Az iskolakezdés kapcsán kellene valami aktuálisat írni. Például egy szomorú szeptemberi történetet, aminek mondjuk gyerekek a szereplői és általános tanulságokat hordoz. Igazából nem szomorú, hanem inkább megható sztori lenne jó.
Kérdezem is a fiamat, nincs-e olyan osztálytársa, akiről ilyen történetet tud, de azt mondja, ne haragudjak, ilyenje nincs. De üssem be a Google keresőbe, hogy „szeptember szomorú történetek”, és biztos találok valamit. Vagy például szeptember elsején tört ki a második világháború, és az elég szomorú. Igen, csak én valami mait, hétköznapit és irodalmibbat akarok írni. De azért megköszönöm az ötleteket.
Mesélem mindezt idősebb kolléganőmnek a könyvtárban, aki a tankönyveket rendezgeti, szortírozza. Állok tanácstalanul egy padnak dőlve, ő meg a padsorok között szaladgál le-föl egy teleírt A4-es lappal, és egyeztet, egyeztet valamit. Nem tudom eldönteni, hogy lelkes-e, vagy ideges. Hogy nevet-e ezen, vagy idegesítem. Mondja, hogy neki számtalan ilyen története van, én is számtalan ilyet tudok, mert olyan iskolában tanítunk, ahol számtalan ilyen eset van. Azonban neki sem jut most per pillanat eszébe egy se. De van egy irodalmi emléke, csak sajnos az nyáron történt és semmi köze az iskolához. Mi lenne, ha nem az iskolakezdésről, hanem a nyári szünetről írnék, és egy krimiről. Mert az ő sztorija egy bűncselekmény. Mégpedig egy mai napig is megoldatlan, mint a Hasfelmetsző Jack, persze nem olyan brutális, de azért mégis, na. Igaz, nem mai a történet és nem hordoz nagy tanulságokat, de az olvasók szeretik a bűnügyi írásokat, és szerinte még a legnagyobb irodalmárok is elolvastak titokban egy-két krimit.
Az egész ’92-ben történt. Családjával a Balatonon nyaraltak, és minden klappolt a pihenéshez. Kellemes volt minden. Kellemesen sütött a nap, és kellemes volt a víz is. Az előbbi nem égetett, de le lehetett barnulni, az utóbbinál nem kellett a kínok kínját átélnie az embernek, mire belement, de lehűtötte a testet. Együtt volt a család végre, és ez mindig jó, mint mindenkinek, akinek családja van, és tudja, hogy mi az, hogy család.
Krasznahorkai Az urgai fogoly könyvét olvasta. Nagyon szerette az írót, meg szereti is, és én itt bólogatok, mert nekem is nagy kedvencem. Megáll a padsorok között, kicsit beszélgetünk Krasznahorkai stílusáról, a történeteiről, meg hogy most mindkettőnknél épp a Báró Wenckheim van soron. Aztán folytatja a nyári kalandját. Szóval úgy döntött azon a ’92-es balatoni nyaralás egyik strandolós délelőttjén a sok kiterített takarón heverő napozó között, hogy felkel a saját kiterített takarójáról, és a család után megy a tóba, a vízbe, hogy kicsit lehűtse magát. Belerakta a könyvjelzőt a könyvbe, a takaróval letakarta a táskát, és kínok kínja nélkül belement a Balatonba.
Nem tudja, hogy mennyi idő telt el, de amikor csuromvizesen újra a holmijuk mellett állt, és a táskáról leszedte a takarót, hogy azzal letakarja a földet, akkor észrevette, hogy nincs meg a könyv. Nézte a táskában, a táska körül, de nem volt. Feltúrta a táskát, megnézte a pénztárcát, a ruhákat, az apró dolgokat, de minden megvolt. Viszont a könyv nem. Elvitték. Ellopták. Ellopták Krasznahorkai Az urgai fogoly könyvét, illetve az ő könyvét, mert nem Krasznahorkaitól lopták el, hanem tőle. Bűncselekmény történt.
Ez nagyon jó! Ilyen nincs! Egy kortárs szépirodalmi művet elloptak a strandon. Írd meg nyugodtan, mondja kolléganőm. Jó lenne, bólogattam. Az a baj, hogy a történet nem hihető. De ez tényleg megtörtént! Velem, nevet a padsorok között szaladgálva. Lehet, de nem az a lényeg, hogy valós a történet vagy nem, hanem az, hogy az olvasó elhiszi-e, hogy a sztori igaz vagy sem. Hiába történt meg, valljuk be őszintén, hogy annak az esélye a mai világban, hogy egy kortárs szépirodalmi művet ellopjanak a strandon, nagyon kicsi, mérhetetlen. Életszerűtlen, valójában ilyen nincs is. Az olvasó nem érzi magáénak a sztorit. Egyedi. Én egy általános dolgot szeretnék írni, ami mindenkié, ami mindenkivel megtörténhet. Az azonosulás a lényeg. Ennél még a fiam ötlete is jobb. Meg valami tanulság is kéne a végére. Legyen az, mondjuk, szól a kolléganőm, hogy vigyázzunk jobban a kortárs szépirodalmi értékeinkre!
Jó. Legyen ez!
Becsy András
