10.04.
| Sötétség a Napfény Városában – Beszélgetés Veres Attilával >>>
10.02.
| Trafó – Motus (IT): MDLSX >>>
10.02.
| Asztali beszélgetések… – Meseterápia >>>
09.30.
| MASZK – Trojka Színházi Társulás–Csiky Gergely Állami Magyar Színház: O. márkiné >>>
09.28.
| MASZK – Grecsó Krisztián–Bíró Bence: Megyek utánad >>>
09.28.
| ZUG színház és művészeti tetthely – Fehér Ferenc: IMÁGÓ >>>
09.23.
| MASZK – Simkó Beatrix–Grecsó Zoltán: #ORFEUSZ #EURÜDIKÉ >>>
09.21.
| Összművészeti meglepetés a magyar dráma napján >>>
09.21.
| Trafó – Heiner Müller: Kvartett >>>
09.20.
| Válogatás a Mihályfi-gyűjteményből >>>
09.18.
| MNG – Velencei látképek az Intesa Sanpaolo műgyűjteményéből >>>
08.27.
| A szabadkai Népszínház Magyar Társulata Drámapályázatot hirdet >>>
08.25.
| Megtartotta első kisszínházi bemutatójának olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.22.
| Megtartotta első olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.20.
| Kezdődik a bérletértékesítés a Szegedi Nemzeti Színházban >>>
08.07.
| Ismét pályázatot hirdet a Kortárs folyóirat >>>
08.06.
| Hamarabb kezdődik a Szegedi Szabadtéri 2019-esévada >>>
07.25.
| Szőcs Petra első nagyjátékfilmje a Velencei Filmfesztiválon >>>
07.22.
| Újabb díjat nyert a Virágvölgy >>>
07.14.
| A Pannon Filharmonikusok évadzárása >>>
06.22.
| Júliusi kiállítások a Deák17 Galériában >>>
06.21.
| Elkezdődtek a Rómeó és Júlia próbái >>>

Csehy Zoltán, Karacs Andrea, Posta Marianna, Szabó Dárió, Tőzsér Árpád, Turi Tímea versei

Bán Zoltán András, Erdei L. Tamás, Kontra Ferenc prózája

Anne Carson, Fried István, Thomas Schestag, Szabó Csaba tanulmánya

A Velencei Építészeti Biennáléról

Diákmelléklet: Lőrincz Csongor Esterházy Péter korai prózájáról

>>>

BESZÁMOLÓ A TAPASZTALATOKRÓL
A Madrid szívében található múzeum hármas legfőbb csúcsának tekinthető Prado (a Thyssen-Bornemissza, illetve a Reina Sofia mellett) a kezdetektől a mai napig töretlen presztízzsel bír a klasszikus művészeti intézmények között. Tekintve, hogy a 2017-2018-as tanév tavaszi félévét Erasmus hallgatóként Madridban töltöm… – KISS ENIKŐ BESZÁMOLÓJA

>>>

Túllépve, mégsem eresztve
2018.06.28 - tiszatáj

Kálmán Gábor: A temetés

A temetés egy utazás története. Ennek konnotációi közül a szerző a belső-mentális-lelki távolság leküzdésének jelentéskörével játszik el: szűkebb értelemben önmagunkkal, a családi örökségünkkel szembesít, de megnyitja ennek tágabb, történeti dimenzióit is.

Az idősíkokat váltogatva fejti fel a szerző három generáció egy évszázadon átnyúló történetét. A nagyapa, idősebb Anderkó feltűnően reprezentáltabb fiánál, aki a főszereplő, Zsivotzky édesapja. Az apáról így nem sokat lehet tudni, csak az azonos vonások egy-egy önmagán túlmutató történetbe ágyazottságának szentel teret Kálmán. Nincs is szükség ennél többre, hogy az olvasó értse: az önsorsrontás életvitelszerű gyakorlatának eredője Anderkó, akinek fia is, unokája is a betegségeinek él(t). Ennek fényében az utolsó leszármazottat, kötöttségekkel és terhekkel kényszerűen számot vető szubjektumként értelmezi a narrátor, legalábbis a felmenők problémáit Zsivotzky nehéz örökségeként láttatja: „Ezt nagyapjától, az idősebbik Anderkótól örökölte. A folytonos nyugtalanságot. Az állandóan haldokló, folyton élet és halál között lebegő Anderkótól, aki mégis megélt nyolcvan évet, bár életének minden egyes lépéséről készült egy kórházi zárójelentés. […] Talán az egyetlen olyan ember volt a században, akinek minden lépése követhető volt.” (14.)

A megkérdőjelezett önazonosság több szinten is felbukkan a regényben, például a földrajzi terek újrarajzolhatóságával-újraértelmezhetőségével fellépő hiányként, a valahová tartozás lehetetlenségeként: „Zsivotzky gyakran gondolt arra, hogy olyan országban született, ami már nem létezik. Mint mindig, most is mosolygott, ahogy kinyitva az útlevelet, olvasta az adatokat. Nem sokkal több, mint három évtized, az ő élete, elég volt ahhoz, hogy lemossák a térképről, átrajzolják, újraértelmezzék. Nem volt nagy utazó, mégis a harmadik állampolgárságának volt már birtokában.” (30.)

Az állampolgárság ugyanakkor egyféle önigazolás-kérdés is, az én társadalmi-hatósági legitimizációjának, számontarthatóságának lehetősége: „Végül mindig kiderül, hogy igenis az vagy, ami olyan papírokon szerepel, amiket aláírtak, jóváhagytak, iktattak, lemásoltak, hitelesítettek és két példányban továbbítottak illetékeseknek.” (94.) Jelezve azt is, hogy ebből a rendszerből az egyén kivonható, amelyre Zsivotzky elég meggyőző kísérletet tesz azáltal, hogy mindentől és mindenkitől elszeparálva zárkózik be hozzávetőlegesen egy évre otthonába. Ugyanakkor sem a távolság a szülőhelytől, sem a névváltás nem elegendő egy új identitáshoz. Zsivotzkyt az ingerszegény inaktivitásából a temetést hírül hozó telefonbeszélgetés mozdítja ki, annak ellenére, hogy a búcsúzás az apától, úgy tűnik, nem tartogat nagy érzelmi megrázkódtatást számára: a fiatalabb Anderkó ugyanis egy erős anti-apa személyiség, akinek halála az életéhez hasonlóan a groteszk és a szánni való határán billeg. A szerző erős kontrasztot nyújt: láthatóan Zsivotzky akarva-akaratlanul az előző generációk mintáit alkalmazza saját életvitelére, a temetés és az azt övező események egyfajta sokkterápiaként hathatnak rá.

Kálmán regényében azonban összefonódik a magán- és a történeti emlékezet, az egyéni és a kollektív traumák sajátos krónikája. Az idősebb Anderkón keresztül a századra kivetített betegség-paranoia játék, amely Anderkó születésével (ami egybeesik az első világháború végével) kezdődik: „Rossz tapasztalatai voltak a gyógyszerekről nagyapja, az öreg Anderkó miatt, aki végighaldokolta az egész életét elvesztett gyerekkori gazdagsága, szolgálólánya, a háborútól való félelme és később még sok minden miatt.” (53.)

Az élettörténete egy betegségsorozat látlelete, amely a század nagy részét lefedi, hiszen annak ellenére, hogy csak pár hetet jósoltak Anderkónak az orvosok, még nyolcvan évet élt. Bár Anderkó személye talán még Zsivotzkyénál is kifejtettebb a regényben, nem az ő temetésének helyszíne az úti cél, hanem az ő fiáé, Anderkóé, aki a voltaképpeni kapocs személyek, terek, döntések között.

A temetés pedig nem csak halottbúcsúztatás-értelemben esemény a regényben: túlságosan egyértelműsített is volna az utolsó egyenes ági felmenőtől búcsúzáshoz a családi szokásrenddel való szakítás hozzárendelése. A hegyen, ahol a szertartás zajlik, egy kórház működik tele olyan emberrel, akik a problémáikat bizonyosan nemcsak képzelik, és akik kezelése tökéletesen társadalmon, történelmen kívül valósul meg – legalábbis amíg a szegről-végről rokon Havril, működtetni tudja ezt a gyógyulást mint opciót kívül helyező teret, amely gyakorlatilag csak az elfekvést szolgálja. Életlehetőségként ez valós tapasztalat Zsivotzky számára, aki két országhatáron túli otthonában majd’ egy évet töltött depresszióba süllyedve. Ezzel a bezártsággal rokonítható a kórházi környezet, de utóbbihoz az a tudat is társul, hogy tovább ez a tér (sem konkrét sem átvitt értelemben) már nem fenntartható.

Ehhez a kimondatlan ráeszméléshez a személyes kapcsolatokban megélt idegenség, ridegség, távolságtartás is hozzájárul: az idegenek kísérteties tekintete, és az ő szemükben önmaga kísérteties idegenségének felismerése: „Hosszú fekete télikabát volt rajta, egy pillanatra az jutott eszébe, hogy ő maga is egy kísértet.” (48.) A bejárt terekben pedig az üresség váltja a sötétséget, a szürkeség a magányt. A korhadt, lerobbant, kifakult, ócska semmik határokon átívelő kietlenségről olvasva sokáig nehéz eldönteni, hogy az adott leírás tartalma vészjósló vagy paranoid: „A csontsovány alak ránézett, majd kérdően a folyosóra. Zsivotzky arrébb húzódott, halántékában ismét lüktetni [sic!] a vér. Körbenézett, de ekkorra mindenki eltűnt a folyosóról, csak ő volt ott, meg a csontvázra fogyott alak, a fejük felett vészjóslóan vibráló lámpafényben.” (62.)

A regény nem is sokáig leplezi, hogy mindezt a lepusztultságot elfogultság volna kizárólag a külvilág sajátosságának tekinteni. Fontos átértékelését mutatja ennek a regénybeli freudi álom-allegória, amely a tudatalatti működését, a valóságos tapasztalatokat tükrözteti egymással: „Hiába futott, ahogy bírt, Emmának nyoma veszett, már csak egyedül bolyongott az ismeretlen pincerendszerben. Mintha csak egy város tudatalattijában járt volna. Oda gyűlik a szemét, a sötétség, azok a holmik, amik fölöslegesek, de nem eléggé fölöslegesek ahhoz, hogy véglegesen ki legyenek dobva. […] Kiismerhetetlenül kanyarogtak a rég elfelejtett, visszanyomozhatatlan tulajdonban lévő pincerészeket elválasztó falak, idegesen mocorogtak rejtekhelyeiken az egerek. Az ott hagyott holmik melankóliája volt mégis a legnyomasztóbb. Az élet elfeledett kellékeinek vibrálása, amik a halál és temetés köztes időszakában ácsorogtak. Fölöslegessé váltan, de nem kidobva, a felsőbb emeleteken zajló élettérből kiszorítva, mégsem szüntetve meg. […] Félretéve, hogy majd egyszer, talán majd máskor, talán valaki más. Túllépve rajtuk, mégsem eresztve el.” (60.)

Az almahéj-szimbolikával együtt (a temetés után, amikor Zsivotzky elhagyja a fenntarthatatlan, funkcióját már be nem töltő kórházat, sok-sok év után felköhögi a nyelőcsövét irritáló almadarabot) a regény legmarkánsabb vonala egy szembenézés, leszámolás-történetként értelmezhető. Ezzel a családtörténet mindenképp véget ér (már csak azért is, mert Zsivotzky elvált és gyermektelen), de a személyes történet nem tudni, hova tart mindennek ellenében. Ugyanakkor a szövegnek nem is ez a tétje: Zsivotzky személyisége, habitusa, maga az örökül kapott és ezért a megváltoztathatatlannak ítélt betegség-együttes: paranoia, alkoholizmus, depresszió. Ezt a világot a narrátor kimerítően ismerteti, a történetet pedig az kerekíti le, hogy a főszereplő lemond róla.

T. Tóth Tünde

(Megjelent a Tiszatáj 2017/10. számában)

 

Pesti Kalligram

Budapest, 2016

184 oldal, 2990 Ft

 

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2018.09.26 - tiszatáj

BESZÁMOLÓ AZ #ORFEUSZ #EURÜDIKÉ CÍMŰ ELŐADÁSRÓL 
Az ősz második napja, este fél nyolc. A régi zsinagóga megtelik, #Orfeusz #Eurüdiké története ölt hamarosan testet. A fehér tánctér két végében egy ingbe öltözött férfi, és egy selyemruhába bújt nő áll. Megvan annak a szépsége, hogy az oszlopokon nyugvó, kőtáblákba vésett tízparancsolat előtt mezítláb táncolnak el egy antik drámát. – FÖLDESI CSENGE BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.09.25 - tiszatáj

BÉKÉSCSABA MŰVÉSZETÉNEK PROGRESSZÍV IRÁNYAI ÉS EREDMÉNYEI
Tér-idő átfedések, különbözőségek a szakrálisnak komolyan mondható térben, a kiállítóhelyként, impozáns és letisztult galériaként működő, felújított szolnoki zsinagógában.
Átjárások…
Ablakok nyílnak kifelé-befelé, távoli fények felé vagy éppen komor, kilátástalan-belátástalan falakra vetnek szorongó árny-rétegeket…
Átjárások, átlátások…
Műalkotások különböző stílusok és korok között… Változatosak, sokfélék…

>>>
2018.09.25 - tiszatáj

KRUSOVSZKY DÉNES KÖNYVBEMUTATÓJA
Szeptember 20-án Krusovszky Dénes volt a Grand Café vendége. A szerzővel Akik már nem leszünk sosem című első regényéről Orcsik Roland beszélgetett. – SZUTORISZ SZABOLCS BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.09.20 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
Előbb-utóbb megtörténik velünk. Hogy összedől a világ. Vagy úgy tűnik, hogy össze fog dőlni. Nem dől össze. Az idő fontos tényező. Sok múlik egy másodpercen is. A kvantumfizikában. Előtte még nem létezett valami, és egy másodperccel utóbb már igen. Mintha azt mondanánk, hogy a baj előtt egy perccel még nem volt semmi baj. Wurmtól virtuális műveket látunk. Mint amikor félkészen veszünk át egy lakást, és nekünk kell azt befejezni. Nincs megállás […]

>>>
2018.09.19 - tiszatáj

FELUGOSSY LÁSZLÓ: NEM∏SKÓTA SZERELMES VAGYOK A LAPTOPOMBA
Felugossy László Nem∏skóta szerelmes vagyok a laptopomba című kötete 2014-ben látott napvilágot a MissionnArt Galéria gondozásában. A kötetben a szerző megjelölése alapján versek, szövegek, buborékok találhatók. Már a fedőlapon a Felugossyt ábrázoló fénykép is jelzi, hogy ebben a kötetben nem hagyományos költészettel fog találkozni az olvasó…. – BÉKÉS IZABELLA KRITIKÁJA

>>>
2018.09.18 - tiszatáj

BENCZÚR EMESE KIÁLLÍTÁSA A MODEM-BEN
Játék, (ön)irónia, szembesítés, az igazság keresése vagy mindezek egyszerre? A Munkácsy-díjas képzőművész reprezentatív kiállítása az értelmezés, látszat és valóság kérdését helyezi a középpontba… – GALAMBOS ÁDÁM ÍRÁSA

>>>
2018.09.18 - tiszatáj

90 ÉVES DEBRECZENI TIBOR
Mi a titka az összetartó erőnek? Az, ami kellene, hogy nemzeti minimum legyen, „nagyban” is. A haza szeretete, a magyar nyelv és irodalom tisztelete, a közösségi értékek fontosnak tartása. Sajátos vonása a csapatnak a „Játszó ember” megjelölés. D. T. – így nevezi önmagát a Kör alapítója és vezetője, a drámapedagógia hazai megalapítója, hiszen valóban ő a Magyar Drámapedagógiai Társaság létrehozója – az aktív szerepjátszást alapvető fontosságúnak tartja. Homo ludens… – BOTOS KATALIN ÍRÁSA

>>>
2018.09.17 - tiszatáj

Egy kis morgolódással kezdeném: úgy látszik, hogy a központozásmentes nyelvhasználat megjelent magyar filmcímben – értem én, hogy idézet egy kommentből, de akkor sem szerencsés ilyen látványos helyen kerékbetörni a magyar nyelvet… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
2018.09.15 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS ANDREI ROSETTIVEL
Szeptember 22-ig még megtekinthető a NOIMA15 nevű művészeti csoport tárlata a Román Kulturális Intézet kiállító termeiben. A csoport összes tagja főiskolát végzett képzőművész, szinte mindegyikük egy eltérő nyelvezetet beszél: a plen-air látásmódot használják, viszont számukra a nyitott tér vizsgálata nemcsak a színekre, hanem a színspektrumokra, a régi mesterek munkáinak, technikáinak vizsgálatára, az alapvető jellegzetességeik felhasználására is kiterjed… – JUHÁSZ BÁLINT INTERJÚJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő