03.04.
| Grecsó Krisztián Szegeden is bemutatja Verát >>>
02.28.
| Asztali beszélgetések… – Európa | Iszlám és kereszténység? >>>
02.22.
| Kötetbemutató – Nagy Zopán: Felhő regény >>>
02.16.
| Deák17 – Gyermekrajzok bőröndökben >>>
02.14.
| Jazz Kocsma – Deres Kornélia Bábhasadás című kötetének bemutatója >>>
02.14.
| Asztali beszélgetések… – Street art, graffiti, szakralitás. A kibékülés terei? >>>
02.07.
| OSZK – Zárul a Corvina Könyvtár budai műhelye című kiállítás >>>
02.01.
| Rajzpályázat gyerekeknek! >>>
01.31.
| Asztali beszélgetések… – vendég: Korniss Péter >>>
01.30.
| Novák Péter és Hrutka Róbert kedvenc lemezéről beszél >>>
02.05.
| Újabb országos toplistára került fel a REÖK >>>
02.01.
| Szegedi Szabadtéri – Sztárok a Titanicon >>>
01.31.
| Marno János Tiszatáj-díjas >>>
01.24.
| Lendület program: három kategóriában várja az Akadémia a fiatal kutatók pályázatait >>>
01.18.
| Újabb sztárfellépők a 39. Budapesti Tavaszi Fesztiválon! >>>
12.18.
| Elhunyt Grendel Lajos >>>
12.17.
| Ötször szép a Queen! >>>
12.11.
| Világok Találkozása a Bem moziban: Kornya Zsolt kapta a Hexa-díjat >>>
12.11.
| Igazi könyvritkaságot adott ki az Akadémia a Szent Koronáról >>>
12.07.
| Lackfi-est Halason >>>

Shrek Tímea, Szakács Réka prózája

Horváth Veronika, Kovács L. Zsolt, Mohai V. Lajos, Németh Zoltán, Olty Péter, Siska Péter, Veszprémi Szilveszter versei

Rácz Lajos beszélgetése Konrád Györggyel

Borsodi L. László, Hajnal Géza, Nagy Csilla tanulmánya

Nádas Ale­xandra festményei

Diákmelléklet: Sebők Melinda Babits Mihályról

>>>

BESZÁMOLÓ A MADRIDI DISNEY-KIÁLLÍTÁSRÓL Disney neve hallatán kinek ne jutna eszébe az a meserengeteg, melyet Mickey egér teremtője és Disneyland megalkotója stúdiójában vászonra ne vitt volna. Az 1923-ban megalapított filmstúdió több mint 600 alkotást tudhat maga mögött. Tekintve, hogy a mozi a huszadik század uralkodó médiuma volt, a mesemondás szerepét […]

>>>

Ez az egyszerű, megfoghatatlan tényállás
2018.09.12 - tiszatáj

KULCSÁR-SZABÓ ZOLTÁN: SZINONÍMIÁK. KÖZELEDÉSEK HEIDEGGERHEZ

Érdemes kicsit elidőzni a címnél és az alcímnél. Szinonímiák. Ugyanaz és más, azonosság és különbség. Közelség, szomszédság, rokonság, mégis távolság és idegenség. A görögben közös név, egymás melletti, együttes, összetartozó megnevezései valaminek, nagyjából ugyanannak (ha magyarra fordítjuk, rokonértelműség lesz belőle) ‒ de tudjuk, hiszen írás, s legkivált talán fordítás során rendre mélabúsan vagy kétségbeesetten tapasztaljuk, hogy mégis egészen másnak. A nyelv, a szavak csődje és gazdagsága. Éppen mert sok van, egyik sem lehet pontos, nem lehet az igazi. Miért nem lehet csak egy? Egyetlen szó, a szó, nem pedig szavak, a „nyelv mindenféle értelemben plurális elégtelensége, csúszkálása” (113).

Közeledések Heideggerhez. Tehát nem közelítések. Jól kör­vonalazott és pontos kalkuláció nyomán tervszerűen kivitelezett szándék helyett inkább megtörténés, olykor talán esemény. Mégis távol az esetlegességtől. És nem közellét, közelség, hanem közeledés, vagyis folyamat, mozgás és dinamika, amely, a többes szám egyik értelme ez lehet itt, ismétlődik, márpedig ehhez a távolság újraképződése, a távolodás is szükséges. Körkörös mozgás. Egyben pedig, a többes szám másik értelme: az irányok sokfélesége, közeledések innen, onnan, több felől. Vonzás és választás. Melyek a főbb szabályaik vagy legalábbis meghatározó tendenciáik?

Elöljáróban kettőt érdemes megemlíteni, melyek össze is kapcsolódnak. Az Előszóban s a tanulmányok szövegében is többször előkerülnek a kortárs kultúratudományok. Gyakori viszonyítási pontként, sőt voltaképpen folyamatosan érzékelhető és talán a legerősebb kihívást jelentő háttérként tapinthatók ki a Heideggert kérdező értelmezés mögött. Úgy is, mint amelyek olykor vitatkoznak a maguk módján értett Heideggerrel, s úgy is, mint amelyek olykor elmulasztják ezt a vitát, amely pedig nemcsak hatástörténetileg lenne indokolt, hanem elméleti szempontból olykor egyenesen kényszerítőnek mutatkozik. E téren Kulcsár-Szabó kiigazításai, a számos félreértés eloszlatása, a finom helyrerakások ‒ Latourtól Kittlerig ‒ roppant tanulságosak és bizonyító erejűek: Heidegger időszerű és hallatlanul érdekes beszédpartner ma is. Persze figyelmesen kell őt hallgatni. Márpedig az új materializmus metafizikai megrögzöttségei, a poszthumán technikafelfogás rövidrezárásai és túlzásai, a nyelv kérdésének elhamarkodott korszerűtlenné nyilvánítása, az olvasás, a szövegek, például Heidegger-szövegek közelségében zajló hermeneutikai bíbelődés fennhéjázó elutasítása, az idegennek az ideológiailag motivált, aszimmetrikus és meggondolatlan kiemelése a sajáttal szemben (s az ezzel ellentétes művelet téves felrovása Heideggernek) éppenséggel nem kedveznek a figyelmes odahallgatásnak.

A kötet másik vonzási középpontja a nyelv. Tematikusan is, hiszen két tanulmány kifejezetten nyelvelméleti vagy azzal a legszorosabban összefüggő kérdéseket tárgyal. De a többi szövegben is, a kultúratudományos témafelületeken új nyomokat, jellegadó bevésődéseket hátrahagyva, vagy egyenesen azokat átstrukturálva rendre megmutatkozik, „ahogyan a gondolkodás útja, különös módon, keresztülvezet a nyelven” (67 ‒ kiem. az eredetiben). Mégpedig, kiindulásként elegendő lesz ennyi, a nyelven mint „dimenzión” (69–70), amely mögött azonban, tehát a létezők világát artikuláló szavak mögött, a „lényegi szó” visszahúzódik: létet ad, jelenvalósághoz segít, de úgy, hogy ő maga sosem lesz jelenvaló (103–104). Ez az „egyszerű, megfoghatatlan tényállás”, ahogyan Heidegger nevezi a Das Wesen der Sprache című írásában, a létet adó lényegi szó csöndje az a törés vagy differencia (110–111), amely Kulcsár-Szabót ebben a könyvében talán a leginkább foglalkoztatja.

A nyelviség kérdése nemcsak ezen a módon vezeti az értelmezéseket, hanem jobb híján még leginkább módszertaninak nevezhető szempontból is. Hiszen a leginkább meghatározóan az olvasatok egyes lépéseit is nyelvi tényezők irányítják. Nagyon is hagyományos, ha tetszik, filológiai módon. Leggyakrabban az egyes szavak grammatikai paradigmáinak körültekintő és leleményes vizsgálatával és állandó, reflektált fordításával, fordítási kísérleteivel ‒ annak tudatában, Nietzsche és Heidegger nyomán, hogy a grammatika a maga erőszakos módján megszabja a gondolkodás pályáit, s hogy a grammatika: metafizika. Azután a tájnyelvi és egyben régies szóhasználat aktivizálásával (például a Bewägung, az „útnyitás”, Kulcsár-Szabó javaslata szerint: „be-ut-azás” régi sváb-alemann szavának esetében), az etimológiai vagy pszeudoetimológiai szómagyarázatok és homonímiás szójátékok indázásainak figyelmes végigkövetésével (akár több nyelv hálózatában). Mindebben Heideggerhez csatlakozva, aki maga is nem egyszer „lexikai és etimológiai ekvivalenciák rendszerében hoz felszínre” (100) lényeginek mutatkozó fogalmi-jelentéstani összefüggéseket, s ezáltal igyekszik elkerülni ‒ például a tulajdonnév, a tautológia és az etimológia diskurzusalakító potenciálja révén ‒ „a nyelvet jelrendszerré redukáló instrumentalizációt” (119). Egyszersmind rámutatva a nyelvek közötti, szótári ekvivalenciákon alapuló akadálytalan közlekedés illúziójának tarthatatlanságára és a fordíthatóság határaira.

A másik mozzanat, amely a kötet Heidegger-olvasatainak fontos meghatározója, a kontextualizálás. Az előzményeknek, a heideggeri mű párhuzamainak és ellentmondó helyeinek, a kortárs (nemcsak elméleti, hanem akár társadalom-, politika- vagy technikatörténeti) kontextusoknak és a hatástörténetnek a példás számbavétele. De nem pusztán, sőt nem elsősorban arról van itt szó, hogy a szerző sokat olvas, bár tagadhatatlanul sokat olvas, nem arról tehát, amit szűkebb szakmámban a dicséret legmagasabb fokaként úgy szoktak mondani, hogy valaki valamiről „nagyon sokat tud”, s amit Kerényihez kapcsolódva Szilágyi János György „az önmagáért való »-ról -ről tudás«-nak” nevezett. Mert a polümathié, a sokat vagy sokféle tudás, mondja Hérakleitosz, nem tanítja meg az embert arra, hogy helyesen gondolkozzon (vagy hogy egyáltalán gondolkozzon). Hanem azt jelenti ez a kontextualizálás, hogy a maga egészében áttekinthetetlen szakirodalom iránymutató darabjait Kulcsár-Szabó alapos és értő módon építi be a saját gondolatmenetébe, melynek szuverenitása az okosan kiaknázott ‒ megint ezt a szót kell mondanom ‒ filológiai háttér felhajtó erejét mintaszerűen használja ki, akkor is, ha egy adott megfogalmazással vitatkozik. A legszélesebb horizonton talán a technika-tanulmány elemzésében, de másutt is rendre gazdagon és mesteri módon. Kulcsár-Szabó Zoltán olvasásmódjának egyik fő erőssége ez a kontextusalkotó áttekintő és applikáló képesség.

A harmadik jellemző, amely a kötet Heidegger-olvasatainak karakterét és belső elrendeződését is megadja, egyfajta kommentárszerűség, kommentárszerű olvasás. Ezen azt értem, hogy Kulcsár-Szabó alapvetően hermeneutikusként nyúl a szövegekhez, megérteni akarja őket, együtt halad velük, magyarázatokat fűz hozzájuk, s ennek során hallatlanul gazdag szempontrendszert működtet. A szorosabb szövegértelmezéseknek ez a rendkívüli szempontgazdagsága, a kérdésirányoknak, nézőpontoknak a sokfélesége, lényeglátó észrevételeknek áradó bősége ‒ egy-egy zárójeles megjegyzés vagy gondolatjelek közé ékelt közbevetés vagy lábjegyzet anyagából olykor egész tanulmányt lehetne írni ‒ talán még a kontextualizálás említett (és részben ugyancsak kommentárként felfogható) műveleteinél is megragadóbb jellegzetessége ennek a könyvnek. Ennek eredménye lesz az, hogy Heidegger szövegei Kulcsár-Szabó finom megmunkálása nyomán bonyolult, ám áttekinthető szerkezetű, számtalan csiszolt felületen ragyogó színekben játszó kristályként tűnnek fel. Ez a kommentáló, és alapvetően, megint csak: hermeneutikai vagy filológiai olvasás- és írásmód mindenesetre kevéssé alkalmas valamely egyetlen és koherens „erős tézis” érvelő kifejtésére. Ereje inkább az említett megértésteljesítményben rejlik, s ebben a kötet tanulmányai ‒ meggyőződésem szerint nemzetközi mércével mérve is ‒ igazán erősek. Ugyanakkor azt hiszem, hogy ezek a kommentáló, elágazásokban és szempontváltásokban gazdag olvasatok több útjelző elhelyezése, összefoglalások, vissza- és előretekintések, retorikailag (a dispositio és az elocutio eszközeivel is) erőteljesebben kiemelt tézisszerű megfogalmazások révén megfoghatóbban ki tudnák domborítani a lényegi kérdéseiket és állításaikat. Kulcsár-Szabó kommentáló olvasása, továbbá, lemond a külső nézőpontú kritika lehetőségéről. Ez a „lemondás” részben persze belső, diszkurzív kényszerűség eredménye (ennyiben voltaképpen nem „lemondás”, mert nem „döntés” kérdése), amennyiben a megértő olvasásnak az értelmezett szöveg belső viszonylatainak, diszkurzív egyediségének körültekintő kidolgozásához és kreatív újrarendezéséhez óhatatlanul rá kell hagyatkoznia a szöveg logikáját és kategóriarendszerét megalapozó és szervező előfeltevések, axiómák és fogalmak horderejére, azzal együtt is, hogy ‒ lásd a kontextualizáló műveletekről mondottakat ‒ az egyes értelmezői lépések során, lokális érvénnyel, külső nézőpontot is működtet. Belsőnek és külsőnek ebben a dinamikus, a kommentáló olvasás által meghatározott aszimmetrikus viszonyrendjében az immanens kritika lehetősége persze megmarad, s Kulcsár-Szabó olvasataiban az ehhez talán legközelebb álló dekonstruktív (nem egyszer bravúrosan végrehajtott) műveletek fel is bukkannak. Ugyanakkor, az említett belső, diszkurzív kényszer tudatában és elismerésével együtt, az olvasóban mégiscsak fölébred a kíváncsiság ‒ csak a technika-tanulmányhoz fűzve most kérdéseket ‒, hogy mi a véleménye a szerzőnek például arról az emberképről, amely az „»ember leginkább tulajdonképpeni lényegét«” (72), ennek létezését és meghatározhatóságát készpénznek veszi (vö. a 166. lapon az Állomásokból idézett megfogalmazással az „»emberi lény növekvő eltorzításáról«”). Vagy hogy nem túlzottan is (metafizikai módon) központosító, vagy egyáltalán mennyire plauzibilis a Kérdés a technika nyomán című Heidegger-szövegnek az a tétele, hogy a modernségben a technika (pontosabban talán a technika lényege, a Gestell, az „állvány”, Kulcsár-Szabó javaslatával: „állítvány”) mint a feltárás egy módja mindent ‒ nemcsak az eszközöket és a hétköznapi életet, hanem a nyelvet, a gondolkodást, a tudományt, a művészetet, s magát az embert is, egyszóval tényleg mindazt, „ami csak van” ‒ meghatároz. E kritikai kérdések megfogalmazásához mindenesetre már túl kell lépni a kommentáló-megértő olvasás határain.

Az egyes tanulmányok legfontosabb megállapításainak rövid, csupán lajstromszerű bemutatása során két olyan gondolati alakzat különböző megjelenési formáira fogok összpontosítani, melyek markánsan kiemelkednek a többi művelet közül. Alakzatokról, de nem statikus, hanem dinamikus gondolatformákról van szó: a törés és a cirkularitás figurációiról.

A műalkotás eredetét elemző írás tétje annak az értelmezési lehetőségnek a kibontása, amely alkalmat kínál „figurativitás, materialitás és történetiség (performativitás) összefüggéseinek feltárására Heideggernél” (16). A föld és a világ vitájaként bekövetkező „törésben (Riß)”, amely alakként, vagyis figuraként az igazság megmutatkozását idézi elő a műben, azonosítható a nem érzéki, nem anyagszerű materialitás Heideggernél (33). Ez a törés azonban, mint eredet, csak utólag mutatkozik meg, egy sajátos megfordítás eredményeképpen, ahogyan az igazság megtörténése a műben visszamutat önnön eredetére, a földre, pontosabban az említett törésnek a hajdani eseményére. Ez a hajdani esemény tehát, az eredet, csak egy sajátos körszerű ismétlésben nyeri el saját eredet voltát. S ugyanez a mintázat rajzolódik ki a mű történeti voltában is: a mű(beli igazság) történésjellege egyfelől valami „lökésszerűen” újnak a kezdetét jelenti, másfelől ez az új mindig rá van utalva önnön eredetére: „ez az ismétlő mozgás abból a forrásból ered (hiszen belőle merít), amelyet ‒ mint önnön eredetét ‒ maga alapít meg vagy léptet működésbe” (37). Az alapításnak ez a „sajátosan ismétlő performativitása” pedig egyben azt is jelenti, s ennek már messze nem csak művészetfilozófiai jelentősége van, hogy „a saját nem a kezdetben, a »forrásnál«, hanem a visszatérés, a megismétlés történeti mozgásában lesz otthonos”. Vagyis hogy a saját mint egy történeti nép eleve adott (néhányan talán azt mondanák: „ősi”, „természetes”, „eredeti”) meghatározottsága „csak az ilyen eltávolodásban válik lényegi értelemben megállapíthatóvá, illetve tárulkozik fel önnön lényegében a »Stiften«, a költői megnevezés által, amelyet éppen ez az eltávolodás tesz szükségessé” (37). Önmagától eltávolodás és önmagához visszatérés szükségszerű cirkularitásának pontos és érzékletes kifejtése fontos teljesítmény itt. Mégpedig ‒ hadd tekintsek túl egy pillanatra a bölcsészet határain ‒ nemcsak filozófusok vagy irodalmárok, hanem egy nemzeti közösség kulturális és történeti önmegértése szempontjából is. Amiként annak hangsúlyozása is ‒ gondoljunk csak az utóbbi évek történetpolitikai vitáiban nem egyszer kiütköző döbbenetes alulreflektáltságra ‒, hogy az ittlét történeti belevetettsége és jövőre irányuló kivetülése ugyancsak feszültségteli módon, de elválaszthatatlanul összekapcsolódik egymással, következésképpen az átöröklött sorsszerű adottság (némi egyszerűsítéssel: a történelem) nem rendelkezik eleve és egyszer s mindenkorra biztosított identitással.

A Heidegger technika-értelmezését, lényegében a Kérdés a technika nyomán című tanulmányát elemző, regényes című szöveg (Fel nem robbant bombák, őrjöngő ráció, józan készenlét) abból a törésből nyeri alapkérdését, amely Heideggernél a technika és a technika lényege között húzódik: „A technika nem azonos a technika lényegével. (…) a technika lényege sem valami technikai” (Kérdés a technika nyomán). A kérdés tehát az, tartható-e ez az éles elválasztottság a technika és a technika lényege között, „nem lehetséges-e tehát, hogy a technika lényegét valamilyen módon mégis, már eleve szennyezi a technika, vagy akár az is, hogy a technika lényege valójában mégsem idegen a technikától?” (45) Ez a rendkívül gondolatgazdag és gondolatébresztő szöveg ‒ melyben a kortárs kultúratudományok technikaelméleti meglátásai éppúgy mérlegre kerülnek, mint a modern technika és a modern természettudomány sajátosan cirkuláris viszonya, nyelv és technika kapcsolata, Heidegger technika-elgondolásának aktualizálhatósága az információtechnológiai forradalom idején, vagy a zöld mozgalmak felemás önértelmezése ‒ számtalan önmagában is tanulságos lépés, részkövetkeztetés nyomán jut el oda, hogy Heidegger gondolatmenetének egy megbicsaklásában ‒ vagyis egy újabb, bár más értelemben vett „törésben” ‒ pozitív, tehát Heidegger gondolatmenetét dekonstruáló választ adjon az idézett kérdésre: „Az egész tanulmány alaptétele a technika és a technika nem technikai lényege közötti lényegi különbségről […] ugyanis mintha megrendülne abban a [korábban idézett heideggeri ‒ S. A.] sejtelemben (vagy veszélyben), miszerint a technika lényege adott esetben éppen a »technikaiságok« által (és nem például a művészeteken keresztül) fog lényegzeni!” (75) Kulcsár-Szabó némiképp csökkenti ennek a Heideggernél feltárt (lehetséges) ellentmondásnak a súlyát, kijelentvén, hogy az elemzett tanulmány hordereje nem ebben a(z esetlegesen) felszámolódó megkülönböztetésben, hanem olyan lehetőségek fölvetésében áll, „amelyek a technikához való »szabad viszony« kidolgozásához járulhatnak hozzá” (76). Rendben, de az mégiscsak fontos, hogy ha a technika lényegének technikaivá válása akár csak elvi vagy jövőbeli lehetőségként is fölmerül, akkor az éles megkülönböztetéssel együtt a Gestellnek ‒ vagyis a technika (a feltárás egy módjaként értett) lényegének ‒ a fogalmi komponensei és egyáltalán konzisztenciája is megrendül. Összedől az állvány. Ekkor pedig mi lesz magával a modern világot léttörténetileg meghatározó (a technika lényegeként értett) feltárással, vagy legalábbis ennek heideggeri koncepciójával, amely éppen ezen az elválasztottságon ‒ a technikának és a technika lényegének a szigorú megkülönböztetésén ‒ alapul?

A nyelvet tematikusan is előtérbe állító két tanulmány közül az első (Szinonímiák 1. Heidegger és George) arról a nyelvvel szerzett tapasztalatról igyekszik számot adni, amelyet Heidegger a Das Wesen der Sprache című freiburgi előadássorozatában fejtett ki, Stefan George A szó (Das Wort) című költeményéhez, legfőképpen e költemény utolsó sorához többször, körkörösen visszatérve. „Kein ding sei wo das wort gebricht”, nincsen (ott) dolog, ahol a szó megtörik ‒ így hangzik ez a nevezetes utolsó sor. Nemcsak a vers utolsó szava, hanem egyáltalán magának a tapasztalatnak a Heidegger által leírt, a korábban tudottakat érvénytelenítő szerkezete is jóformán előírja, hogy a nyelv vagy a szó lényegi tapasztalatának leírása a megvon(ód)ás, a hiány, a csend és a törés képzetei köré rendeződjön. A nyelv nyelvként való megtapasztalása először is annak fölismerésével jár, hogy „a szó maga az a viszony [Verhältnis], amelyben egy dolog lenni tud” (93). Ugyanakkor, paradox módon ‒ pontosabban a megjelenés és egyidejű visszahúzódás, feltárás és elrejtés Heideggernél oly jellegzetes feszültségteli elválaszthatatlanságának mozgásszerkezetét követve ‒ a nyelv, amely a „viszonyok viszonyaként” a létezést adományozza, tehát a létezés nyelve maga nem férhető hozzá világon belüli létezőként. Szavakra vagy nyelvi viszonylatokra persze rá tudunk mutatni, ám a nyelv mint a létet adományozó nyelv vagy a létezés nyelve, azaz mint „monda (Sage)” nem tárgyiasítható. Kulcsár-Szabó fordításában idézem Heideggert: „»A hangtalanul hívó egybegyűjtést, amelyként a monda a világ-viszonylatot [Welt-verhältnis] be-ut-azza [ez a Bewägung, az utak kirajzolása, bevésése ‒ S. A.], a csend megcsendítésének nevezzük. Ez: a lényeg/létezés [a Wesen ‒ S. A.] nyelve.«” (101) A nyelv lényege felé költészet és gondolkodás szomszédságán át vezető út ‒ ezt a szomszédságot ugyancsak a törés (itt is A műalkotás eredetéből már ismert Riß kerül elő) és a cirkularitás mozgásai hozzák létre és szervezik meg (97–100) ‒ maga is körszerű: „a nyelv tapasztalata oda tér vissza (a nyelvbe), ahol már mindig is volt” (97). Ám a tapasztalatnak ebben az egyszerre kör- és törésszerű szerkezetében feltárul valami korábban nem ismert, nevezetesen, hogy „a kettő, vagyis mindig egynél több szó szomszédsága éppen magát a szót [ez itt a lényegi szó, a létezést adó szó, a Sage volna ‒ S. A.] takarja el, bőségükben arról tanúskodnak, hogy a szó (a nyelv lényegét mondó szó) szavak sokaságában törik szét, tűnik el” (109).

A szavakká széttörő lényegi szó, jobban mondva az így előálló szavak sokasága és éppen ebben a sokaságban megnyilvánuló elégtelensége érthető módon középponti motívuma a Heidegger és a fordítás viszonyát tárgyaló tanulmánynak is (Szinonímiák 2. Heidegger és a fordítás). Hogy a fordítás a saját elsajátítását célozza (131), az csak annak a számára lehet meglepő állítás, aki egy fordítás elkészítése vagy olvasása során a nyelvhez mint eszközhöz viszonyul (mellyel nyelvek között közlekedhetünk vagy jelentéseket szállíthatunk), mindenekelőtt a szótári ekvivalencia elvéhez ragaszkodva, melyről a legegyszerűbb, leghétköznapibb szavak esetében is könnyen belátható, hogy illúzió (ekvivalencia valóban csak a szótárban, s nem a nyelvben létezik). De nem jelenti a fordítás mint a saját elsajátítása egyszersmind a saját (nyelv) imperialista expanzióját, amely bekebelezi, erőszakosan magáévá teszi az idegent? Kulcsár-Szabó Zoltán meggyőzően mutatja be ‒ főként a görög aléthesz és pszeudosz, illetve a német wahr és falsch Heidegger által kibontott viszonyrendszerének rekonstrukciójával ‒ hogy ez a veszély, legalábbis ebben az egyszerű formában, nem fenyegeti Heideggernek a fordításról alkotott elképzelését. Mégpedig azért nem ‒ s ez egyben a tézis tautologikus voltának vádját is elhárítja ‒, mert ebben az elgondolásban „a saját […] nem identikus önmagával […] ‒ mint ahogyan az idegen sem” (131). A sajáthoz, a saját nyelv szavához csakis az idegenen, az idegen szón keresztül vezet út, miközben az idegennek, a jelen esetben a görög szónak a megértése „a görög szó lényegi tartományába át-helyezkedő német fordítás teljesítménye” (128). „A lényegi fordítás bírja szóra tehát ebben az alapvetően cirkuláris mintában azt a kimondatlan eredetit, amely azonban mégis, sőt éppen ezért eredetije az ilyen fordításnak” (146). Ez a cirkuláris mozgás saját és idegen, eredeti és fordítás között a fordítás és a történelem lényegi összekapcsoltságának képletében is megmutatkozik. Egyrészt azért, mert a fordítási folyamat „olyasvalamit tár fel (a szóban közvetlenül ki nem mondott »mondottat«), ami kimondatlanként, meg nem értettként, soha nem voltként vagy eljövendőként, még pontosabban talán valamiféle eljövendő múltként határozza meg az ellentétes partokat” (132), melyek között a fordítás (mint über-setzen) végbemegy. Valamely fordítást pedig, másrészt, csakis hagyományteremtő (tehát szükségképpen utólag, történetileg megmutatkozó) teljesítménye tesz lényegivé (145–146).

Ritkán éreztem Jacques Derridának a freiburgi mesterhez való, ambivalensen hangolt viszonyáról mondott szavait annyira találónak, mint amikor ennek az ismertetésnek a megírására készülve, elolvastam Heidegger Állomások című görögországi útibeszámolóját (Aufenthalte; mint Kulcsár-Szabó is jelzi, szerencsésebb fordítás lenne a Tartózkodások). Ezekre a szavakra gondolok, A szellemről című szövegből: „Attól függően, milyen hangulatban nézzük, [Heidegger] igen komoly vagy rendkívül nevetséges megfontolásokra hivatkozik. ([…] Mindig iszonyatosan veszélyes és vadul mulatságos, kétségkívül komoly, s egy kissé komikus.)” Kulcsár-Szabó tanulmányának finoman ironikus címe (A Lét turistája) mintha ugyancsak utalna erre az ambivalens érzésre. Mely különösen, s ezzel nem vagyok egyedül (vö. 170), akkor támadhat föl az olvasóban, amikor a filozófus a görögországi útról írott beszámolóban a Délosz szigetéről szóló részhez ér. A hosszú, hiábavaló és egyre türelmetlenebbé váló várakozás után (nota bene olyan állomásokkal a háta mögött, mint Olümpia, Kréta, vagy Rhodosz), melyet végül a sötét és tajtékos tenger mint előjel (!) képe zár le, Heidegger előtt ezen a szigeten végre feltárul „a görög ittlétnek és világának” sajátossága, a görög lényeg, amely nem más, mint maga (az) Alétheia. Ez a feltárulás pedig, mondanom sem kell, egyben elrejtés is. Ez a teljességgel hajmeresztő beszámoló egyben azt a mozzanatot is előtérbe állítja, amely Heidegger egész Görögország-tapasztalatának (e szó használata persze nagyon is kétséges itt) a lényegét alkotja, amennyiben a feltárulást, sőt megvilágosodást (a fény központi szerepet játszik az útibeszámolóban, Kulcsár-Szabó elemzi is ezt: 172–174) a sziget neve mintegy előírja: Délosz „a nyilvánvaló, a sugárzó, ami mindent nyitottságába gyűjt”. Heidegger ugyanis az út során kevésbé az érzéki tapasztalatszerzés lehetőségeit keresi (az élményszerzést például jószerével megtiltja magának [158]), mint inkább Hölderlint olvas, szüntelenül elmélkedik, a rá-gondoló emlékezés (andenken) módján, s ez az elmélkedés a görög nyelv körül és jórészt a görög nyelvben zajlik. Ahogyan Kulcsár-Szabó megfogalmazza: „Görögország autentikus tapasztalata talán nem is más, mint a nyelvben való tartózkodás tapasztalata, amelyről éppen emiatt nehézkes nyelvi formában tanúságot tenni” (178). Másfelől persze ott van számos remek megfigyelés (például a turistáskodásról, a fényképezésről, a művészetiparról), amelyeket a tanulmány, a tanúságtétel lehetetlen volta mellett, gazdagon és találékonyan bont ki, s természetesen ‒ és ez már a legkevésbé sem vicces ‒ ott van nyelvnek és alétheiának a szentséggel összekapcsolt megragadó és Kulcsár-Szabó által híven rekonstruált elgondolása (177–181). A tartózkodó tartózkodás gondolata, vagyis hogy a görögség valóságos jelenléte, jelenvalóvá válása elől mintegy el kell hárítani az ezt ellehetetlenítő intézményeket és médiumokat, nem torkollik az „autentikus tapasztalatnak” mint valamiféle közvetítés nélküli és teljes jelenlét elérésének ünneplésébe, hiszen az alétheia kettős mozgásának dinamikus szerkezete, amely a feltárást, a jelenlétet az önelrejtés, a visszahúzódás mozgásával töri meg, ezt lehetetlenné teszi (184). A tanulmány a voltaképpen Heidegger egész utazását jellemző, ám leglátványosabban a Görögországtól vett búcsúban kirajzolódó cirkuláris szerkezet kibontásával zárul: „Görögország maga a kezdet, amely éppen a tőle való eltávolodásban érkezik meg csupán […] hiszen […] éppen önnön szigetvoltába rejtőzve (és a gondolkodó emlékezésre hagyatkozva), ezt az elzártságát egyben mint a kezdet történelmi elzártságát tudatosítva tárhatja fel magát az utazó számára” (186).

Ezért kell, kellene elmenni Görögországba ‒ legfőképpen persze Déloszra.

Simon Attila

(Megjelent a Tiszatáj 2017/11. számában)

 

Ráció Kiadó

Budapest, 2016

192 oldal, ár 2500 Ft

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , , , , , ,
2019.02.11 - tiszatáj

NOVÁK ÉVA KIÁLLÍTÁSÁHOZ
Ébredő kavicsok,
opálos hajnalok,
ismeretlen mantrák,
tarjászkodó macskák…

Optikus álmok,
verses látomások…

Kavics, kő, kőzetek…
Nem bauxit, sem hegyek,
nem sziklák, nem képzelet:
hajnal-pára, álom-varázs,
mozaikok, belső parázs,
meglátás és precizitás…
[…]

>>>
2019.02.11 - tiszatáj

NE ÉRINTS MEG!
Keresve sem találnánk jobb filmet a hazai mozikban épp futó munkák közül a cinema du corps-irányzat demonstrációjához, mint Adina Pintilie tavalyi, a legjobb filmnek járó Arany Medvével honorált szerzői ujjgyakorlatát. A Vasárnap hat órakor és A helyszíni szemle című román klasszikusokkal új csapásirányt mutató direktorhoz rokoni szálakkal nem kötődő fiatal rendezőnő debütje nemcsak a test fizikai tapasztalatát, hanem azon keresztül a bőrhöz, csonthoz, tapintáshoz köthető mentális-érzéki benyomásokat vizsgálja – témafelvetése rögtön csettintést érdemel, kidolgozása azonban rengeteg kívánnivalót hagy maga után… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.02.10 - tiszatáj

PÁSZTOR BÉLA ÉS KÖLTÉSZETE
A magyarrá lett zsidóság rövid, de annál intenzívebb ittléte a magyar nyelvben dokumentálható a leglátványosabban, s ugyanakkor a legláthatatlanabbul. Itt eresztett gyökeret és bontott tobzódón virágot az anyagban, ahonnan fizikai, társadalmi „kiszántása” ellenére oly jeltelenül, de annál át­hatóbban ittélőnek, itt maradt. Nincs még egy olyan nép, amely­nek az irodalmában, vagy leszűkítve a költészetében, ennyi zsidó vett volna részt, s ilyen nívón […]

>>>
2019.02.09 - tiszatáj

SZABÓ MARCELL: A KÖZELI LIMBUS
Verseskötet-olvasóként bevett szokásom, hogy mint egy radar, kiszúrjam a szövegkohéziót megteremtő, vissza-vissza­térő motívumokat, amelyeket sajnálatos módon és ösztönösen szoktam megtalálni; Szabó Marcell második verseskönyve esetében ez teljes kudarcba fulladt. Nem csoda, a kötet első része előtt virít az olvasatot jó eséllyel befolyásoló „A képek ellen” cím, ami nem cikluscím, ugyanis ez a kötet nem bomlik ciklusokra, két, egymáshoz csak nagyon lazán kapcsolódó, formailag eltérő részre oszlik… – NAGY MÁRTA JÚLIA KRITIKÁJA

>>>
2019.02.07 - tiszatáj

A VADKÖRTEFA
Arany Pálma-díjas remekműve, a Téli álom után 4 évvel új filmmel jelentkezett a kortárs török mozi auteurje, Nuri Bilge Ceylan. Feleségével, Ebruval és kurrens darabjában vendégszerepet is játszó társírójával, Akin Aksuval ismét egy több mint 3 órára rúgó szerzői, karakterorientált elmélkedést költöztetett a gyöngyvászonra, és bár A vadkörtefa nem éri el előző dobása magaslatait, feltétlenül közel jár hozzá… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.02.06 - tiszatáj

INTERJÚ HÖFFLER NORBERTTEL
ÉS TÖRÖK DÉNESSEL
Január elején jelent meg az August Clown zenekar első EP-je, ami a Gribedli stúdióban készült. Az album megszületésének körülményeiről, az Artur zenekarral közös lemezbemutató koncertről és a jövőbeli tervekről az August Clown énekesével, Höffler Norberttel és a Gribedli stúdió hangmérnökével, Török Dénessel beszélgettünk… – SZUTORISZ SZABOLCS INTERJÚJA

>>>
2019.02.04 - tiszatáj

VÖRÖS ISTVÁN: THOMAS MANN KABÁTJA
Vörös István könyvét olvasva nagy a kísértés, hogy leemeljünk egy-egy Mann-kötetet a polcról, felüssünk egy irodalomtörténetet vagy legalább megnyissuk a Wikipédiát. Nyomozásra sarkall a cím, kutakodásra a sok-sok utalás. Ha nem vagyunk elég elővigyázatosak, ezt a regényt afféle „Tho­mas Mann röviden” stílusban fogadjuk – megrögzötten keresve előzményeket a Mann-életműben, kapcsolatokat szö­ve­gek között, és megszállottan igyekszünk szövegeket azonosítani. Ez azonban nagy hiba lenne… – KOCSIS LILLA KRITIKÁJA

>>>
2019.02.01 - tiszatáj

MAŁGORZATA SZUMOWSKA FILMJE
A lengyel rendezőnő első három műve, a Boldog ember, az Ő és a 33 jelenet az életből a lengyel film metafizikus-moralizáló vonalat folytatta. A magyar keresztségben Szex felsőfokon címet kapott filmje nem példázatszerű, valamiféle ironikus realizmus jellemző rá. A Test aztán újra visszakanyarodik a spiritualista irányzathoz, de alapvetően gondolja újra képviselőinek eredményeit. Az Arc mintha Szumowska eddigi életművének hangvételeit egyesítené, egyszerre valósítaná meg mindazt, amit a rendezőnő immár nyolc egész estés munkájában képvisel… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő