Tiszatájonline | 2018. július 6.

A zene körbeér

HEWAR & THE GURDJIEFF ENSEMBLE
Örömmel nyugtázza az ember, hogy Berlinben van valami olyasmi, amit polgári kultúrának lehet nevezni. Nem mintha itthon ne lehetne látni tucatnyi embert a színházak és a koncerttermek előtt, csak persze Berlinben, a 3,5 milliós fővárosban ez nagyon más: nagyobb a város, több a lehetőség, nehéz is olyan utcát találni, ahol ne álldogálna csomó ember, aki éppen arra vár, hogy bemenjen az épületbe, és valami olyasmit halljon, amit komolyzenének szokás nevezni… – GERA MÁRTON BESZÁMOLÓJA

HEWAR & THE GURDJIEFF ENSEMBLE

Örömmel nyugtázza az ember, hogy Berlinben van valami olyasmi, amit polgári kultúrának lehet nevezni. Nem mintha itthon ne lehetne látni tucatnyi embert a színházak és a koncerttermek előtt, csak persze Berlinben, a 3,5 milliós fővárosban ez nagyon más: nagyobb a város, több a lehetőség, nehéz is olyan utcát találni, ahol ne álldogálna csomó ember, aki éppen arra vár, hogy bemenjen az épületbe, és valami olyasmit halljon, amit komolyzenének szokás nevezni.

A Pierre Boulez Saal éppen ilyen hely: esténként tengernyi ember áll előtte, van, aki pezsgőt szorongat, van, aki a büfében bezsákolt humuszából csipeget, és közben nagyjából mindenki arról diskurál, hogy vajon milyen lesz a koncert. És még azt sem mondanám, hogy túlságosan elit helyről volna szó. Persze, vannak, akik a legújabb öltönyökben vonulnak be a kör alakú koncertterembe, de egy teljesen átlagos kedd este annyi fiatalt és egyetemistát láttam itt, hogy a Pierre Boulez Saalt simán gondolhattam volna valamelyik egyetem előadói termének. Pedig a jegyek nem olcsók, legalábbis, ha jó helyen akar ülni az ember, akár 60 eurót is ki kell fizetnie, ami azért a német pénztárcának is megterhelő tud lenni.

Csakhogy van az az élmény, ami zárójelbe tesz mindent. Jegyárat, zavaró körülményeket, meleget, és igazából mindent, ami nem a zenével kapcsolatos. Mintha ilyesmi lett volna a The Gurdjieff Ensemble júniusi végi koncertje. Mondjuk, az ember sejti, mire számíthat, még akkor is, ha soha az életben nem hallotta az örmény együttest. Tradicionális örmény és közép-ázsiai hangszereken játszanak a tagok, sejtelmes és rejtelmes az egész, eleve már annak van valami varázsa, ahogy bejönnek olyan hangszerekkel, amelyeknek a felét nem is ismeri az ember. Mi meg ülünk körben, elvégre ilyen a koncertterem, és kezdetben nem is a zenét hallgatjuk, csak szemléljük, min is játszanak ezek a messziről jött emberek.

Hallunk örmény vallási zenét, Kinan Azmeh előadásában felcsendülnek szíriai darabok is, a benyomás pedig valami olyasmi, hogy kiismerhetetlenek ezek a művek. Kiismerhetetlenek, mert messzire vagyunk tőlük, nem értjük, hogy miért pont ekkor vagy akkor van tempóváltás, miért pont most szólal meg a dob, és így tovább. A kiismerhetetlenség ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne lenne lenyűgözve az ember: eljöttek ide a zenészek, hozták a maguk zenéjét, és a folyamatos titokzatosság csodájával játszanak. Van, hogy hosszú másodpercekig csak egyetlen hangszer szólal meg, van viszont, hogy hirtelen bekapcsolódik minden tag, és mégsem kakofónia lesz az eredmény.

Hosszú a koncert, kicsit több mint két és fél óra, és az egészben az az igazán meglepő, hogy a második részre is marad energia. Kitart a svung, vannak kifejezetten lendületes számok, és még az sem tesz be a koncertnek, hogy az utolsó darabok egyike úgy megy le, hogy a szólista énekel és énekel, csak hát alig hallani, mert a mikrofonját elfelejtették bekapcsolni. De ez a legnagyobb gond, sőt, a végén még vissza is tapsolják az együttest, játszanak is egy rövid számot, és ahogy látom, mindenki tapsol a körben. A zene ereje körbeért.

Hewar & The Gurdjieff Ensemble, Pierre Boulez Saal, Berlin, 2018. június 26.

Gera Márton