Őrült ska a Vajdaságból

BESZÉLGETÉS SÓTI JULI ÉNEKESNŐVEL

A Sin Seekas zenekar a Malomfesztivál egyik, szinte állandó fellépője. Reggae, ska, balkán zenéjükkel nem csak a vajdasági fiatalok körében, de a Hangfoglaló Programnak köszönhetően Magyarország több nagyobb szórakozóhelyén és fesztiválján is ismertté váltak. A első nagylemezről, a Bodnár Tibivel való közös munkáról, és a vega kajába aprított szalonnáról Sóti Julival, a zenekar énekesnőjével beszélgettünk a helyszínen. Interjú az árokpartról.

– Milyen kapcsolat fűz bennetek a Malomfesztiválhoz?

– Ez már a negyedik év, hogy fellépünk a Malomfesztiválon, és próbáljuk minden alkalommal kicsit jobban bevonni a Vajdaságot és a közönséget. A tavalyi évben sikerült egy szökőkutas szódalocsolást létrehoznunk a fesztiválon, idén ismét készültünk. Kicsit kapcsolódik a videoklipünkhöz, a Don Quijote–hez, ugyanis ő is fel fog jönni a színpadra teljes harci díszben, valamint mindazok, akik a klipben szerepeltek, beöltözve a ’80-as és ’90-es évek neoncuccaiba. A Malomfesztivál számunkra a legfontosabb vajdasági helyszín. Azt hiszem, nagyon sok vajdasági fiatal nevében mondhatom, hogy nagyon-nagy űrt tölt be a zenei életben, illetve az alternatív zenei világban. Ez a helyszín mindig olyan hely marad, ahová teljes mértékben be tudjuk vonni a barátainkat, a közönségünket; akikhez szeretünk lemenni a színpadról.

– Az egyik klipeteket is itt, a Malomfesztiválon forgattátok…

– Igen, itt készült a Playground című videoklipünk, ami valójában két koncertfelvétel – a Malomfesztivál mellett a Ladánybene 27 Reggae Campje volt a másik helyszín. Nagyon-nagyon jó élmény, és spontán jövő dolog volt. A barátaink, akik a Malomfesztiválnak is forgattak, kint voltak, kameráztak amúgy is, és megbeszéltük, hogy mi lenne, ha készülne ebből egy videoklip. A szegedi Elephant Studio nagyon jófej volt, és nagyon nyitott minden ilyen tényezőre, valamint Szabó Endre is, aki pedig megvágta az egész anyagot. Meg persze maga a Malomfesztivál, aki engedélyezte és zöld utat adott.

– Említetted, hogy a zenétekben sokszor közreműködnek a barátaitok, és a közönség felé is nagyon közvetlenek vagytok. Beszélnél erről bővebben?

– Bármilyen zenekarról beszélünk, elsősorban az tudja motiválni, ha a közönségnek tetszik, amit csinál. Amikor fölmennek először a színpadra, hát kik vannak az első sorban? A barátok. Természetesen ez az egyik legfontosabb tényező – hogy az egész társaság számára teljes mértékben elfogadható és szerethető legyen az, amit előadunk. Nekünk is, magában a Sin Seekasban, nagyon fontos a barátkozás és a befogadás.

Nincs mögöttünk olyan menedzsment vagy marketing, ami által nekünk gördülékenyebben menne a történet –

inkább nagyon sok segítség, baráti hozzáállás, és semmiből jövő történetek. Például sok esetben tőlük is jönnek ötletek. Ha csak a klipforgatást nézzük, rengeteg ember vett részt benne, és tett bele apait-anyait. Persze visszanézve mindenki azt érzi, hogy: „úúú, most egy kicsit leégettem magam”. Azonban, ha azt nézzük, hogy mindenki maximálisan megőrült és csinált magából hülyét, kijelenthetjük: „igen, egy emberként voltunk őrültek és hülyék”, ezáltal senki nem érzi magát furcsán. Sokan segítenek nekünk a háttérben, támogatnak minket különböző módon. Ha szükségünk van valamire, akkor szólunk valakinek, hogy tudna-e valakit, aki szintén… tehát kapcsolatokon, barátokon, barátok barátain keresztül nagyon sok mindent el lehet érni. Ezért jó a Vajdaság, mert kicsi, itt szinte mindenki mindenkit ismer, ezáltal valahol mindenki mindenkit támogat is.

– Bekerültetek a Hangfoglaló Programba. Milyen lehetőségeitek lettek, esetleg történt-e változás a zenétekben?

– Bodnár Tibi a mentorunk, aki inkább mint egy nagyon erős, pozitív megerősítés van mellettünk. Természetesen olyan múlttal, gondolati világgal és tapasztalattal rendelkezik, ami nekünk még nem adatott meg, emellett nagyon jó rálátása van a zenére is. Ő már akkor bent volt a stúdióban velünk, amikor vettük fel a dolgokat, és a meglátásait nagyon-nagyon szépen mondta el nekünk, tényleg úgy, hogy ne azt érezzük, ő most szeretné megváltoztatni a zenénket. Őszintén, amit a próbateremben eljátszottunk, azt játszottuk fel. Tehát végérvényesen nem igazán hatott ránk zeneileg senki, de nagyon sok pozitív és negatív kritikát meghallgattunk, mert mindenki másképp látja, mi lenne a jobb, milyen ízekkel, hangszínekkel lehetne felépíteni egy lemezt. Ebben persze nekünk még nincs tapasztalatunk, ugyanis ez lesz az első nagylemezünk.

A Hangfoglaló Programmal a pályázatok, az elszámolás, a pénzügy, a szerződések, szóval minden olyan, ami a zene mögött van, és amit eddig nem igazán ismertünk, most megnyílt előttünk. Tibi jelenléte ebben is nagyon-nagyon nagy segítség. Mindenkitől hallom, hogy „a mi mentorunk aztán 200%-kal ott áll mellettünk”, és olyannyira, hogy az idei LB27 Reggae Campen engem, mint vajdaságit – tudva azt, hogy nekem van egy bizonyos tájszólásom – felkértek a nagyszínpad ceremóniamesterének. A nagyszínpadon Bob Marley fiát, Julian Marley-t konferáltam, és olyan előadókat, akik tényleg Jamaicából és Dél-Afrikából jöttek. Korábban ilyet még nem csináltam, úgyhogy számomra ez a munka kihívás volt, és nagyon-nagyon örültem neki. Jól sikerült, az egész szervezéssel és magammal is maximálisan meg vagyok elégedve. Beleláthattam egy fesztivál mögöttes oldalába is, hogy minden probléma ellenére mennyire gördülékenyen tud működni. Hat koncerten keresztül a Ladánybene előzenekara is voltunk, ezáltal felmerült bennünk az ötlet, hogy írnánk egy dalt közösen az énekessel, Miksával. Meg is született ez a dal, fent lesz a lemezen. Valamint a Pannonia Allstars Ska Orchestra frontemberével, KRSával is van egy közös dalunk.

Tibi bíztatott minket, hogy igenis érdemes egy ismeretlen zenekarnak megkeresni nagyobb embereket.

A kis zenekar mindig azt gondolja a nagyobbról, hogy az nem is ember, hanem egy fölöttes lény, egy sztárallűrt képzel hozzá, de a Ladánybene és a Pannonia Allstars Ska Orchestra esetében ez abszolút nem így van. Annyira tisztalelkű, jófej, befogadó emberek, hogy nekünk szinte hihetetlen az a szeretet, amit tőlük kaptunk. Már a tavalyi koncerten, amikor itt voltak nálunk a Vajdaságban, vendégül láttuk őket – hát az nagyon jól sikerült. Kicsit megalapozza a baráti kapcsolatot, amikor együtt bulizik a két zenekar. Később az a sok élmény, ami megtörtént, a következő találkozásnál olyan meghatározó – már ölelkezünk, hogy: „emlékeztek, amikor valaki a vega kajába szalonnát szelt, hogy jobb íze legyen?”

Visszatérve a Hangfoglalóra, a legfontosabb az első album. Ezt mi saját anyagi keretből nem igazán tudtuk volna létrehozni, mert a két fúvósunk kint tanul jazz szakon a Zeneakadémián, Rotterdamban. Sajnos a jegyek miatt általában minden pénzünk az útiköltségre megy el. Ha megnézzük, hogy csak a próba mennyibe kerül, akkor ki lehet számolni, mit jelent egy lemezre való felkészülés, vagy összejátszás. Ez így van három éve, és így is lesz még évekig. De ettől függetlenül mi teljes vállszélességgel kiállunk a fúvósaink mellett, nagyon fontos, hogy ők legyenek velünk a színpadon, és amit most tanulnak, azt hazahozzák. Ennek hála, nem úgy éltük meg ezt a távolságot, hogy akkor ők most nincsenek, és kevesebbek vagyunk, hanem minden, amit tanulnak, azáltal mi is többek lehetünk.

Ebből kifolyólag a Hangfoglaló lemez készítése is bonyolultabb volt, de ettől függetlenül nagyon jól sikerült. Olyan stúdióba vonulhattunk, ami nagy álmom volt: Nóniusz Gáborral dolgozhattunk, ugyanis ő csinált több Pannonia Allstars Ska Orchestra lemezt. Nagyon jó füle van, és nagyon jó a rálátása is. Emellett nagyon karakán személyiség, kihozza belőled a maximumot, addig üti a vasat, amíg van ott valami. Óriási élmény volt minden apróság, belelátni a marketing oldalába, amire költhettünk is egy kicsit, illetve a grafikai oldalára is, nem beszélve a videoklip forgatásról, ami nagyon-nagyon jól sült el.  Szeptember 4-én a Kobuci kertben mutatjuk be a lemezt, valamint a Vajdaságban, Zentán 6-án vagy 7-én.

Nekünk mindez olyan, mintha rögtön öt lépést tudtunk volna megtenni a lépcsőn felfelé.

– 2017-ben készült egy road movietok. Honnan jött az ötlet?

– Ez a road movie nem volt teljes mértékben tervezett dolog. Mindenkinek van már okostelefonja, kis kamerás alkalmatossága. A basszusgitárosunk épp nyaraláson volt, és elhívtuk Mészáros Armandot csere-basszusgitárosnak, aki nagyon szeret kamerázni. A történet onnan indult, hogy minden évben van egy Demofest, ami a lemezzel még nem rendelkező zenekarok felléptetésére irányul a Balkánon. Az egész térségből jelentkeznek zenekarok, kiválasztanak 30-at, akik ott felléphetnek. Ez Boszniában zajlott, ahol még nem játszottunk soha, utána utaztunk a Művészetek Völgyére, végül a Kobuci kertben zártuk a történetet, ami azért elég nagy ív. A versenyen mindenki egy dalt adott elő. Kicsit zúzósabb zenék voltak, mi némileg kakukktojásnak számítottunk, de legalább megtáncoltattuk a közönséget, elértük, hogy kicsit megmozduljanak, és nekünk már ez nagy siker volt. A versenyt sajnos nem mi nyertük meg, de ettől függetlenül az ellátás, a hotelos elszállásolás, és éttermi kiszolgálás miatt kicsit sztárnak érezhettük magunkat. Ebből a hotel-nagyszínpad életből átváltottunk, elmentünk Horvátországba, időt hagyva annak is, hogy élvezzük az utazást. Majd odaértünk estére a Művészetek Völgyébe, ott kicsit asszimilálódtunk a társasággal. Amikor elkezdtünk zenélni hárman, akkor még csak lézengtek, de mire befejeztük, azon felül, hogy mindenki ugrált és tombolt, többen egy embertornyot alkottak. Később nagyon jó visszajelzéseket kaptunk teljesen ismeretlen emberektől, akik egy dalunkat sem ismerték. Ez egyébként nagy pozitívum a Sin Seekas-nál:

nem szükséges előre ismerniük a dalainkat ahhoz, hogy rögtön át tudják érezni őket.

Anélkül is tudnak mozogni, ugrálni, bulizni rá, ugyanis valahol magával ragadó a zenei stílus: megtáncoltat. Mi nagyon élvezzük a színpadon a bulit, és a közönségnek is rögtön lejön. Ez történt a Művészetek Völgyében is. Utána utaztunk a Kobuciba, amit nem kell bemutatni: egy jó, kinti helyszín, ahol családias, kisfesztivál érzése van az embernek. Látva a koncertünket a szervezők már akkor mondták, hogy a lemezbemutatót náluk csináljuk meg.

 Földesi Csenge

Fotó: Miskolci Renné [Instagram]

Borítókép: Peter Agoston