Tiszatájonline | 2018. július 19.

Nyár eleji nekiiramodás

HÁRMAS ALBUMAJÁNLÓ
Aktuálisan felkapott és globálisan ismert albumok, mégsem hallottunk róluk eleget. Új zenei sorozatunkban felderítjük az internet propagált mélységeit, és kiemeljük onnan a legfrissebb alternatív kincseket. Indiekátor című sorozatunk első darabját olvashatják. – PETRÁCS GÁBOR ALBUMAJÁNLÓJA

HÁRMAS ALBUMAJÁNLÓ

Aktuálisan felkapott és globálisan ismert albumok, mégsem hallottunk róluk eleget. Új zenei sorozatunkban felderítjük az internet propagált mélységeit, és kiemeljük onnan a legfrissebb alternatív kincseket. Indiekátor című sorozatunk első darabját olvashatják.

Parquet Courts: Wide Awake! (2018)

[Kiadó: Rough Trade]

Wide Awake! – a New York-i Parquet Courts hatodik nagylemeze a legendás Rough Trade kiadó gondozásában. Műfaji jelzők sokaságával lehetne illetni a zenéjüket (art punk, post/dance punk, indie, funk), a felismerhető zenei hatások mégsem teszik őket másolattá, mindez inkább tiszteletadás az olyan nagy kedvencek felé, akiket hosszasan tudnék sorolni a megidézett hangzások alapján: Talking Heads, Minutemen, Elvis Costello, The Fall, Devo, Television. Az anyag végig feszes, és a sokszínű témák miatt kellőképpen változatos is. Egyszerre hozza a régit és az újat, és nagyon hallgattatja magát. A viszonylag rövid, 40 perces játékidő is kifejezetten jól áll neki. A nyers, kompromisszummentes szövegeket jellemzően politikai, társadalmi problémák ihletik. Tánc és móka, miközben a korrupt világ romba dől. Néha lassabb számok törik meg az album dinamikáját, nem feltétlenül jó értelemben. Mindenesetre így is az év eddigi egyik csúcs albuma, ami az indie gitárzenét illeti. Nálam hosszú időre a lejátszóban ragad, az biztos.

Tropical Fuck Storm: A Laughing Death in Meatspace (2018)

[Kiadó: Mistletone / TFS Records]

Egy másik frissítő album ebben a remek évben. A nagyszerű The Drones után gyakorlatilag átnevezték a zenekart – bár ők ezt egy újjáalakulásnak élik meg –, és már Tropical Fuck Storm néven futnak, ami vagy a világ legjobb vagy legrosszabb bandaneve. Egészen rendhagyó, három nő, egy férfi felállásban zúznak punk blues, experimental, noise rock stílusban. Az ausztráliai csapat fő erőssége ismét a zseniálisan lírai, szenvedős, önreflektív, olykor politikai színezetű szövegekben és énektémákban rejlik, természetesen ausztráliai akcentussal, mondjuk elég elfogult vagyok Gareth Liddiard szövegvilágával kapcsolatban, akit korunk egyik legizgalmasabb szövegírójának tekintenek. Kiegészítve az egyszerre creepy és szexi női vokállal valami egészen szokatlan és baljós hangulatot hoznak létre. A borítót nem tudom értelmezni, de tetszik. A zenei hasonlítgatásnak az ő esetükben nincs értelme: a megkínzott gitárhangzás egyedi, szórakoztató káosz, anti-riffek, hangos-halk dinamika, és fokozódó döngölések időnként elektronikával fűszerezve. Minden dalnak sajátos íve van. Okos album.

Beach House: 7 (2018)

[Kiadó: Sub Pop/ Bella Union/ Mistletone]

Az album címe viszonylag egyértelműen közli, hogy ez a dream pop/shoegaze duo hetedik nagylemeze. Nyáresti séták, magányos merengések tökéletes aláfestő zenéje. Lusta, lágy melankóliát áraszt, de még így is az eddig legkeményebb albumuk, már ha ez a kifejezés egyáltalán használható velük kapcsolatban. A hangsúly itt is a rétegzettségen, a fátyolos női énekhangon és az analóg szintiken van, mégis valahogy újradefiniálták a saját zenéjüket ezzel a lemezzel. (A hetes szám más szögből nézve egyes, ami egyfajta újrakezdésre enged következtetni.) Ott van például a második dal (Pay No Mind): a benne ropogó fuzz basszus miatt egymás után akár ötször is végighallgatható, pedig még csak nem is tetőpontja a lemeznek. Összességében azt mondhatom, egy tízes skálán a címadó hetes megfelelő pontszám a lemez értékelésére. És nem csak ezt, de a korábbi albumaikat is érdemes elővenni: Teen Dream, Bloom, Depression Cherry. Kiváló lemezek.

Petrács Gábor