Vass Norbert: Félelf

MÓRICZ 2018 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be. Vass Norbert 1985-ben született Kaposváron. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, akik még a zene miatt kapcsoltak a Music TV-re. 2009-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett oklevelet történelem és kommunikáció szakokon. Ugyenebben az évben az egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájában folytatta tanulmányait, ahol a nyolcvanas évek hazai punk- és underground zenéjét, illetve annak állambiztonsági megfigyelését kutatta. Kisprózái, versei, tanulmányai, valamint könyv- és kiállításkritikái 2009 óta jelennek meg különböző online és print felületeken. Mostanában elég sok posztrockot hallgat. A 2018. évi Móricz Zsigmond Irodalmi Alkotói Ösztöndíj elnyerése egy kötetté szerveződő novellaciklus kidolgozásában nyújt számára segítséget.

Jó, akkor menjünk, mondta a Szegedi. Az volt pedig a MAGUS-nak a lényege, hogy semerre nem mentünk. Ültünk a Szegediék ebédlőasztalánál, porosan, mert fára másztunk előtte a Simic-dombon, csíkos szívószálakkal ittuk a kannás kiwit, ami átlátszó volt szinte, mert a Szegedi anyja keveset tett bele a sűrítményből mindig, uborkás szendvics volt pirosarannyal és gépsonkával, meg gumicukor, de abból elfogyott már a sárga, és hallgattuk a Szegedit. A könyvtárban látta meg a Szegedi a MAGUS-t, ahol péntekenként fekete pulcsis fiúk játszottak vele. Gondolta, hogy ez jó komoly dolog, úgyhogy kikölcsönözte, és áthívott bennünket kipróbálni. Mentünk.

Dobókockák voltak még elöl. A Gazdálkodj okosan!-ból vett egyet ki a Szegedi, meg a Ki nevet a végén?-ből, tartaléknak meg a Takács Béla hozta át a sajátját. Gyöngyházszínűnek mondta. Le volt róla a hármas kopva, és pirossal pótolta ki a pöttyöket rajta a Béla, de tízoldalú kockánk, az nem volt, kellett volna pedig a MAGUS-hoz az is. Azt találta ki helyette a Szegedi, hogy a stopperjával dobjunk. Amikor a tízoldalú kocka kellene, inkább a stopper sárga gombját nyomjuk akkor meg, és állítsuk is aztán le hamar, és ami a legutolsó szám rajta, az legyen az, amit dobtunk volna, ha van mivel. Jó, mondtuk, mert annyira mondta a Szegedi a MAGUS-t, hogy kár lett volna, ha a kockán múlik.

Mondta a Szegedi, hogy kasztot válasszunk először, meg fajt hozzá, és akkor elhadarta, hogy milyenek vannak, de adott előtte egy filcet mindenkinek, hogy azzal írjuk a szalvétánkra rá, hogy melyikek lennénk. Körülnéztem, amikor végig mondta, és láttam, hogy a Varga Zolti orkot írt és barbárt, a Takács Béla átsatírozott először valamit, most meg felyvadázs volt a szalvétáján, és gondoltam, hogy a légpuskával milyen pontosan lő a Béla tényleg, és hogy a betűket is összecseréli mindig. A Forrai törpét írt kékkel, de több a pirosaranytól nem is fért volna ki neki, a Husztik Lacika meg ott tartott, hogy gladi, aztán ki kellett a mosdóba szaladnia. A Simic bácsi permetes meggye hajthatta meg, ami éretlen is volt még, de nem bírta a Lacika megállni soha, ha meggyet látott. Én félelfet írtam zölddel, és azt még, hogy paplovag. Mentünk.

A Husztiknak meg a hasa ment ugye, és kimelegedve és sápadtan jött a mosdó felől visszafelé szegény, mintha Coopert futtatott volna vele a Karcsi bácsi a nagyszünet után, és mondta, hogy ő most inkább menne, mert elcsaphatta valamivel a gyomrát, és nem érzi most olyan jól magát MAGUS-ozni, és akkor videózik inkább otthon, mert tudja, hogy a bátyja rá akar valamit a kedvenc Dudikoff-filmjére venni. Széntablettát vett elő a Szegedi anyja a Husztiknak, hogy vegyen be belőle hármat, a Szegedi meg mondta, hogy abból mi is kérünk akkor, mert az egy órára láthatatlanná tesz. Bevett egyet a Béla, a Zolti, bevette a Forrai, a Szegedi és bevettem én is, és az akasztott fák erdejébe mentünk, a Husztik meg, aki híg kannásszörppel hármat vett be, az Egyenesi felé tekert már, amerre laktak, és pörgette szerintem gondolatban az Élő pajzsot vissza, és tudta azt is, hogy jó sokszor meg kell majd nyomnia a távirányítón, a meggy miatt, a pausét. Mentünk.

