatalmat, hanem hitből, meggyőződésből. Csodálatos példája ennek D. T. felesége, Kósa Vilma is. mikor súlyos betegségben szenvedő lány gyógyulásáért fohászkodott, megígérte, hogy a magyar kultúra határokon túli terjesztése lesz a hála érte. Ingyen, és bérmentve. és ezt meg is tartotta… Délvidékre járt le a rendszerváltozás után, mikor még szerb golyók fütyültek be az ablakon át, ahol magyar óvodapedagógus vendéglátóinál aludt… (Tudatosan az ablak alatt, mert számítottak ilyen atrocitásra… és a golyó röppályája így elkerülte… Ugye, hihetetlen?) Évtizedeken át mentek Erdélybe, Kárpátaljára, Felvidékre is. Kósa Vilma emellett a kitelepítési kárpótlását arra használta fel, hogy emléket állítson a kommunizmus áldozatainak, az elhurcoltaknak, kitelepítetteknek, szülőföldjének kishazájában…

D. T. amellett, hogy későn megkezdett írói tevékenységével, életrajzi dokumentum-regényeivel, írásaival, rendszeresen publikált blogjaival, könyv-szerkesztéseivel nyomot hagy majd az irodalomban, mint előadó-művész is komoly sikereket ért el. És ki az a Pál című monodrámája száznál több előadást ért meg, és 1956-ról összeállított műsora tanítványával, Cserna Csabával, a Magyar Kultúra Lovagjával, katartikus élmény. (Többször megnéztem…)

Csak a Hatalom nem vette észre, szinte soha. Harminc évvel ezelőtti nyugdíjazása maga is – Vitányi Iván vezetése idején – maga is egyfajta semmibe vevése volt hatalmas és lelkes munkájának. A Károli Egyetem elismerését, plakettjét ugyan a 2000 utáni években megkapta, s később feleségével mindketten kaptak állami kitüntetést is, a Lovagkeresztet, kiemelkedő munkájukért, de a hivatalos oktatásügy nemigen tud róluk. Pedig mondhatom, lobogó fáklya e két élet. Magasra kell emelni, hogy az egész Kárpát-medence, de mind a 15 millió magyar láthassa.

Isten éltesse a 90 éves Debreczeni Tibort, hűséges feleségével, Kósa Vilmával együtt!

Botos Katalin