Závada Péter versei

Hágó

Szánhúzó kutyák a behavazott

hágón. A völgybe tartanak. A szurdok

tűfokába befűzik loholásuk.

Az északi fény halványzöld derengése,

akár a lélek, mely a fenyvesek testéből

gomolyogva kiszáll.

Alakok guggolnak a rikító rózsaszín,

poliészter sátrak előtt. Nézzük,

ahogy a homlokukra szíjazott lámpa

fénycsóvája irányvektorként utat vág

magának a havazás koordináta-

rendszerében.

És a kutyák cserébe minket figyelnek.

A vihar lökései szőrüket fölszántják:

forró lihegésük a borzolt hótakarót.

Szürkület

Kiszemel a völgy, legyek hűséges

nézője, hogy egy bejósolhatatlan

mélység peremén valamennyi

érzékem látássá tömörüljön.

Végig a szikrázó fehér hegygerincen,

hogy azt képzelhessem, a vércsíkot

a hóban követem, de mire föleszmélek,

megértsem: én vagyok, aki húzom,

és a hajtók jönnek utánam fáradhatatlanul.

A táj kétes vendégszeretete, kitartó

bukdácsolás a fennsík még belátható

részein. Szemem a szürkülettel fordított

arányban javul, szaglásom kiéleződik.

De az inas test ekkor már nem a sajátom:

a fák között somfordál, éhes fogalom,

fekete ínyét, a fogak pengéit villantva.

Kiölti lila nyelvét, így hűti magát.

Hullámzó pázsit-bundájából

frissen kaszált mezők és eljövendő

nyarak illata párolog. Kifeküdnék rá,

átölelném a nyugodt, lélegző dombot.

A róka

Az ugrás közben kimerevített róka

teste fölnyársalva a tekintetek

sugaraira: észlelésünk gyűjtőhelye.

Gondolatban elforgatható.

A látvány egységes, rendezett tér,

a kép mélye felé haladva mindinkább

elhalványul. A képzelt kúp csúcsát

pupillánkba illeszthetjük, míg alapja

rásimul a jelenet síkjára.

Ekkor már nem vagy önmagad:

szőrös jel vagy csupán, saját

veszettséged hozod játékba.

És mi sem tudunk többé megmoccanni.

Csak szemünk pásztáz továbbra is

nyugtalanul, letapogatva tested körvonalait.

A gerinc kificamodott vonalát,

a bojtos fület, a farok lángcsóváját.

Villanása beleég retinánkba.

(Megjelent a Tiszatáj 2017/10. számában)