Vérfarkasok vagy vámpírok jöjjenek, kérdezte a Szegedi, engem meg meglepett, hogy ez ilyen. A G.I. Joe-k ellen a Cobrák jöttek mindig, a Tini Nindzsák ellen meg a Zúzó, a Bebop és a Rocksteady, de nem kérdezte meg tőlük a Szecska mester soha, hogy kik jöjjenek, csak jöttek. Egyből. A Balu kapitány gépét is a kalózok próbálták mindig lelőni, és a környezetismeretet is a Braun Marika néni tartotta. Nem más. A Béla is ezeket gondolhatta, de azt kérdezte csak, hogy nem mindegy-e, hogy kik jönnek, ha egyszer mi így, öten megyünk, akkor elintézzük őket úgyis, simán. Mondta a Szegedi erre, hogy hát ez attól függ, hogy többet dobunk-e náluk a kockával, de megszavaztatta akkor a Béla, hogy harcnál a kocka, az ne legyen, mert az idő menne csak vele, hanem győzzünk egyből, és csak menjünk, amíg be nem esteledik.

És akkor mentünk, mondta a Szegedi, és ott ült annál a rákollót virágzó bokornál egy tűzvarázsló, és kérdezte, hogy kivel nem szeretnénk találkozni, ha megyünk majd tovább, mert ha adunk neki négy aranyat, akkor el tudja ő intézni, hogy elkerüljünk valakit. Lapozta közben a nagy, zöld, szörpfoltos könyvtári könyvet a Szegedi, a MAGUS-t, amiben benne volt valahol, hogy négy arany-e biztosan az ára, de mondta hozzá azt is, hogy mondjuk, amíg ő keresi. A Zolti a Vendel atyát mondta, mert morgott volna, ha megtudja, hogy MAGUS-ozunk. Mérges lett a múltkor is nagyon, amikor a naplóban látta, hogy 666-ra végződik a Hudi Klau anyjának a munkahelyi száma, hogy szerinte ezzel vigyázni kell, és azt sem szerette a Vendel atya hallani, hogy alámondásos Van Damme-filmet néztünk, amiben csúnyán beszélt az ellenfél, amelyik a Van Damme-mal verekedett. A Béla nindzsákat mondott, hogy azok őt ne támadják hátba, még akkor se, ha kocka nélkül ledobjuk őket simán, a Forrai meg, hogy neki mindegy, viszont, ha a Family Frost jön, akkor kiszaladhat-e ő majd egy Csoki Somáért, és a Szegedi mondta erre, hogy jó. Én meg a fekete embereket mondtam. A Bálint mesélt róluk, amikor a bunkit építettük. Hogy elrabolják a fekete emberek az embert, azt mondta, hogy betesznek a Jeepjük csomagtartójába, aztán visznek is egyből, de, hogy hova, azt a Bálint azért nem tudta, mert vissza még nem hoztak ugye senkit. Piros a szemük a fekete embereknek, mint a Nagy Laci bácsiék nyulának, és hogy izzik esténként, és amikor a Bálint ezt mesélte, féltem a bicajon hazafelé, és néztem, hogy nem világít-e az árokban két piros nyúlszem, és legutóbb a trafiknál is elnéztem a bokor felé, amikor az angolokat vettem meg gombfociban, de nem volt se a trafiknál, se az árokban fekete ember, és azt szerettem volna, hogy akkor itt, a MAGUS-ban se legyen. Három arany, csak három, mondta a Szegedi, hármast kell akkor a kockával dobni, és aki kidobja, annak nem lesz. A Zolti négyet dobott, én kettőt, a Béla meg előbb a Szegediével, utána meg a sajátjával is ötöt, a Forrai viszont kidobta a hármat, a Szegedi meg felírta egy írólapra, hogy Family Frost. Mentünk. Mondta a Béla, hogy ő a vécére menne inkább most ki, nekünk meg azt mondta a Szegedi, hogy addig, mondjuk, egy tisztáson ülünk, és jobban is jártunk, mint a Béla a Husztik után.

Befejezte közben a Szegedi anyja a mosogatást, és bekapcsolta a tévét. A Szerencsekerék ment. Neonpiros filccel jelölgette a műsorújságban, hogy mit nézne meg jövő héten, és mondta közben, hogy cé, mint Cecil. A nő viszont, aki a tévében a szerencsekereket pörgette, ká-t mondott, de az nem volt a szóban, és a Szegedi anyja le is hülyézte a nőt egyből. A Szegedi meg mondta, hogy ideszállt a tisztásunkra közben egy sárkánykirály, és mérges. Nehéz volt ám meguzsonnázni így.

Hát az meg mekkora, kérdezte a Forrai, az a sárkánykirály. Azt írják itt, hogy a tízéves vérbükk lombjáig ér. Jó nagy. Úgy képzeltem el a sárkánykirályt, mint amilyen a dínós Lutrában az ichtyosaurus, csak szárnyakkal, két lábon, a Varga Zolti meg azt kérdezte, hogy olyan-e, amilyet az unokatesója hagyott múltkor nála, az a furcsa, kék gumiállat, és mondta a Szegedi, hogy nagyjából. És hogy azt akarja ez a sárkánykirály most, hogy adja oda neki valamelyikünk az összes fegyverét, az jó lesz neki a tolvajokkal kereskedni majd, különben meg, ha nem adjuk, megesz minket mind. A Bélának az jutott eszébe, hogy adjuk a Husztikét oda, mert igaz, hogy a Husztik az Egyenesi úton fosik most épp, de attól még ott van a szalvétáján a kasztja, és kérdeztük a Szegedit, hogy lehet-e. Nem lehetett a Szegedinek könnyű a MAGUS-t vezetni, de mondta, hogy végülis, úgyhogy a Husztik fegyvereit hagytuk ott annak a sárkánykirálynak, mi meg tovább mentünk.

Mentünk. Zörögni kezdett a Szegediék garázsában valami nagyon, és reméltem, hogy se nem a tűzvarázsló, se nem a sárkánykirály, se más lény, amivel nem találkoztunk még eddig, aztán megnyugodtam, mert a Matyi bácsi hangját hallottam lentről, a Szegedi apjáét, hogy káromkodik és kiabál. Hogy ezt a vödröt, basznátok, minek kell az útba tenni megint, mindig, mondta, a nő meg a Szerencsekerékben, hogy vé, mint Viktória, de az se volt a szóban, úgyhogy olyan hangot adott ki a tévé, hogy tülülülülü, mintha a Matyi bácsit akarná kisípolni. Az anyja a Szegedire nézett, és mondta a Szegedi neki, hogy o-ó, a razbórás vödröt rúghatta most föl az apu. Azt nem mondta viszont most, hogy a játékban merre megyünk. Csendben volt, és el volt az arca pirulva, sajnálhatta, hogy ott hagyta a sneciket az útban, horgászat után. Sajnáltam szegény Szegedit, mert biztos letolja a Matyi bácsi most, minket meg hazaküld, pedig senkivel nem harcoltunk a játékban még. Az a sárga zakós ember, akinek a legtöbb pontja volt a tévében, csődöt pörgetett, és nyílt az ajtó, és jött is a kantáros nadrágjában a Matyi bácsi be, de nem volt már mérges.

Csókolom, köszöntünk neki, ő meg nevetett, és mondta, hogy megint ott felejtette a Roli a vödröt az útban, ő meg fölrúgta, ezek a razbórák meg beleestek az autófestékeibe, és hogy ilyet még nem látott, mert piros meg kék meg zöld lett a színük, és úgy vergődnek most lenn a szerelőaknában, színesen, és hogy hozott nekünk a lerakatból egy kanna indiáncseresznyét, de mielőtt innánk, menjünk le vele megnézni őket, mert olyan, basszuk meg a garázs most, mint valami mesefilm, tényleg. És akkor mentünk.