07.20.
| Black Nail Cabaret-koncert az A38 hajón >>>
07.20.
| Kapolcsi esték a Képmással >>>
07.20.
| TRIP to the Jungle >>>
07.19.
| Gyulai Várszínház – Duda Éva Társulat: Virtus >>>
07.14.
| BERGMAN 100 – Évfordulós vetítések az Urániában >>>
07.12.
| Frenk koncert a 10 éves Kobuci kertben >>>
07.12.
| Tiger Lillies, Térey és a Hamletek >>>
07.10.
| Szöveghullám – A FISZ irodalmi turnéja a Balaton körül >>>
07.09.
| Hétfőn kezdődik a Nemzetközi Shakespeare Fesztivál Gyulán >>>
07.03.
| Képzel& Kiállításmegnyitó >>>
07.03.
| Sajó Edit és Schaár Erzsébet alkotói tere >>>
07.14.
| A Pannon Filharmonikusok évadzárása >>>
06.22.
| Júliusi kiállítások a Deák17 Galériában >>>
06.21.
| Elkezdődtek a Rómeó és Júlia próbái >>>
06.20.
| Megjelent a Black Nail Cabaret új videoklipje >>>
06.08.
| Itt vannak az Év Gyerekkönyvei >>>
06.04.
| Könyvhét – Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
06.03.
| Könyvhét – Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Könyvhét – Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Könyvhét – Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.02.
| UNFAKE! – 18. ARC közérzeti pályázat >>>
06.01.
| Megihlette a Metropolitan Opera a Szegedi Szabadtérit >>>

Kortárs makedón költők
Krusovszky Dénes, Malárburk József, Tolnai Ottó, Alice Walker prózája
Janáky Marianna drámája
Baka István levelezéséből
Holokauszt – Csend – Beszéd – Emlékezet – Üzenet (Goldmann Márta, Jablonczay Tímea, Kelemen Zoltán, Máté-Tóth András, Szőke Dávid Sándor, Turai Gabriella, Wéber Péter)
Nátyi Róbert Endre Béla kiállításáról

>>>

BESZÁMOLÓ A TAPASZTALATOKRÓL
A Madrid szívében található múzeum hármas legfőbb csúcsának tekinthető Prado (a Thyssen-Bornemissza, illetve a Reina Sofia mellett) a kezdetektől a mai napig töretlen presztízzsel bír a klasszikus művészeti intézmények között. Tekintve, hogy a 2017-2018-as tanév tavaszi félévét Erasmus hallgatóként Madridban töltöm… – KISS ENIKŐ BESZÁMOLÓJA

>>>

Szénási Ferenc: Senki szigete
2018.07.05 - tiszatáj

Sokan találtak otthonra a Senki szigetén, azon a határok nélküli földdarabkán, ahová én is tartok. És nem csak világkerülők laknak ott, hanem világhódítók és nagy terveket szövögetők is, győztesek és vesztesek, cselekvők és töprengők, nagyhangúak és halk szavúak, utóbb érkezettek és régiek. Ott van La Mancha búsképű lovagja, ott van Julien Sorel, egy szélvédett zugban fázósan kuporog Akakij Akakijevics, az alkonyi homályban éjszakai útjára készül Dr. Jekyll.

Botladozva keresgélem az odavezető utat. A térkép nem segít, csupa valaha volt kitérőt, elhagyott vargabetűt kínál. Fehér foltjait követem. Bolyongtam is emiatt eleget, egy-egy fordulóhoz érve tétován fürkésztem a határköveket, vizsgálgattam a jelzőtáblák kopott betűit, fakó vázlatrajzait. És mentem, amerre vitt a lábam. Vagy a szívem. Netán – olykor – az eszem. No meg valami belső hang, vagy tudom is én, hogy micsoda.

A sejtések labirintusában most elakadtam. Ösztöneim cserben hagytak, földrajztudásom ingatag. Minden óvatlan lépéssel útvesztést kockáztatok, higgadtan mérlegelnem kell. Talán ha végigpergetem vándorlásom kusza képsorát, s az emlékezetes állomások közé többé-kevésbé egyenes vonalat húzhatok, abból kirajzolódik majd egy hozzávetőleges irány, és tudni fogom, merre induljak tovább.

