Tornai József versei

Németek és magyarok

Fél évig voltam könyvtárosa Dortmundnak,

míg őket én és engem ők meg nem untak.

Nem bírtam a jég-világos eszüket,

érzésük is gondolatból született.

Gyakran tettek szép nők levélkét elém:

„Ich möchte mit Ihn heute Abend ausgehn.”

Jól öltöztek, modern hajjal, műveltek,

a könyveken látszott, miket szeretnek.

Franciául s angolul is tudtak olyan könnyedén,

ahogy sose tanultam meg németül én.

Tudtam, régen nem voltak kezdő szüzek,

mégse éreztem meg bennük azt a fényt, tüzet,

ahogy itthon Irén szerelme várt,

nem is képzeltem velük gyöngyözni „az éjszakát”.

Így utaztam haza, hogy csak emlékük maradt,

míg a Rajnán átröpített a vonat

kiszámíthatatlan indulatok örvényeibe,

hova a ködös vágyat a fájdalom húzza le.

Tiszta vers

Mindig fölsikoltok,

mikor itt heversz

előttem s forró iker-combod

mélye tiszta vers.

Akkor még járni tudtam

Lángolt a világ,

akkor még járni tudtam.

Most sétapálcát szorít

az erdő fái helyett kezem.

Feketerigónak kémény tetejéről

hallgatom ősi füttyét,

még ez is ajándéka

az utca pusztájának,

ahol a lábam húzom.

Emlékszem nemcsak

a rigóra, de a nádas vízre,

napi úszóhelyemre.

Egy lány a túlsó partról

nevetett parázs-arccal.

Nem látott volna senki,

ha átvisz az indulat.

De most már késő, késő:

hol lehet melle, szája?

Egymás leheletét szívhattuk

volna elvakulva

egy fűzfa kontya alatt,

nem féltve fűlevélnyi fürdőruháját.

De ekkor még járni tudtam.

Gyémántként

Írtam és írom a verseimet.

Mi lesz, ha elfelejtenek:

nem dicsérgetnek semmiféle listán,

egy kritikus se emlékszik rám?

Ki vési még le Kálnoky vagy Jékely nevét?

A megmaradás fény-egét

csupán Petőfi fénye hinti szét?

Mi az a rejtett erő,

ami eszedbe juttatja García Lorcát,

de, Vicente Aleixandre, ki emlékszik rád?

És Juhász Gyulát nem lepheti el

egy helikopter-verte porlepel?

Új nemzedékek

csak maguk közül idéznek,

és lehet, hogy Vajda Jánost

„a vaáli erdőben” csak véletlenül

imádja meg egy ifjú táltos?

Ott halok-e egy vén könyvtárban,

akár annyi föl nem támadt társam?

Ó szent titok,

lehetek-e azok

között,

kiknek betűje, míg Föld a Föld,

hangos gyémántként ragyog?

(Megjelent a Tiszatáj 2018/11. számában)