Tiszatájonline | 2018. augusztus 16.

Klasszikusok nyomában

BRECHT ÉS SHAKESPEARE A THEALTER HATODIK ÉS HETEDIK NAPJÁN
A Thealteren bemutatott előadások közül kettő is több ízben bizonyította, hogy az alkotók életkora és a színházi hierarchiában elfoglalt státuszuk egyáltalán nincs egyenes arányban előadásaik esztétikai minőségével. Azaz sosem jelenthet kiindulási alapot, hogy egy adott előadás alkotója évtizedek óta a pályán van, avagy éppen a színművészeti végzős hallgatója… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

BRECHT ÉS SHAKESPEARE
A THEALTER HATODIK ÉS HETEDIK NAPJÁN

A Thealteren bemutatott előadások közül kettő is több ízben bizonyította, hogy az alkotók életkora és a színházi hierarchiában elfoglalt státuszuk egyáltalán nincs egyenes arányban előadásaik esztétikai minőségével. Azaz sosem jelenthet kiindulási alapot, hogy egy adott előadás alkotója évtizedek óta a pályán van, avagy éppen a színművészeti végzős hallgatója. Ezt szépen példázta, hogy a szerdai napon Szegeden debütált Soltis Lajos Színház Szentivánéji álom című előadását (rendezőként a még egyetemista Nagy Péter István jegyzi) egy rendkívül élénk, dinamikus, ötletekben gazdag, a dramatikus szöveget bátran átíró, a színpadi szituációkat merészen (újra)értelmező, s egyben önnön keletkezésére (a vidéki szegény színházra) is reflektáló játék jellemezte. Az előadás kezdetekor akár a Paraszthamlet című Ivo Brešan-darabra is asszociálhat a szemfüles néző, hiszen a társulat a régi zsinagóga előterében elkezdett játéka egy kerettörténetbe ágyazva jeleníti meg a szegény színház valóságát. Az előadásbeli celldömölki társulat ugyanis egy olyan pályázaton szeretne indulni, amely pozitív üzenetű produkciók létrehozására buzdít, s amelyet valójában saját esküvője apropójából maga Théseus (Pesti Arnold) írt ki. Ezen felbuzdulva a társulat Püramusz és Thiszbé történetét próbálja meg színre vinni, ennek a színrevitelnek a folyamata pedig összefonódik a Szentivánéji álomjeleneteivel, azaz az álom és a valóság, a színpadi és a színpadon kívüli realitás világának összefonódása ennek a kerettörténetnek a segítségével jelenik meg. A menyegző, a Szentivánéji erdeje és a Püramusz-történet próbájának összegabalyodása, a terek elmosódása igencsak kreatív rendezői megoldásokkal, valamint dinamikus színészi játék eredményeként jut érvényre. A térszervezést meghatározza, hogy a játék a zsinagóga előtere után az épület nézőterén folytatódik, majd a második felvonás végén Pukk (Boznánszky Anna) utasítására a teljes nézőtér a színpadra költözik át. A show-elemek, a hatásvadász vizualitás, a technikai lehetőségek kiaknázása az előadás fő szervezőelvét képezi, így a kétségtelenül szórakoztató produkciónak az árnyoldalai sem maradnak észrevétlenek. Ez a generációs világérzékelést is magába foglaló színházi program (asszociálhatunk a Sztalker Csoport ötletektől túlcsorduló rendezéseire is) nemcsak az alkotócsapat színház iránti elkötelezettségét és feltétlen szeretetét tudatosítja, hanem az ötletorgia által olykor infantilis megoldásokat is eredményez. Ilyennek tekinthetőek az öncélú állatjelenetek (az egyébként kitűnő Bruckner Roland alakításában), vagy színészek szívecskére formált kezekkel búcsúzó fináléja is. (Az pedig aligha derül ki, hogy a kétszáz decibellel felcsendülő popslágerekkel, konfettiáradattal, imitált állatbőgéssel és vászonra vetített orgiajelenetekkel tűzdelt játéknak mik voltak a valódi tétjei.)

Szentivánéji álom

Az idei Thealteren talán a csütörtöki nap bizonyult az egyik legizgalmasabbnak: délután a Váróterem Projekt keretében volt látható a Qkac – bábjáték Varró Dániel verseire című előadás, este ismét a színművészetisek (ezúttal a negyedéves zenész színház szakosok) népesítették be a régi zsinagóga színpadát. A kitartóak számára mindezek után a temesváriak Shakespeare, Sonnet 66 című produkciója bizonyult kitűnő napvégi programnak.

Félelem és fogcsikor – zenés nyomorgás a Harmadik Birodalomban

A színművészetisek Brecht Félelem és fogcsikor – zenés nyomorgás a Harmadik Birodalomban című tandrámájával érkeztek, az előadás rendezője a még szintén egyetemista Tárnoki Márk. Az ifjú alkotó munkája határozottan arról tanúskodik, hogy igenis lehet kreatívan kísérletező és ironikusan pimasz egy pályakezdőkből álló produkció. Ebben az előadásban nincs mellébeszélés: kristálytisztán látszik, hogy a rendező és a színészek igenis gondoltak valamit az irodalmi alapanyagról, s azt a valamit nagyon innovatívan voltak képesek egy másfél órás estbe beletölteni (dramaturg: Sényi Fanni). Az előadást egyébként meghatározza a generációs életérzés közvetítésének vágya: a kezdőjelenetkor a színészek ismert tüntetésszólamokat skandálnak, a szöveg rendkívül friss és közvetlenül szól, a songok szövege és hangszerelése pedig az alkotók egyéni leleményének gyümölcseként született meg. Utóbbiak egyébként fülbemászó és tömör mivoltukból fakadóan rendkívül szuggesztív összhatást eredményeztek az előadás folyamán. Ami a prózai textust illeti: a rendezés egy olyan finoman kidolgozott határhelyzetet igyekszik kimunkálni, amely leginkább a kettős beszéd értelmezési kódjaira emlékeztetheti a befogadót. A darab jelenkori állapotokra rezonáló párhuzamai ugyanis finom iróniával fűszerezve jelennek meg, így semmi sem az, aminek első hallásra látszik, minden pusztán a nézői értelmezés és döntés függvénye. Mindez egyébként az előadás legvégén felcsendülő songban kulminálódik, amely a darab talán legkomplexebb rendezői megoldása. A dal ugyanis reflektál a teljes előadás esztétikai stratégiájára, önnön magát leplezi le annak kinyilvánításával, hogy a néző és az egyetem érzékenységének megsértését elkerülendő nem alkalmazott radikálisabb színházi formát.

A színészi játék hovatovább helyén van, olyan, mintha a karakterek találták volna meg a színművészetis hallgatókat. Szántó Balázs magabiztosan játssza a náci funkcionáriust, s kitűnően hozza a hatalmát fitogtató kisember alakját is. Vizi Dávid bírója szintén ül, Martinkovics Máté zseniális az „én itt sem vagyok” opportunista szerepében (miközben a BBC History Horthy-számát olvassa), míg Messaoudi Emina az emigrálni vágyó zsidó feleség karakterével nyújt emlékezetes alakítást, Nagy-Bakonyi Boglárka pedig érzéki az alávetett feleség és megragadó az almaárus szerepében egyaránt. Az előadás összhatása egyértelműen azt példázza, hogy a kevesebb több. A színészek minimalista eszközkészlettel dolgoznak, játékukon mégis érződik, hogy karakterformálásukat áthatja valami magabiztos és fiatalos derű, amelyet viszonylag ritkán lehet megtapasztalni hazai színpadon.

Shakespeare, Sonnet 66

Még mindig a mozgalmas csütörtöki nap krónikájához tartozik Kokan Mladenović második thealteres debütje. A temesvári Csiky Gergely Színház Shakespeare, Sonnet 66 című előadása a 66. szonett 14 sorára szcenírozva nemcsak a szonettet, hanem Shakespeare műveinek világát montázsolja jelenkorunk társadalmi és geopolitikai valóságával. A játék ráadásul rendkívül feszes, hiszen egy digitális kivetítőn 66 percről induló visszaszámlálás szorítja szűk keretek közé a produkciót. A színházi gesztusok közül a mozgásra épített játék szimultán határhelyzetek sokaságát teremti meg, látjuk Hamletet, Macbethet, III. Richárdot, Ophéliát, melléjük pedig a kortárs valósághorror szekvenciái jelennek meg. Így a környezetszennyezés, a menekülttáborok, a gyerekeiktől elszakított családok, az Európát szétfeszítő ideológiai árkok, a liberális demokrácia álcázott elnyomásformái megkapóan tömör színpadi nyelven juttatják érvényre a jelen világgal szembeni illúziótáplálás értelmetlenségét. A performativitásra, a közvetlen akcióra, a mozgalmiságra, a zene, a tánc, a szöveg és a látvány összhatására alapozott apokaliptikus atmoszféra egyszerre taszítja és bevonja a nézőt, a spontán akciójáték azonban közvetlenül is kísérletet tesz a nézők aktivizálására. Hol azzal, hogy a Hamletként előlépő Bandi András Zsolt a pénzérmékkel teli Yorick koponyáját perselyként kínálja a nézők felé, hol a menekültgyerekeket szimbolizáló játékbabák publikum felé hajításával.  Az előadás ettől függetlenül nem az olcsó didaktikusság útján halad, a játék önnön referenciapontokat megképezve egy olyan világot teremt meg, amelyben a színházi hatásképzés és posztmodern világérzékelés határozza meg az előadás dramaturgiáját. A mű tér- és időkoncepciója korrelál az örök jelen kitágult idő- és tértapasztalatával: a körülöttünk zajló, egymástól időben és térben távoli események összehúzódnak, egymás mellé helyeződnek. Mladenović rendezése a szimultaneitás eme élményét a színházi forma mélyrétegeiben képes felmutatni: ilyen az, amikor a színház a saját esztétikai eszközeivel politizál, s nem politikai lózungokat puffogtatva akar olcsó provokációval hatást generálni. Nem véletlen, hogy előbbi etikai üzenete is nagyobb, hiszen axiómának tekinti a néző felnőttségét.

Fritz Gergely

 

Fotók: thealterfoto2018