Megpihenek hát egy kidőlt, odvas fatörzsön, hogy felidézzem bejárt utamat, s igazodási pontokat találjak.

Elsőként szülőhelyem gyöngéden megrajzolt képét hívom elő, de miért is tennék másképp. Időtlenségbe tartva is önkéntelenül időrendet követünk, s munkál bennünk felvilágosult korunk végzethite: azzá leszünk, amivé életünk első öt évében formálódunk. Felködlik tehát zsúfolt lakónegyedünk, a bűn és a tisztesség közös tanyája, s a házak külső-belső falai között ott látom a magam gyermekalakját is, ártatlanul élénk tekintetemet s benne az eleven, nyughatatlan kíváncsiságot. Szemem előtt átfut mindaz, amit e szűk tér rólam elárul, s jól tudom, hogy önhittség nélkül válogathatok belőlük akármit, bármi csekélységet, kicsiny magánvilágokból áll össze a nagy egyetemes. Csakhogy emlékezetes állomásnak én – meglepődve tapasztalom – alig egy-két gyermekkori helyszínemet érzem. Például azt a rommá lőtt utcasarkot, ahol ezerkilencszázötvenhatban telefonfülke mögé bújtam egy arra tévelygő orosz tank elől. Vagy azt az ütött-kopott iskolát, amelyben két szelíd tanárunk két megmagyarázhatatlan pofonja csattant meghökkent kisdiákok arcán. Különös, hogy épp ezeket választom ki. Hisz a telefonfülkénél végül nem történt semmi, nem dördült újabb lövés, nem omlottak le újabb falak; a két pofon valóságos okát pedig, nyugati és keleti munkatáborok nem múló traumáit, csak jóval később tudtam megfejteni. Lehet, hogy leginkább az ragad meg engem, ami megmozgatja képzeletemet, de a háttere sejtelmes marad?

Mert ilyesféle, kifejlet nélküli emlékezetes állomás az a tizenöt évvel későbbi presszó is, amelynél ismét kimerevítem a mozgóképet. Látom, amint egy Kovács álnevű ember kávé mellett állást kínál nekem, helyét nem lelő friss diplomásnak. Mocorgunk a kényelmetlen, támla nélküli ülőkéken, eleinte érdeklődéssel hallgatom kéretlen jótevőm tetszetős szavait, de aztán lassacskán rájövök, hogy valójában ki ő, és mit akar. Hallottam már efféle presszós beszélgetésekről, s eszembe jut, hogy némelyikük fogdával vagy börtöncellával kezdődött, vagy éppenséggel oda vezetett. Engem azonban Álkovács nem zsarol, és nem is ijesztget, nem olvassa a fejemre, hogy közveszélyes munkakerülőnek számítok. Tárgyilagosan beszél velem. Akár azt is mondhatnám, korrektül ígér. Tényekkel csábít, valós dolgokkal kecsegtet. És dönteni is szabadon hagy, sőt, időt ad a mérlegelésre is. Egy egész hetet. S nem vált hangot elutasító válaszomra sem, amelyet határozottra igazítva, ám valójában szorongva hadarok bele a telefonkagylóba. Nem történt tehát semmi, a fogdák és a börtöncellák, vagy a kényszerítés találkahelyei élménydúsabb helyszínek. Az azonos háttérrítust is jókora késéssel észlelem. – Nyomoztak utánad – hallom pár hónap múlva kissé kapatos munkásőr szomszédunktól, aki rendre szemérmesen, civilben indul gyakorlatozni, egyenruháját csak érkezéskor vagy útközben veszi át. Bizalmas közlését nem sokkal később egy másik híradás is megerősíti. – Tudtam, hogy nem csinálhattál semmi rosszat, dicsértelek is agyba-főbe az itt járt nyomozóknak – veregeti meg jóságosan a vállamat régi kollégiumi tanárom, aki ötvenhatos nemzetőr fegyverétől és igazolványától annak idején büntetlenül megszabadulhatott.

De azt már végképp nem tudom, hogy emlékezetes állomásnak mondhatom-e a szemembe ötlő újabb jelenetsort, meglelt pályám előírásos eseményét, az ezerkilencszáznyolcvankettes milánói régészkonferenciát. Magát a tanácskozást bizonyosan nem, hiszen az efféle tudós vándorgyűlések már akkor is szokványosak voltak, s lázba hozó szakmai hírek helyett inkább a részvevők személyes hírét kürtölték világgá. Ez a milánói azonban nekem valami nagyon érdemlegest ígért. Előttem a nyitónap reggele, félszeg kelet-európai örömmel fogadom a városi méltóság bejelentését: a Dóm téren nagyszabású szabadtéri kiállítást rendeztek, tiltakozásul a lengyelországi szükségállapot ellen. Nyugati társaimmal együtt megyek ki a térre, izgalom hajt és várakozás. A hatalmas tablók között kerengve aztán lassanként ráeszmélek, hogy mégsem azt találom ott, amit öntudatlanul s – ma már belátom – kissé naivan reméltem. A fotókat kísérő szövegek szenvedélyesen ostorozzák ugyan a katonai erőszakot, de árad belőlük, hogy amit ostoroznak, az számukra meg nem élt valóság, elvont fogalom. Hangos felzúdulásukból hiányzik az a sorsközösség érzés, amelyet én, kelet-európai száműzött magammal hoztam a térre. És velem levő, együttérzőn rám-rámpillantó régésztársaimon is valami megszokásszerűt érzek. A rendszeresen gyakorolt, s bár őszinte, mégis kötelező tiltakozás beidegzett szertartását olvasom ki mozdulataikból. Szemükben eszmékből fakadó részvét ül.

Akkor hát miért épp a maga módján tiltakozó Milánót emeltem ki, emlékezetes állomásaimat visszaidézve? Megint olyasmi vonzott, ami valóságos és még sincs jelen? Ami talányos marad? Az ragadott meg, hogy a valóság és képi mása között ott, a Dóm téren rejtélyes űr tátongott?

Talán egy újabb tér, az ezerkilencszáznyolcvankilences budapesti segít majd eligazodni. Százezer ember vonul arrafelé. Lehet, hogy több, lehet, hogy kevesebb, a szám csupán annyit jelent: tömeg. A köröttünk bámészkodó óvatosok arcán félénk öröm, álmélkodás és aggodalom. Önként vonulni természetellenes. A hírhedt Belügyminisztérium körül rendőrök tesznek-vesznek, ünnepi díszeket illesztgetnek a bejárat tömör ajtaja fölé. Mellükön hatalmas kokárda. Mondják, ezerkilencszázhetvenkettő márciusában a civil ruhás nyomozókon volt ilyen, hogy egyenruhás társaik láthassák, kiket nem szabad gumibotozniuk. Ránk se hederítenek, mi pedig könnyű lélekkel, bár kissé kajánul tapsolunk. Megérkezünk, a tér lassan megtelik. Hosszas felsorolás, a küldő szervezetek nevei. Mindegyik szervezet új; újjászületett vagy eredeti. Mindegyik lelkes tapsot kap. Aztán fel-felcsendülő negyvennyolcas dalok, szavalat, tizenkét pont. A korhoz igazított új követelések. Egy-egy rövid beszéd, ezek is újak, rég nem hallott módon nyíltak, őszinték. Azt érzem, amit tizenhét évvel azelőtt Milánóban nem érezhettem. Nagy rokonomnak, a boldogság alkimistájának helyébe képzelem magam, s szívesen marasztalnám a percet: ne menj, maradj, de jól tudom, hogy hangom csak utam legvégén, a szigetre érve hallatszik majd. Ha ugyan hallatszik egyáltalán.

A téren a kopott aszfaltburkolat helyén ma már díszlapok állnak, alattuk mélygarázs. Odább, az egyik sarokban talapzat nélküli szobor, arról az emberről mintázták, akinek – úgy tudjuk – jelentős részben a boldog percet is köszönhettük. De a vonuló tömeg mára sokfelé széledt, a taps foszlányokra szakadt, elmaradhatatlan fújolás kíséri. Ma már, ahogy egykor a milánói Dóm téren, a hajdani tévészékház előtt is egyedül érzem magam.

Romos sarkon telefonfülke, iskola, amelyben érthetetlen pofonok csattannak, kísértő-kerítő presszó, részvétlenül tiltakozó Milánó, illékony Szabadság tér – ezek hát emlékezetes állomásaim. Mellékhelyszínek, események töredékei, kísérői, hordalékai, mind, egytől-egyig. Afféle jelenkori régészleletek. Tárlóba gyűjtött relikviák, melyek szakmám nyelvén beszélnek: ahogy egy ősi tárgy vagy emberi maradvány a kor tágabb világáról árulkodik, bejárt utam apró mozzanatai is a tágabb valóságot hívják elő. Jelzik, sugallják, sejtetik. Felvillantják, megidézik. Igen, bebizonyosodott, leginkább azon akad meg szemem, ami egy kicsiny valóságszelet által megmozgatja képzeletemet. A részletéből elképzelt valóság számomra többet mond a látható egésznél. Messzebbre visz, messzebbre röpít. Egykor a közeledő harckocsi és a házakon ütött lyukak, melyeket a telefonfülke mögül kilesve láthattam, átéreztették velem, eszmélő fiúcskával a corvinközök és a szénaterek véres harcait, és később, a presszós beszélgetés ártalmatlan valósága is borzongatóan közel hozta a látótávolban zajló, kegyetlen másikat. Még a fejedelmi tartású, méltóságteljes ősz öreg is, aki egy semmiség miatt fuldokolva emelte ütésre kezét, vagy a tömzsi, széle-hossza-egy ember, aki hatalmas tenyerével sújtásra készen rontott neki egy másik kis csínytevőnek, még ők ketten is, a maguk érthetetlen dühével a történelem eleven távolába indították képzeletemet, hogy megfejthessem, mi vezette őket. A milánói tablókép készítőiből és nézőiből éppen a történelem elevensége hiányzott; amiről beszéltek, csak fotókkal volt jelen, emlékek nem töltötték meg érzelemmel. Továbblépek hát az új szabadság viszályainak képsorán, a magányba dermedő Szabadság tér nekem beszédesebb közelmúlt-lelet marad. Senki szigeti régész vagyok.

Fölállok a kidőlt fatörzsről. Leporolom ruhámat, nyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Azt hiszem, továbbindulhatok. Emlékezetes állomásaim között – úgy látom – meghúzható egy vékonyka, majdnem egyenes vonal. Apró-cseprő helyszíneimtől a szemhatár felé tart, s kissé halványodva bár, a történelmi horizont felé mutat. Követnem kell. Nem lehet már messze a sziget. Ha a folyóparthoz érek, már csak a csónakot kell elrúgnom.

 

(Megjelent a Tiszatáj 2018/10. számában)


Címke: , ,
2018.07.12 - tiszatáj

MEGKÉSETT MEGJEGYZÉSEK AZ IDEI PÉCSI SZÍNHÁZI TALÁLKOZÓRÓL
Legyen bármilyen is a POSZT felhozatala, egy biztos: a Király utcán sétáló fesztiválrésztvevőt változatlanul hatalmába keríti az érzés, miszerint ez a színház ünnepe, s a POSZT-ot érintő politikai és szakmai kérdések jogos, de néha túlontúl tautologikus felemlegetése helyett ez így van rendjén. Bár a napközben látogatható programból valóban több is lehetne.. – FRITZ GERGELY BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.07.09 - tiszatáj

SZAJBÉLY MIHÁLY:
A HOMOKVÁRÉPÍTÉS ÖRÖME
Homokra építeni úgy, hogy ne dőljön össze, ez az igazi művészet. Megszelídíteni a laza szerkezetű talajt olyannyira, hogy szilárd alapként szolgáljon. Kérdés: lehetséges-e? Ha nem vagy csak alig-alig, tán kísérletezni sem érdemes. Vagy ha mégis, sok-sok türelem és nem kevés derű szükséges hozzá, mert ha netán mégis összedől, megújult erővel és hittel kezdhetünk neki a munkának újra. Aki irodalommal, irodalomtörténettel foglalkozik, jól ismeri ezt a dilemmát… – GAJDÓ ÁGNES KRITIKÁJA

>>>
2018.07.08 - tiszatáj

Kortárs makedón költők
Krusovszky Dénes, Malárburk József, Tolnai Ottó, Alice Walker prózája
Janáky Marianna drámája
Baka István levelezéséből
Holokauszt – Csend – Beszéd – Emlékezet – Üzenet (Goldmann Márta, Jablonczay Tímea, Kelemen Zoltán, Máté-Tóth András, Szőke Dávid Sándor, Turai Gabriella, Wéber Péter)
Nátyi Róbert Endre Béla kiállításáról

>>>
2018.07.07 - tiszatáj

RIGOLETTO A SZEGEDI SZABADTÉRI JÁTÉKOKON
Ősi vita, hogyan is játszunk operát a Dóm téren? A kezdetekben a kérdés föl sem merült, hisz Salzburgot tartották mintának, s a 30-as években az Aida, a Turandot és a Parasztbecsület került színre, nemzetközi szereposztásban, eredeti nyelven. A János vitéz meg a Háry meg persze magyarul. Az újraéledéskor, 1959-ben Vaszy a Hunyadi Lászlóval nyitott, szintén eredeti, azaz magyar nyelven. Csak a 4. évadban, 1962-ben került elő az Aida olaszul. Azóta vegyes a kép… – MÁROK TAMÁS ÍRÁSA

>>>
2018.07.06 - tiszatáj

SCHIELE ART CENTRUM
Alexander Manolescu (1883–1923?), alias „Sanyi Manó”, amint maga-magát oly gyakran nevezte, becézte ő, aki egy szinte ismeretlen, de meglehetősen színes egyéniség volt. A román-magyar-zsidó származású díszletfestő, költő, színész: kémiai- és fotográfiai kísérletekkel is foglalkozott. Egon és Alexander e varázslatos, mesebéli kisvárosban, Český Krumlovban ismerkedtek össze, itt kötöttek rövid, de mondhatni, hogy nem hétköznapi barátságot… – NAGY ZOPÁN ÍRÁSA

>>>
2018.07.06 - tiszatáj

HEWAR & THE GURDJIEFF ENSEMBLE
Örömmel nyugtázza az ember, hogy Berlinben van valami olyasmi, amit polgári kultúrának lehet nevezni. Nem mintha itthon ne lehetne látni tucatnyi embert a színházak és a koncerttermek előtt, csak persze Berlinben, a 3,5 milliós fővárosban ez nagyon más: nagyobb a város, több a lehetőség, nehéz is olyan utcát találni, ahol ne álldogálna csomó ember, aki éppen arra vár, hogy bemenjen az épületbe, és valami olyasmit halljon, amit komolyzenének szokás nevezni… – GERA MÁRTON BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.07.05 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS NÁTYI RÓBERTTEL
A TÁBLAKÉPFESTÉSZETI BIENNÁLÉRÓL
Július 7-ig még látogatható a XVII. Táblaképfestészeti Biennálé a REÖK-ben. A palota két szintjén absztrakt és figurális alkotásokra bontva tekinthetik meg a látogatók az országos szintű kortárs festészeti seregszemlét. Nátyi Róbert művészettörténészt, a REÖK művészeti vezetőjét kérdeztük a kiállításról… – VARGA RÉKA INTERJÚJA

>>>
2018.07.04 - tiszatáj

INTERJÚ TAPASZTÓ ERNŐ RENDEZŐVEL
Magyarországi magyar, romániai magyar, romániai román színészek egy hónapig Aradon és Gyulán együtt, ez csak szép lehet. Általában nagyon jó előadások szoktak kikerekedni egy-egy ilyen próbafolyamatból. A próbafolyamat ilyen nyári együttműködés esetén igen intenzív, különleges; a sok helyről jött ember csodákra képes. Általában nagyon jó előadások szoktak kikerekedni egy-egy ilyen alkalomból […]

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő