Tiszatájonline | 2018. szeptember 7.

Zokogásba fulladó nevetés

SUMMER 1993
Önéletrajzi ihletésű munka az eddig rövidfilmeken dolgozó, 1986-os születésű Carla Simón nagyjátékfilmes debütje. Film-memoárnak hívja a tavalyi, Goya-díjakkal és a Berlinalén a legjobb elsőfilmesnek járó zsűridíjjal honorált Summer 1993-t. Erőteljes szubjektivitáson nyugvó műve nemcsak már-már transzcendens húrokat pengető karakterdráma, de remekül illeszkedik a spanyol filmtörténetet olykor nagyban reformáló gyerektrauma-mozik sorába is… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

SUMMER 1993

Önéletrajzi ihletésű munka az eddig rövidfilmeken dolgozó, 1986-os születésű Carla Simón nagyjátékfilmes debütje. Film-memoárnak hívja a tavalyi, Goya-díjakkal és a Berlinalén a legjobb elsőfilmesnek járó zsűridíjjal honorált Summer 1993-t. Erőteljes szubjektivitáson nyugvó műve nemcsak már-már transzcendens húrokat pengető karakterdráma, de remekül illeszkedik a spanyol filmtörténetet olykor nagyban reformáló gyerektrauma-mozik sorába is.

Víctor Erice (A méhkas szelleme, Dél), illetve Carlos Saura (Nevelj hollót!) megoldásai hatják át a képkockákat, ám Simón az elődeinél jóval személyesebbre hangolja a témát, a hétköznapok talajára helyezi melankolikus regéjét. Az itteni kislányfőszereplő, Frida az ő 6 éves szerzői alteregója, mindkettejüket a katalán vidéken élő nagybácsihoz és nagynénihez költöztették a lakájos Barcelonából szüleik halála után. Simón viszont nemcsak az érintetlen, gyönyörű tájat fürkészi, a háborítatlanságában is gyönyörű, élénk színekben ragyogó természet nála az ártatlanságvesztés, a feldolgozhatatlan gyötrelmek szférája. Korántsem mesebeli, cervantesi vidéket pásztáz, hanem egy kortárs, mindennapi gondoknak teret adó rurális miliőt. Lelki közeget, amely Frida csellengését demonstrálja: a Summer 1993-nek ugyanis létezik egy mindennél lényegesebb aspektusa. Belső próbáltatásokat ábrázol, örökké a kislány perspektíváját részesíti előnyben, nincs is olyan jelenet, amelyben a 6 éves csöppség ne bukkanna fel.

Persze, Simónnak célja van az örök jelenlétélménnyel: noha a kislány fizikailag mindig egy adott helyen tartózkodik, igazából gyakorlatilag szellemként, láthatatlanul, önmagába burkába zárva kallódik egyik lépésről a másikra. Csendes, rendkívül érzékeny, impresszionistán szemlélődő coming-of-age story ez: pici hősnőjének felnövekedése valójában el sem indul, pláne nem teljesedik be, a gyerek végig az őt sújtó tragédia árnyékában reked. Frida legnagyobb problémája, hogy képtelen artikulálni a benne dúló viharokat. (Némileg a Jacques Doillon rendezte Ponette ötéves címszereplőjére hajazva, a francia film megváltás-tematikáját ignorálva.) Meditatív, zen-nyugalmat árasztó snitteken látjuk a lány elveszettségét: mivel Frida képtelen összetett fogalomalkotásra, némaságra kárhoztatja magát. Elmondaná, mi bántja, zavarja, hogy többé nem lehet együtt az őt szerető apukájával és anyukájával, ám koránál, sőt, magányánál fogva képtelen reflektálni a világra, párbeszédbe bonyolódni, őszintén kitárulkozni. Hihetetlenül indokolt az epizódfüzérekből álló, pillanatnyi benyomásokra fókuszáló narratíva: Frida csupán gyermeki öntudatlansággal nézelődik, de nem képes percipiálni és befogadni. Santiago Racaj operatőr csodásan végzi a feladatát, amikor ezt a kibillentséget vizuálisan kell megfogalmaznia. Hentesboltban fekvő húsokat vizslat a kislány, tyúktojás sárgája festi be az udvar kövét, a kis főszereplőnő csupán műanyagbabái társaságában lel oltalomra, a nyitószcénában Frida számára perifériára szorult, oldalfalak mögé illesztett, értetlenül tevő-vevő, sürgő-fogó figurák seregeként jelenik meg a rokonság – a Summer 1993 lírai realistán koncentrál a gyorsan ködbe vesző élménytöredékekre.

Zömmel premier vagy szekond plánban nézzük Frida romlatlan tekintetét, légynek sem ártó járkálását. Carla Simón nyomatékosan izolációra, magányra figyelő cselekménytelen dramaturgiájában a fizikai lét helyébe lelki-spirituális nyugtalanság lép: a képkivágatok a kislány pszichológiai-mentális nyugtalanságának jelölői, a kis hősnő sarokba szorítva érzi magát, nyomasztóan éli meg a szülőhiányt. Nem lel társra, rokonai 3 éves lánya, Anna ugyan játszópajtás, ám vele is nehezen találja meg a közös hangot. Igen lényeges, hogy Frida nem azért viselkedik furcsán, mert antiszociális vagy rosszindulatú, hanem azért, mert zsenge korban zúdul rá olyasmi, amit gyakran felnőttként is pokoli átélni. Simónnál ez az állapot lassan ábrázolt elidegenedéshez, a gyászmunka be nem teljesüléséhez vezet: a Summer 1993-ben a trauma továbbadhatatlan, elmondhatatlan, ugyanezt szimbolizálja a hagyományos cselekményszövést elvető formanyelv, az atmoszférateremtésben bízó rendezői metódus. Olykor panteistának hat a film, Frida az erdőben lévő Szűz Mária-szobor mellé helyez ruhadarabot, kis ajándékot belső megbékélésként, szellemi továbblépésként, ám Simón végül keresztülhúzza ezt az interpretációt – igaz, a harmincas éveiben járó Esteve bácsi, Marga néni és a kis Anna élik világukat, nyitottan fogadják Fridát, boldogan élik triviális életüket, diszfunkcionális az újonnan létrejött család. Helyesebben, a família – ahogy az egész film struktúrája – pusztán Frida szemszögéből tűnik széthullott közösségnek, ő ugyanis csak a saját problémáját tudja rávetíteni a környezetére, mivel beszélgetni, analizálni képtelen. A rendezőnő ugyan nem feledkezik meg a rokonságról, a nagyszülőkről, sejteti a szülők halálát („Rossz döntéseket hozott.” – mondja az egyik idős felmenő halott lányáról, vagyis a sosem mutatott anyakarakterről.), ám ezek az alakok is csak realizálhatatlan kísértetek Frida homályos tekintetében. Szemmagasságban fotografálva, határozottan a gyerekszemszöget választva adja át nézőinek Simón az elveszettséget, a Summer 1993 legadekvátabb, egyszerűségében is zseniális vizuális bravúrjában csak Frida bóklászását nézzük, miközben halljuk a felnőttek ügyes-bajos szóváltásait, de nem látjuk őket – a kislány egyszerűen nem ura a saját mikrovilágának.

Anna végül a szeretetéről biztosítja a 6 éves lányt, ám Frida így is egyedül kénytelen boldogulni. Nézi az előtte settenkedő fekete macskát, könnyed pillanataiban rúzsozott szájjal, női göncökben, játékosan koktélszürcsölést imitálva, úri hanghordozással kóstol bele a felnőttségbe unokatestvérével. Simón azonban csak átmeneti megnyugvást engedélyez Fridának, ennek egyik bizonyítéka a vízparti piknikként induló, de majdnem fulladással végződő jelenet – a Summer 1993-ben Frida nemhogy másokról, önmagáról is képtelen gondoskodni, nem véletlen a bátortalan hazaszökési kísérlete sem. Az őt életre keltő Laia Artigas a nagy szemű, A méhkas szellemében 5-6 évesen valóság és fikció, élet és fantázia határán billegő Ana Torrent méltó örököseként, rezdülésekre pontosan hiteles gyerekszínészként uralja a filmet. Önmagát vászonra vivő lírai énjeként egyedül a kislánykarakter benyomásai számítanak – jóllehet, a mozi kitekint a diktatórikus Franco-érát hátrahagyó, a hirtelen jött szabadság révén szexuális, drogos örömszerzésbe/ pazarlásba fulladó, AIDS-áldozatokká váló szülők háttértörténetére, Simónt nem a történelmi freskó skiccelése izgatja. Komplex, mimikára, testbeszédre hagyatkozó filmnyelve ódzkodik a Julio Medem-féle, épp a Franco-korszak kötöttségeire tabudöntögetéssel reagáló expliciten erotikus sztorik (A szex és Lucía, Ana bekattanva) fogásaitól, szintén lemond Guillermo del Toro a falangista korszak kínjait és újjászületés-történeteit fantasy-ként, horrorként pozícionáló sötét mesekulisszáiról (Ördöggerinc, A Faun labirintusa). Carla Simón saját elfojtásai 25 évvel ezelőtt, az általunk is jól ismert, szép új világban, a modern időkben gyökereznek, már nem kell hozzá szélsőjobboldali elnyomás, csak személyes tragédia – ezt a lesújtottságot ábrázolja a film minden kétséget eloszlató, boldogságból szomorúságba torkolló, megható zárójelenete egy részletes személyiségrajzzal felérő keserédes gesztusként.

Szabó Ádám

 

Estiu 1993, 2017

Rendező: Carla Simón

Szereplők: Laia Artigas, Paula Robles, Bruna Cusí, David Verdaguer, Fermí Reixach