10.04.
| Sötétség a Napfény Városában – Beszélgetés Veres Attilával >>>
10.02.
| Trafó – Motus (IT): MDLSX >>>
10.02.
| Asztali beszélgetések… – Meseterápia >>>
09.30.
| MASZK – Trojka Színházi Társulás–Csiky Gergely Állami Magyar Színház: O. márkiné >>>
09.28.
| MASZK – Grecsó Krisztián–Bíró Bence: Megyek utánad >>>
09.28.
| ZUG színház és művészeti tetthely – Fehér Ferenc: IMÁGÓ >>>
09.23.
| MASZK – Simkó Beatrix–Grecsó Zoltán: #ORFEUSZ #EURÜDIKÉ >>>
09.21.
| Összművészeti meglepetés a magyar dráma napján >>>
09.21.
| Trafó – Heiner Müller: Kvartett >>>
09.20.
| Válogatás a Mihályfi-gyűjteményből >>>
08.27.
| A szabadkai Népszínház Magyar Társulata Drámapályázatot hirdet >>>
08.25.
| Megtartotta első kisszínházi bemutatójának olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.22.
| Megtartotta első olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.20.
| Kezdődik a bérletértékesítés a Szegedi Nemzeti Színházban >>>
08.07.
| Ismét pályázatot hirdet a Kortárs folyóirat >>>
08.06.
| Hamarabb kezdődik a Szegedi Szabadtéri 2019-esévada >>>
07.25.
| Szőcs Petra első nagyjátékfilmje a Velencei Filmfesztiválon >>>
07.22.
| Újabb díjat nyert a Virágvölgy >>>
07.14.
| A Pannon Filharmonikusok évadzárása >>>
06.22.
| Júliusi kiállítások a Deák17 Galériában >>>

Csehy Zoltán, Karacs Andrea, Posta Marianna, Szabó Dárió, Tőzsér Árpád, Turi Tímea versei

Bán Zoltán András, Erdei L. Tamás, Kontra Ferenc prózája

Anne Carson, Fried István, Thomas Schestag, Szabó Csaba tanulmánya

A Velencei Építészeti Biennáléról

Diákmelléklet: Lőrincz Csongor Esterházy Péter korai prózájáról

>>>

BESZÁMOLÓ A TAPASZTALATOKRÓL
A Madrid szívében található múzeum hármas legfőbb csúcsának tekinthető Prado (a Thyssen-Bornemissza, illetve a Reina Sofia mellett) a kezdetektől a mai napig töretlen presztízzsel bír a klasszikus művészeti intézmények között. Tekintve, hogy a 2017-2018-as tanév tavaszi félévét Erasmus hallgatóként Madridban töltöm… – KISS ENIKŐ BESZÁMOLÓJA

>>>

Szénási Ferenc: Senki szigete
2018.07.05 - tiszatáj

Sokan találtak otthonra a Senki szigetén, azon a határok nélküli földdarabkán, ahová én is tartok. És nem csak világkerülők laknak ott, hanem világhódítók és nagy terveket szövögetők is, győztesek és vesztesek, cselekvők és töprengők, nagyhangúak és halk szavúak, utóbb érkezettek és régiek. Ott van La Mancha búsképű lovagja, ott van Julien Sorel, egy szélvédett zugban fázósan kuporog Akakij Akakijevics, az alkonyi homályban éjszakai útjára készül Dr. Jekyll.

Botladozva keresgélem az odavezető utat. A térkép nem segít, csupa valaha volt kitérőt, elhagyott vargabetűt kínál. Fehér foltjait követem. Bolyongtam is emiatt eleget, egy-egy fordulóhoz érve tétován fürkésztem a határköveket, vizsgálgattam a jelzőtáblák kopott betűit, fakó vázlatrajzait. És mentem, amerre vitt a lábam. Vagy a szívem. Netán – olykor – az eszem. No meg valami belső hang, vagy tudom is én, hogy micsoda.

A sejtések labirintusában most elakadtam. Ösztöneim cserben hagytak, földrajztudásom ingatag. Minden óvatlan lépéssel útvesztést kockáztatok, higgadtan mérlegelnem kell. Talán ha végigpergetem vándorlásom kusza képsorát, s az emlékezetes állomások közé többé-kevésbé egyenes vonalat húzhatok, abból kirajzolódik majd egy hozzávetőleges irány, és tudni fogom, merre induljak tovább.

Megpihenek hát egy kidőlt, odvas fatörzsön, hogy felidézzem bejárt utamat, s igazodási pontokat találjak.

Elsőként szülőhelyem gyöngéden megrajzolt képét hívom elő, de miért is tennék másképp. Időtlenségbe tartva is önkéntelenül időrendet követünk, s munkál bennünk felvilágosult korunk végzethite: azzá leszünk, amivé életünk első öt évében formálódunk. Felködlik tehát zsúfolt lakónegyedünk, a bűn és a tisztesség közös tanyája, s a házak külső-belső falai között ott látom a magam gyermekalakját is, ártatlanul élénk tekintetemet s benne az eleven, nyughatatlan kíváncsiságot. Szemem előtt átfut mindaz, amit e szűk tér rólam elárul, s jól tudom, hogy önhittség nélkül válogathatok belőlük akármit, bármi csekélységet, kicsiny magánvilágokból áll össze a nagy egyetemes. Csakhogy emlékezetes állomásnak én – meglepődve tapasztalom – alig egy-két gyermekkori helyszínemet érzem. Például azt a rommá lőtt utcasarkot, ahol ezerkilencszázötvenhatban telefonfülke mögé bújtam egy arra tévelygő orosz tank elől. Vagy azt az ütött-kopott iskolát, amelyben két szelíd tanárunk két megmagyarázhatatlan pofonja csattant meghökkent kisdiákok arcán. Különös, hogy épp ezeket választom ki. Hisz a telefonfülkénél végül nem történt semmi, nem dördült újabb lövés, nem omlottak le újabb falak; a két pofon valóságos okát pedig, nyugati és keleti munkatáborok nem múló traumáit, csak jóval később tudtam megfejteni. Lehet, hogy leginkább az ragad meg engem, ami megmozgatja képzeletemet, de a háttere sejtelmes marad?

Mert ilyesféle, kifejlet nélküli emlékezetes állomás az a tizenöt évvel későbbi presszó is, amelynél ismét kimerevítem a mozgóképet. Látom, amint egy Kovács álnevű ember kávé mellett állást kínál nekem, helyét nem lelő friss diplomásnak. Mocorgunk a kényelmetlen, támla nélküli ülőkéken, eleinte érdeklődéssel hallgatom kéretlen jótevőm tetszetős szavait, de aztán lassacskán rájövök, hogy valójában ki ő, és mit akar. Hallottam már efféle presszós beszélgetésekről, s eszembe jut, hogy némelyikük fogdával vagy börtöncellával kezdődött, vagy éppenséggel oda vezetett. Engem azonban Álkovács nem zsarol, és nem is ijesztget, nem olvassa a fejemre, hogy közveszélyes munkakerülőnek számítok. Tárgyilagosan beszél velem. Akár azt is mondhatnám, korrektül ígér. Tényekkel csábít, valós dolgokkal kecsegtet. És dönteni is szabadon hagy, sőt, időt ad a mérlegelésre is. Egy egész hetet. S nem vált hangot elutasító válaszomra sem, amelyet határozottra igazítva, ám valójában szorongva hadarok bele a telefonkagylóba. Nem történt tehát semmi, a fogdák és a börtöncellák, vagy a kényszerítés találkahelyei élménydúsabb helyszínek. Az azonos háttérrítust is jókora késéssel észlelem. – Nyomoztak utánad – hallom pár hónap múlva kissé kapatos munkásőr szomszédunktól, aki rendre szemérmesen, civilben indul gyakorlatozni, egyenruháját csak érkezéskor vagy útközben veszi át. Bizalmas közlését nem sokkal később egy másik híradás is megerősíti. – Tudtam, hogy nem csinálhattál semmi rosszat, dicsértelek is agyba-főbe az itt járt nyomozóknak – veregeti meg jóságosan a vállamat régi kollégiumi tanárom, aki ötvenhatos nemzetőr fegyverétől és igazolványától annak idején büntetlenül megszabadulhatott.

De azt már végképp nem tudom, hogy emlékezetes állomásnak mondhatom-e a szemembe ötlő újabb jelenetsort, meglelt pályám előírásos eseményét, az ezerkilencszáznyolcvankettes milánói régészkonferenciát. Magát a tanácskozást bizonyosan nem, hiszen az efféle tudós vándorgyűlések már akkor is szokványosak voltak, s lázba hozó szakmai hírek helyett inkább a részvevők személyes hírét kürtölték világgá. Ez a milánói azonban nekem valami nagyon érdemlegest ígért. Előttem a nyitónap reggele, félszeg kelet-európai örömmel fogadom a városi méltóság bejelentését: a Dóm téren nagyszabású szabadtéri kiállítást rendeztek, tiltakozásul a lengyelországi szükségállapot ellen. Nyugati társaimmal együtt megyek ki a térre, izgalom hajt és várakozás. A hatalmas tablók között kerengve aztán lassanként ráeszmélek, hogy mégsem azt találom ott, amit öntudatlanul s – ma már belátom – kissé naivan reméltem. A fotókat kísérő szövegek szenvedélyesen ostorozzák ugyan a katonai erőszakot, de árad belőlük, hogy amit ostoroznak, az számukra meg nem élt valóság, elvont fogalom. Hangos felzúdulásukból hiányzik az a sorsközösség érzés, amelyet én, kelet-európai száműzött magammal hoztam a térre. És velem levő, együttérzőn rám-rámpillantó régésztársaimon is valami megszokásszerűt érzek. A rendszeresen gyakorolt, s bár őszinte, mégis kötelező tiltakozás beidegzett szertartását olvasom ki mozdulataikból. Szemükben eszmékből fakadó részvét ül.

Akkor hát miért épp a maga módján tiltakozó Milánót emeltem ki, emlékezetes állomásaimat visszaidézve? Megint olyasmi vonzott, ami valóságos és még sincs jelen? Ami talányos marad? Az ragadott meg, hogy a valóság és képi mása között ott, a Dóm téren rejtélyes űr tátongott?

Talán egy újabb tér, az ezerkilencszáznyolcvankilences budapesti segít majd eligazodni. Százezer ember vonul arrafelé. Lehet, hogy több, lehet, hogy kevesebb, a szám csupán annyit jelent: tömeg. A köröttünk bámészkodó óvatosok arcán félénk öröm, álmélkodás és aggodalom. Önként vonulni természetellenes. A hírhedt Belügyminisztérium körül rendőrök tesznek-vesznek, ünnepi díszeket illesztgetnek a bejárat tömör ajtaja fölé. Mellükön hatalmas kokárda. Mondják, ezerkilencszázhetvenkettő márciusában a civil ruhás nyomozókon volt ilyen, hogy egyenruhás társaik láthassák, kiket nem szabad gumibotozniuk. Ránk se hederítenek, mi pedig könnyű lélekkel, bár kissé kajánul tapsolunk. Megérkezünk, a tér lassan megtelik. Hosszas felsorolás, a küldő szervezetek nevei. Mindegyik szervezet új; újjászületett vagy eredeti. Mindegyik lelkes tapsot kap. Aztán fel-felcsendülő negyvennyolcas dalok, szavalat, tizenkét pont. A korhoz igazított új követelések. Egy-egy rövid beszéd, ezek is újak, rég nem hallott módon nyíltak, őszinték. Azt érzem, amit tizenhét évvel azelőtt Milánóban nem érezhettem. Nagy rokonomnak, a boldogság alkimistájának helyébe képzelem magam, s szívesen marasztalnám a percet: ne menj, maradj, de jól tudom, hogy hangom csak utam legvégén, a szigetre érve hallatszik majd. Ha ugyan hallatszik egyáltalán.

A téren a kopott aszfaltburkolat helyén ma már díszlapok állnak, alattuk mélygarázs. Odább, az egyik sarokban talapzat nélküli szobor, arról az emberről mintázták, akinek – úgy tudjuk – jelentős részben a boldog percet is köszönhettük. De a vonuló tömeg mára sokfelé széledt, a taps foszlányokra szakadt, elmaradhatatlan fújolás kíséri. Ma már, ahogy egykor a milánói Dóm téren, a hajdani tévészékház előtt is egyedül érzem magam.

Romos sarkon telefonfülke, iskola, amelyben érthetetlen pofonok csattannak, kísértő-kerítő presszó, részvétlenül tiltakozó Milánó, illékony Szabadság tér – ezek hát emlékezetes állomásaim. Mellékhelyszínek, események töredékei, kísérői, hordalékai, mind, egytől-egyig. Afféle jelenkori régészleletek. Tárlóba gyűjtött relikviák, melyek szakmám nyelvén beszélnek: ahogy egy ősi tárgy vagy emberi maradvány a kor tágabb világáról árulkodik, bejárt utam apró mozzanatai is a tágabb valóságot hívják elő. Jelzik, sugallják, sejtetik. Felvillantják, megidézik. Igen, bebizonyosodott, leginkább azon akad meg szemem, ami egy kicsiny valóságszelet által megmozgatja képzeletemet. A részletéből elképzelt valóság számomra többet mond a látható egésznél. Messzebbre visz, messzebbre röpít. Egykor a közeledő harckocsi és a házakon ütött lyukak, melyeket a telefonfülke mögül kilesve láthattam, átéreztették velem, eszmélő fiúcskával a corvinközök és a szénaterek véres harcait, és később, a presszós beszélgetés ártalmatlan valósága is borzongatóan közel hozta a látótávolban zajló, kegyetlen másikat. Még a fejedelmi tartású, méltóságteljes ősz öreg is, aki egy semmiség miatt fuldokolva emelte ütésre kezét, vagy a tömzsi, széle-hossza-egy ember, aki hatalmas tenyerével sújtásra készen rontott neki egy másik kis csínytevőnek, még ők ketten is, a maguk érthetetlen dühével a történelem eleven távolába indították képzeletemet, hogy megfejthessem, mi vezette őket. A milánói tablókép készítőiből és nézőiből éppen a történelem elevensége hiányzott; amiről beszéltek, csak fotókkal volt jelen, emlékek nem töltötték meg érzelemmel. Továbblépek hát az új szabadság viszályainak képsorán, a magányba dermedő Szabadság tér nekem beszédesebb közelmúlt-lelet marad. Senki szigeti régész vagyok.

Fölállok a kidőlt fatörzsről. Leporolom ruhámat, nyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Azt hiszem, továbbindulhatok. Emlékezetes állomásaim között – úgy látom – meghúzható egy vékonyka, majdnem egyenes vonal. Apró-cseprő helyszíneimtől a szemhatár felé tart, s kissé halványodva bár, a történelmi horizont felé mutat. Követnem kell. Nem lehet már messze a sziget. Ha a folyóparthoz érek, már csak a csónakot kell elrúgnom.

 

(Megjelent a Tiszatáj 2018/10. számában)


Címke: , ,
2018.09.20 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
Előbb-utóbb megtörténik velünk. Hogy összedől a világ. Vagy úgy tűnik, hogy össze fog dőlni. Nem dől össze. Az idő fontos tényező. Sok múlik egy másodpercen is. A kvantumfizikában. Előtte még nem létezett valami, és egy másodperccel utóbb már igen. Mintha azt mondanánk, hogy a baj előtt egy perccel még nem volt semmi baj. Wurmtól virtuális műveket látunk. Mint amikor félkészen veszünk át egy lakást, és nekünk kell azt befejezni. Nincs megállás […]

>>>
2018.09.19 - tiszatáj

FELUGOSSY LÁSZLÓ: NEM∏SKÓTA SZERELMES VAGYOK A LAPTOPOMBA
Felugossy László Nem∏skóta szerelmes vagyok a laptopomba című kötete 2014-ben látott napvilágot a MissionnArt Galéria gondozásában. A kötetben a szerző megjelölése alapján versek, szövegek, buborékok találhatók. Már a fedőlapon a Felugossyt ábrázoló fénykép is jelzi, hogy ebben a kötetben nem hagyományos költészettel fog találkozni az olvasó…. – BÉKÉS IZABELLA KRITIKÁJA

>>>
2018.09.18 - tiszatáj

BENCZÚR EMESE KIÁLLÍTÁSA A MODEM-BEN
Játék, (ön)irónia, szembesítés, az igazság keresése vagy mindezek egyszerre? A Munkácsy-díjas képzőművész reprezentatív kiállítása az értelmezés, látszat és valóság kérdését helyezi a középpontba… – GALAMBOS ÁDÁM ÍRÁSA

>>>
2018.09.18 - tiszatáj

90 ÉVES DEBRECZENI TIBOR
Mi a titka az összetartó erőnek? Az, ami kellene, hogy nemzeti minimum legyen, „nagyban” is. A haza szeretete, a magyar nyelv és irodalom tisztelete, a közösségi értékek fontosnak tartása. Sajátos vonása a csapatnak a „Játszó ember” megjelölés. D. T. – így nevezi önmagát a Kör alapítója és vezetője, a drámapedagógia hazai megalapítója, hiszen valóban ő a Magyar Drámapedagógiai Társaság létrehozója – az aktív szerepjátszást alapvető fontosságúnak tartja. Homo ludens… – BOTOS KATALIN ÍRÁSA

>>>
2018.09.17 - tiszatáj

Egy kis morgolódással kezdeném: úgy látszik, hogy a központozásmentes nyelvhasználat megjelent magyar filmcímben – értem én, hogy idézet egy kommentből, de akkor sem szerencsés ilyen látványos helyen kerékbetörni a magyar nyelvet… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
2018.09.15 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS ANDREI ROSETTIVEL
Szeptember 22-ig még megtekinthető a NOIMA15 nevű művészeti csoport tárlata a Román Kulturális Intézet kiállító termeiben. A csoport összes tagja főiskolát végzett képzőművész, szinte mindegyikük egy eltérő nyelvezetet beszél: a plen-air látásmódot használják, viszont számukra a nyitott tér vizsgálata nemcsak a színekre, hanem a színspektrumokra, a régi mesterek munkáinak, technikáinak vizsgálatára, az alapvető jellegzetességeik felhasználására is kiterjed… – JUHÁSZ BÁLINT INTERJÚJA

>>>
2018.09.12 - tiszatáj

KENYERES BÁLINT FILMJE
A Tegnap Kenyeres Bálint egészen különleges nagyjátékfilmes bemutatkozása: tíz évvel az utolsó kisjátékfilmje után készült el. Ráadásul a rendkívüli elsőfilmes vállalkozásról van szó, hiszen a Tegnap soknemzetiségű produkció, amelynek stábjában csupán néhány magyar van (például a nagyszerű Fillenz Ádám), legalább két világsztár (Vlad Ivanov és Joanna ter Steege) szerepel, a helyszínek kivétel nélkül Magyarországon kívüliek… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
2018.09.12 - tiszatáj

KULCSÁR-SZABÓ ZOLTÁN: SZINONÍMIÁK. KÖZELEDÉSEK HEIDEGGERHEZ
Érdemes kicsit elidőzni a címnél és az alcímnél. Szinonímiák. Ugyanaz és más, azonosság és különbség. Közelség, szomszédság, rokonság, mégis távolság és idegenség. A görögben közös név, egymás melletti, együttes, összetartozó megnevezései valaminek, nagyjából ugyanannak ‒ de tudjuk, hiszen írás, s legkivált talán fordítás során rendre mélabúsan vagy kétségbeesetten tapasztaljuk, hogy mégis egészen másnak… – SIMON ATTILA KRITIKÁJA

>>>
2018.09.10 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS A CSAKNEKEDKISLÁNY ZENEKARRAL
Tavaly répával záporozták meg a közönséget, idén őket fenyegette eső, ráadásul ajándék lovaskocsis-akusztikus koncerttel kenyerezték le a Malomfesztivált csak azért, hogy felléphessenek. Ők a Csaknekedkislány zenekar. – FÖLDESI CSENGE INTERJÚJA

>>>
2018.09.07 - tiszatáj

SUMMER 1993
Önéletrajzi ihletésű munka az eddig rövidfilmeken dolgozó, 1986-os születésű Carla Simón nagyjátékfilmes debütje. Film-memoárnak hívja a tavalyi, Goya-díjakkal és a Berlinalén a legjobb elsőfilmesnek járó zsűridíjjal honorált Summer 1993-t. Erőteljes szubjektivitáson nyugvó műve nemcsak már-már transzcendens húrokat pengető karakterdráma, de remekül illeszkedik a spanyol filmtörténetet olykor nagyban reformáló gyerektrauma-mozik sorába is… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő