12.10.
| Nemzetközi koreográfusokkal érkezik Szegedre a Közép-Európa Táncszínház >>>
12.02.
| Magashegyi Underground szimfonikus koncert új műsorral >>>
11.29.
| Sass Sylvia a „Krinò” vendége >>>
11.24.
| „mérem a téli éjszakát” – József Attila gondolatvilága versben és értekező prózában (Konferencia) >>>
11.23.
| Rising Stars: ismét a fiatal tehetségeké a Müpa >>>
11.23.
| A gyerekirodalom nagykorúsítása >>>
11.23.
| Katona József Színház – Életrajz-változatok Takács Zsuzsára >>>
11.22.
| Megálló – Petrács Gábor Réteg, rétegződés című kiállításának megnyitója >>>
11.22.
| Ferenczi Gyuri és Lóci egy-egy kultikus lemezről szakért >>>
11.20.
| Mindig más… – Jenei Gyula verseskötetének bemutatója >>>
11.14.
| Más közösségek nyitottságára tanít a belvárosi galéria >>>
11.06.
| 11 óra álmodozás Ravel és Debussy zenéjének bűvöletében >>>
11.06.
| SZNSZ – Hernádi Judit és Kern András Szegeden >>>
10.30.
| Kábé23 – a Kerekes Band első majdnem két és fél évtizede már előrendelhető! >>>
09.27.
| „Emlékek helyett mobiltelefonom volt” >>>
08.27.
| A szabadkai Népszínház Magyar Társulata Drámapályázatot hirdet >>>
08.25.
| Megtartotta első kisszínházi bemutatójának olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.22.
| Megtartotta első olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.20.
| Kezdődik a bérletértékesítés a Szegedi Nemzeti Színházban >>>
08.07.
| Ismét pályázatot hirdet a Kortárs folyóirat >>>

Bende Tamás, Koman Zsombor, Nemes Z. Márió, Frank O’Hara, Sylvia Plath, Szálinger Balázs, Szeles Judit, Szunyog Ágota, Tandori Dezső versei
Balogh Dávid, Bátyi Zoltán, Hidas Judit, Milorad Pavić prózája
Tanulmányok a 100 éve lezárult I. világháborúról
Diákmelléklet: Takács Zsuzsa költészetéről
Fotók Müller Miklósról

>>>

Öt héten át 65 helyszínen közel 300 programmal várja az egyetem és Szeged közösségét a 23. Őszi Kulturális Fesztivál. A programsorozat kínálatában komoly- és könnyűzenei hangversenyeket, koncerteket, film- és könyvbemutatókat, színházi előadásokat, kiállításokat, irodalmi-közéleti beszélgetéseket is találunk. A fesztivál október 1-jén látványos fényfestéssel nyílik. A Szegedi Tudományegyetem Nemzetközi és Közkapcsolati […]

>>>

Túllépve, mégsem eresztve
2018.06.28 - tiszatáj

Kálmán Gábor: A temetés

A temetés egy utazás története. Ennek konnotációi közül a szerző a belső-mentális-lelki távolság leküzdésének jelentéskörével játszik el: szűkebb értelemben önmagunkkal, a családi örökségünkkel szembesít, de megnyitja ennek tágabb, történeti dimenzióit is.

Az idősíkokat váltogatva fejti fel a szerző három generáció egy évszázadon átnyúló történetét. A nagyapa, idősebb Anderkó feltűnően reprezentáltabb fiánál, aki a főszereplő, Zsivotzky édesapja. Az apáról így nem sokat lehet tudni, csak az azonos vonások egy-egy önmagán túlmutató történetbe ágyazottságának szentel teret Kálmán. Nincs is szükség ennél többre, hogy az olvasó értse: az önsorsrontás életvitelszerű gyakorlatának eredője Anderkó, akinek fia is, unokája is a betegségeinek él(t). Ennek fényében az utolsó leszármazottat, kötöttségekkel és terhekkel kényszerűen számot vető szubjektumként értelmezi a narrátor, legalábbis a felmenők problémáit Zsivotzky nehéz örökségeként láttatja: „Ezt nagyapjától, az idősebbik Anderkótól örökölte. A folytonos nyugtalanságot. Az állandóan haldokló, folyton élet és halál között lebegő Anderkótól, aki mégis megélt nyolcvan évet, bár életének minden egyes lépéséről készült egy kórházi zárójelentés. […] Talán az egyetlen olyan ember volt a században, akinek minden lépése követhető volt.” (14.)

A megkérdőjelezett önazonosság több szinten is felbukkan a regényben, például a földrajzi terek újrarajzolhatóságával-újraértelmezhetőségével fellépő hiányként, a valahová tartozás lehetetlenségeként: „Zsivotzky gyakran gondolt arra, hogy olyan országban született, ami már nem létezik. Mint mindig, most is mosolygott, ahogy kinyitva az útlevelet, olvasta az adatokat. Nem sokkal több, mint három évtized, az ő élete, elég volt ahhoz, hogy lemossák a térképről, átrajzolják, újraértelmezzék. Nem volt nagy utazó, mégis a harmadik állampolgárságának volt már birtokában.” (30.)

Az állampolgárság ugyanakkor egyféle önigazolás-kérdés is, az én társadalmi-hatósági legitimizációjának, számontarthatóságának lehetősége: „Végül mindig kiderül, hogy igenis az vagy, ami olyan papírokon szerepel, amiket aláírtak, jóváhagytak, iktattak, lemásoltak, hitelesítettek és két példányban továbbítottak illetékeseknek.” (94.) Jelezve azt is, hogy ebből a rendszerből az egyén kivonható, amelyre Zsivotzky elég meggyőző kísérletet tesz azáltal, hogy mindentől és mindenkitől elszeparálva zárkózik be hozzávetőlegesen egy évre otthonába. Ugyanakkor sem a távolság a szülőhelytől, sem a névváltás nem elegendő egy új identitáshoz. Zsivotzkyt az ingerszegény inaktivitásából a temetést hírül hozó telefonbeszélgetés mozdítja ki, annak ellenére, hogy a búcsúzás az apától, úgy tűnik, nem tartogat nagy érzelmi megrázkódtatást számára: a fiatalabb Anderkó ugyanis egy erős anti-apa személyiség, akinek halála az életéhez hasonlóan a groteszk és a szánni való határán billeg. A szerző erős kontrasztot nyújt: láthatóan Zsivotzky akarva-akaratlanul az előző generációk mintáit alkalmazza saját életvitelére, a temetés és az azt övező események egyfajta sokkterápiaként hathatnak rá.

Kálmán regényében azonban összefonódik a magán- és a történeti emlékezet, az egyéni és a kollektív traumák sajátos krónikája. Az idősebb Anderkón keresztül a századra kivetített betegség-paranoia játék, amely Anderkó születésével (ami egybeesik az első világháború végével) kezdődik: „Rossz tapasztalatai voltak a gyógyszerekről nagyapja, az öreg Anderkó miatt, aki végighaldokolta az egész életét elvesztett gyerekkori gazdagsága, szolgálólánya, a háborútól való félelme és később még sok minden miatt.” (53.)

Az élettörténete egy betegségsorozat látlelete, amely a század nagy részét lefedi, hiszen annak ellenére, hogy csak pár hetet jósoltak Anderkónak az orvosok, még nyolcvan évet élt. Bár Anderkó személye talán még Zsivotzkyénál is kifejtettebb a regényben, nem az ő temetésének helyszíne az úti cél, hanem az ő fiáé, Anderkóé, aki a voltaképpeni kapocs személyek, terek, döntések között.

A temetés pedig nem csak halottbúcsúztatás-értelemben esemény a regényben: túlságosan egyértelműsített is volna az utolsó egyenes ági felmenőtől búcsúzáshoz a családi szokásrenddel való szakítás hozzárendelése. A hegyen, ahol a szertartás zajlik, egy kórház működik tele olyan emberrel, akik a problémáikat bizonyosan nemcsak képzelik, és akik kezelése tökéletesen társadalmon, történelmen kívül valósul meg – legalábbis amíg a szegről-végről rokon Havril, működtetni tudja ezt a gyógyulást mint opciót kívül helyező teret, amely gyakorlatilag csak az elfekvést szolgálja. Életlehetőségként ez valós tapasztalat Zsivotzky számára, aki két országhatáron túli otthonában majd’ egy évet töltött depresszióba süllyedve. Ezzel a bezártsággal rokonítható a kórházi környezet, de utóbbihoz az a tudat is társul, hogy tovább ez a tér (sem konkrét sem átvitt értelemben) már nem fenntartható.

Ehhez a kimondatlan ráeszméléshez a személyes kapcsolatokban megélt idegenség, ridegség, távolságtartás is hozzájárul: az idegenek kísérteties tekintete, és az ő szemükben önmaga kísérteties idegenségének felismerése: „Hosszú fekete télikabát volt rajta, egy pillanatra az jutott eszébe, hogy ő maga is egy kísértet.” (48.) A bejárt terekben pedig az üresség váltja a sötétséget, a szürkeség a magányt. A korhadt, lerobbant, kifakult, ócska semmik határokon átívelő kietlenségről olvasva sokáig nehéz eldönteni, hogy az adott leírás tartalma vészjósló vagy paranoid: „A csontsovány alak ránézett, majd kérdően a folyosóra. Zsivotzky arrébb húzódott, halántékában ismét lüktetni [sic!] a vér. Körbenézett, de ekkorra mindenki eltűnt a folyosóról, csak ő volt ott, meg a csontvázra fogyott alak, a fejük felett vészjóslóan vibráló lámpafényben.” (62.)

A regény nem is sokáig leplezi, hogy mindezt a lepusztultságot elfogultság volna kizárólag a külvilág sajátosságának tekinteni. Fontos átértékelését mutatja ennek a regénybeli freudi álom-allegória, amely a tudatalatti működését, a valóságos tapasztalatokat tükrözteti egymással: „Hiába futott, ahogy bírt, Emmának nyoma veszett, már csak egyedül bolyongott az ismeretlen pincerendszerben. Mintha csak egy város tudatalattijában járt volna. Oda gyűlik a szemét, a sötétség, azok a holmik, amik fölöslegesek, de nem eléggé fölöslegesek ahhoz, hogy véglegesen ki legyenek dobva. […] Kiismerhetetlenül kanyarogtak a rég elfelejtett, visszanyomozhatatlan tulajdonban lévő pincerészeket elválasztó falak, idegesen mocorogtak rejtekhelyeiken az egerek. Az ott hagyott holmik melankóliája volt mégis a legnyomasztóbb. Az élet elfeledett kellékeinek vibrálása, amik a halál és temetés köztes időszakában ácsorogtak. Fölöslegessé váltan, de nem kidobva, a felsőbb emeleteken zajló élettérből kiszorítva, mégsem szüntetve meg. […] Félretéve, hogy majd egyszer, talán majd máskor, talán valaki más. Túllépve rajtuk, mégsem eresztve el.” (60.)

Az almahéj-szimbolikával együtt (a temetés után, amikor Zsivotzky elhagyja a fenntarthatatlan, funkcióját már be nem töltő kórházat, sok-sok év után felköhögi a nyelőcsövét irritáló almadarabot) a regény legmarkánsabb vonala egy szembenézés, leszámolás-történetként értelmezhető. Ezzel a családtörténet mindenképp véget ér (már csak azért is, mert Zsivotzky elvált és gyermektelen), de a személyes történet nem tudni, hova tart mindennek ellenében. Ugyanakkor a szövegnek nem is ez a tétje: Zsivotzky személyisége, habitusa, maga az örökül kapott és ezért a megváltoztathatatlannak ítélt betegség-együttes: paranoia, alkoholizmus, depresszió. Ezt a világot a narrátor kimerítően ismerteti, a történetet pedig az kerekíti le, hogy a főszereplő lemond róla.

T. Tóth Tünde

(Megjelent a Tiszatáj 2017/10. számában)

 

Pesti Kalligram

Budapest, 2016

184 oldal, 2990 Ft

 

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2018.11.20 - tiszatáj

BACON, FREUD ÉS A LONDONI ISKOLA FESTÉSZETE
Még a Frida Kahlo-kiállítás is látogatható, a Magyar Nemzeti Galéria máris tálcán kínálja legújabb tárlatán az egyetemes képzőművészet – talán nem túlzás állítani – egyik legfontosabb korszakát, a Londoni iskola fénykorát. A Magyarországon először látható időszaki kiállítás elsősorban Lucian Freud, Francis Bacon, Leon Kossoff és Frank Auerbach munkásságára fókuszál, de láthatók az iskola utódainak, a figurális festészet tehetséges kortárs alkotóinak munkái is…. – TÓTH EMESE ÍRÁSA

>>>
2018.11.18 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS PASS ANDREÁVAL
Sötét folyosón ülünk a Jurányiban, Andreának nem is olyan régen olvasópróbája volt, összekuporodunk a plakátok borította kanapén. Halkan, meghitt suttogással beszélgetünk az Eltűnő ingerekről, arról is, hogyan írunk drámát, várt és váratlan kihívásokról, és a borzasztó űrről… – DRUBINA ORSOLYA INTERJÚJA

>>>
2018.11.18 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS MAGYARNÉ ANTAL NIKOLETTEL
A Magyarné Antal Nikolett tollából született Répa, retek, mogyoró című könyv az óvodások szorongásait hivatott oldani a logopédiai foglalkozásokkal kapcsolatban, feladatokkal és kedves illusztrációval segítve a mindennapos gyakorlást és fejlődést. A szakemberrel új könyve kapcsán beszélgettünk, ami az idén jelent meg a Manó Könyvek gondozásában… – MAKKAI-KOVÁCS KRISZTINA INTERJÚJA

>>>
2018.11.18 - tiszatáj

A SZENT ÉS A FARKAS
Hiába jutalmazták az idei Cannes-i Filmfesztiválon a Legjobb forgatókönyvnek járó díjjal, a Csodákat dirigáló Alice Rohrwacher filmje mind hagyományos narratívával bíró dramedy-ként, mind szabálytalanságokra és főképp érzéki benyomásokra összpontosító szerzői műként is felsül. Dekoncentrált darab csírájában remek ötletekkel, ám annál slendriánabb kivitelezéssel… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2018.11.18 - tiszatáj

SECONDHAND (SZOVJETŰDÖK) AZ ÖRKÉNY SZÍNHÁZBAN
Újfent a múltfeldolgozás kedvelt színházi missziója jegyében indította az évadot az Örkény Színház. Bagossy László rendező és a köré gyűjtött, Kovács D. Dánielből, illetőleg a Színművészeti Egyetem hallgatóiból összeálló alkotócsapat Szvetlana Alekszejevics Nobel-díjjal jutalmazott könyvei alapján készítették el a Madách téri teátrum évadnyitó bemutatóját. A Secondhand – szovjetűdök című előadás az oroszországi posztszovjet létezés esszenciáját igyekszik színpadra vinni… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

>>>
2018.11.17 - tiszatáj

A VIRÁG JUDIT GALÉRIA KIÁLLÍTÁSA
1904 és 1914 között az 1870-es és 1880-as években született képzőművész generáció a birodalmi Bécs és az elegáns München helyett inkább a kozmopolita Párizst választotta zarándokhelyéül. E nemzedék tagjai elsőként ismerkedtek meg a fauve-ok és a kubizmus fejleményeivel, használták fel művészetükben a francia főváros által nyújtott modern képzőművészeti újításokat. A mostani nonprofit tárlat nem a Magyar Vadak című 2006-os nagyszabású kiállítást akarja lemásolni, hanem a Nagybányai Művésztelep modernista generációjának első nagy sikereit szeretné bemutatni… – JUHÁSZ BÁLINT ÍRÁSA

>>>
2018.11.17 - tiszatáj

MOZART OPERÁJA A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN
Minél pezsgőbb, szellemesebb, érdekesebb előadás a Figaro házassága Szentendrén, annál nehezebb lesz beilleszteni a Szegedi (Pécsi, Miskolci stb.) Nemzeti Színházba. Minél jobban illik a produkció egy kicsi szabadtéri színpadra nyáron, annál nehezebb lesz alkalmazni egy nagy zárt színpadra ősszel-télen. Elsőre jó ötletnek tűnik, hogy ugyanazt a produkciót vigyük be kőszínházakba, takarítsuk meg a díszletek és a jelmezek költségét, no meg a próbák egy részét. Valójában művészi értelemben komoly vérveszteséget okoz… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2018.11.15 - tiszatáj

SZERGEJ LOZNYICA FILMJE
A Donyeci történetek egy nagyszerű ukrán rendező friss témát érintő, zavarbaejtő filmje. Szergej Loznyica a 90-es évek közepén kezdte a filmes pályafutását. A dátum talán azért tűnik most beszédesnek, mert sokat elárul Loznyica elkötelezettségéről: ekkor a harmincas évei közepén jár, több foglalkozást kipróbál, és sok országban nagyon alaposan körülnéz. Ifjúkori eszmélkedése egyébként olyan területeken folyik, amelyek azóta önálló országokká váltak: a mai Belorussziában született, Ukrajnában és Oroszországban járt iskolában… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
2018.11.15 - tiszatáj

MIKLOSOVITS LÁSZLÓ KÉPZŐMŰVÉSZ SZEGEDI KIÁLLÍTÁSA
Miklosovits a Tiszatáj Galéria falain egyedi műveket, főként tusrajzokat sorakoztatott föl. Ezek között találunk aprólékos mívességgel megdolgozott alkotásokat, nagyvonalúan, úgymond csuklóból feldobott vonalkölteményeket és lavírozott színes tus-festményeket is. Több grafikát gobelinszerű textúrával jelenített meg az alkotó, a finom vonalszövedékek szinte textil hatásúak. De érdekes, hogy a raszteres tónusokkal, térbeli illúziókat is sikerült kelteni s szoborszerű alakzatokat „faragni”… – PACSIKA EMÍLIA ÍRÁSA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő