AVAGY HOL LAKIK A NYÁR?
Egy régi ősz emléke: írótábor, kilencvenkilenc, Berekfürdő. Ahogy a mostani kora szeptemberben a vasútállomásról a központ felé gyalogolok, úgy érzem, mintha megtorpant volna a nyár, s még bámészkodna kicsit a falunapra készülő településen. Nézelődöm én is, s megtorpanok, mert mintha Körmendi Lajos testes alakját látnám szakállasan, farmeringben, baseballsapkában, amint egy helybéli biciklissel beszélget. De a tudat felülírja a látványt: Körmendi tizenéve meghalt.
Az utolsó általa szervezett táborba nem tudtam elmenni. Néhány nappal korábban viszont telefonon beszéltünk. Akkor mondta, kiújult a betegsége, de ne említsem senkinek, mert nem akarja, hogy ez a tény ránehezedjen az összejövetelre. Csak a búcsúesten árulta el íróbarátainak.
De mi is ez az írótábor, amelyet idén huszadjára rendeztek meg az egykor Karcaghoz tartozó, s a rendszerváltás után önállósuló fürdőhelyen?
Körmendi Lajos szerette szervezni maga körül az életet: a művészetit, az irodalmit is. Az írótábor ötlene végtelenül egyszerű: az önkormányzat az általa működtetett standfürdő kő- és faházaiban a főszezon után, a szeptemberi vénasszonyok nyarában egy hétig vendégül lát vagy húsz írót. Szállást ad nekik, kosztot és a gyógyvizéről híres fürdő lehetőségeit. Cserébe egyet kért Körmendi. A résztvevők írjanak valamit, ami Berekhez kötődik. Akár interjút valamelyik napilapba, vagy verset, novellát, mesét: bármit, ami a faluról szól, a fürdőről, a gyógyvízről. Utóbbi föltörésekor (földgázt kerestek a Trianon utáni Magyarországon) Móricz Zsigmond ezzel a címmel írt tudósítást: Ömlik az arany a karcagi pusztán.
Az írók általában nem sumákolták el a fizetést. Most, a huszadik alkalomra Sarusi Mihály egy fotókkal dúsított, majd harmadfélszáz oldalas kötetet válogatott az írótáborosok Berekhez kötődő szövegeiből. A teljesség igénye nélkül néhány név a tartalomjegyzékből: Berecz András, Fecske Csaba, Dienes Eszter, Rékasy Ildikó, Vass Tibor, Alföldy Jenő, Nagy Zoltán Mihály, Dobozi Eszter, Kocsis Csaba, Vári Fábián László, Gálfalvi György, Elek Tibor, Farkas Wellmann Éva, Nagy Gáspár, Rott József, Szenti Ernő, Bertha Zoltán, Mezei Katalin, Oláh János, Jókai Anna.
Ennek a könyvnek a bemutatójára tartok, de előtte bejelentkezem a szállásra. A recepciós azt mondja, az írók a medencékben vannak. Fürdőgatyát húzok, s keresem őket a szeptemberi nyárban. Délután van, a fények ferdék, mindent beleng a víz és a büfék illata. De a strandvendégek idegenek, nem látok ismerőst az úszók között. Még a meleg vizes medencékben sem. Kevés a fiatal, sok a nyugdíjas, az öreg. Pár év múlva elvegyülhetek köztük. Vagy már most is. A „tyúkszemáztatóba” kezdek. Gyógyvíz, jólesik. Német mondatok keverednek a beszédfoszlányokba, miként régen is.
Mi, táborosok éjszaka is fürdőzhettünk. Egyszer innen csodáltuk Szenti Ernővel az éjszakai szivárványt. Hűvösen ragyogott a hold, s a vízgőz valahogy úgy törte a fényeket, hogy szivárványt festett fölénk. Máskor – éppen nem voltam ott, de Körmendi és Vass Tibi is megverselte, amikor – Ernő bátyánk egyik éjszaka vízi hullát látott az ikermedencék egyikében, s kétségbeesve rohant a többiekhez megosztani velük balsejtelmét, de szerencsére csak Oláh János feküdt föl a vízre lazítani pár percet.
Az első táborokra élénken emlékszem. A kőházak előterében, a strandon meg a környéken lévő büfékben, kiskocsmákban zajlottak a beszélgetések, fogyott a pálinka meg a bor, nőtt a hangulat, olykor talán az indulat is följebbcsapot. Körmendi, ha kellett, csitította a vitát. Rá mindenki hallgatott, őt mindenki szerette, ő volt a mágnes. Kérdezte, beszéltette, barátkoztatta a táborozókat. Meghívta az „országos” barátait, figyelt rá, hogy a határon túlról, Erdélyből, Kárpátaljáról is mindig jöjjenek írótársak (jöttek is: Fekete Vince, Gálfalvi, Vári Fábián, Nagy Zoltán Mihály), Jász-Nagykun-Szolnokból is összeszedte a helyieket, és a környező megyék szerkesztőségeit (Forrás, Bárka) is vendégül látta Berekben.
Az első táborban ott volt Serfőző Simon. Buda Ferenc biciklivel érkezett Tiszakécskéről, pedig túl volt már a hetvenen. Ugratták, hogy biztosan feltörte a fenekét a nyereg. Mennyi töredék: Nagy Gáspár visszafogott indulata, Sarusi Miska rendíthetetlen elkötelezettsége (jelentsen ez bármit), Fecske Csaba halk hozzászólásai, történetei, Rott Jóska harsánysága! És hát Dienes Eszter sziporkázásai! Ez az alig ismert, kánonokból kifelejtett, de országos minőségű költő – aki a kunhegyesi szegénységből a törökszentmiklósiba jutott, miközben a húsvér, majd az idea-Ladányi Mihálynak címezte rengeteg és gyönyörű szerelmes versét –, Dienes Eszter volt az írótábor nagy nevettetője. Ontotta magából a nyomorúság, a megalázottság, a kiszolgáltatottság megrázó történeteit, de annyi humorral, átéléssel, és mint egy színész, olyan kigyakorlottsággal, hogy sírtunk a nevetéstől, ugyanazzal a lelkülettel, mint Móricz Hét krajcárában az édesanya.
Nézelődök a bereki délutánban, keresem az ismerős arcokat, de nem látom őket. A távollátó szemüvegemet a szálláson hagytam. Lehet, hogy másfél dioptria hiányzik a találkozáshoz?
Aztán, amikor átmegyek a könyvbemutatóra, immár szemüvegben, mégiscsak találok régi írótáborosokat. Meg újakat, mert több éve már, hogy nem jártam erre, s ahogy a nemzedékek, úgy az írók is cserélődnek. Az írótáborokban is. És egyre többen vannak, akiket már akárhány dioptriával sem láthatnék, mert fölköltöztek a szivárványokon túlra: legelébb Körmendi Lajos, aztán Nagy Gáspár, Dienes Eszter, Rékasy Ildikó, Oláh János, Jókai Anna és még néhányan.
Mi viszont még itt vagyunk valameddig a Berekben, szeptemberenként, amíg a kedvünk, amíg az Isten vagy a Sors engedi.
Jenei Gyula
