01.21.
| Pintér Bélával és Gálvölgyi Jánossal indítja az új évet a MASZK >>>
01.02.
| Pannon Filharmonikusok – Exkluzív hagyomány >>>
12.19.
| Szabadkai Városi Könyvtár – Sándor Zoltán: A gonosz átváltozása >>>
12.18.
| Jazz Kocsma – Hartay Csaba Rajongók voltunk című prózakötetének bemutatója >>>
12.14.
| Bäck Manci fényűzése a REÖK-ben >>>
12.13.
| Itt az első Képmáska könyv! >>>
12.12.
| Tiszatáj Szalon – „Előkészületek és születésnap” – Tandori 80 >>>
12.12.
| A XXVIII. jászberényi ART CAMP Művészeti Szimpózium kiállítása >>>
12.10.
| Urbán Ádám fotográfus „Esély – Chance” című rendhagyó kiállítása >>>
12.10.
| Indul a MACI testvér kampány az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 70 éves évfordulóján >>>
12.18.
| Elhunyt Grendel Lajos >>>
12.17.
| Ötször szép a Queen! >>>
12.12.
| Elhunyt Kósa Ferenc Kossuth-díjas filmrendező >>>
12.11.
| Világok Találkozása a Bem moziban: Kornya Zsolt kapta a Hexa-díjat >>>
12.11.
| Igazi könyvritkaságot adott ki az Akadémia a Szent Koronáról >>>
12.07.
| Lackfi-est Halason >>>
12.06.
| Elsöprő többséggel állt ki az MTA Közgyűlése az elnök mellett, és kéri a kutatóhálózat pénzét a minisztertől >>>
12.04.
| Pozsonyban díjazták a Virágvölgyet >>>
12.03.
| Az operák királynője készül a Szegedi Szabadtérire >>>
11.29.
| Új fénybe állítják a magángyűjtemények a kommunista korszak kutatását >>>

Cristian Fulas, Haász János, Szöllősi Mátyás prózája

Böndör Pál, kabai lóránt, Anne-Marie Kennesey, Zalán Tibor, Závada Péter versei

TANDORI 80
Áfra János, Ágh István, Babarczy Eszter, Györe Balázs, Harcos Bálint, Krasznahorkai László, Petri György Sirokai Mátyás, Szabó Gábor Szabó Marcell, Varga Dániel írásai

>>>

BESZÁMOLÓ A MADRIDI DISNEY-KIÁLLÍTÁSRÓL Disney neve hallatán kinek ne jutna eszébe az a meserengeteg, melyet Mickey egér teremtője és Disneyland megalkotója stúdiójában vászonra ne vitt volna. Az 1923-ban megalapított filmstúdió több mint 600 alkotást tudhat maga mögött. Tekintve, hogy a mozi a huszadik század uralkodó médiuma volt, a mesemondás szerepét […]

>>>

Szerényi Tamás: Alkalmassági
2018.08.01 - tiszatáj

 

Szerényi Tamás 1991-ben született Nyíregyházán, közel 10 éve hobbibudapesti. ELTE-s kora óta foglalkozik alkalmazott írással, főleg reklámszöveget és újságot ír, de néha prózát is.

 

 

– Vérnyomás? – kérdezi az orvos az előtte heverő papírkötegbe mélyedve.

– Százharmincperhetven! – vágom rá.

– Mindig? – kérdez vissza rezzenéstelen arccal.

– Többnyire igen – bólintok.

– Az jó. Átlagos, de jó – motyogja. Úgy töltögeti a rubrikákat, mintha keresztrejtvényt fejtene. A fickó Levis farmert visel fekete garbóval, már csak egy Apple prezenter hiányzik a kezéből. Próbál lazának tűnni, de inkább türelmetlen. – Örökletes betegség, születési rendellenesség, gyógyszerérzékenység?

– Nincs – hazudom bizonytalanul. A tollával játszik és engem bámul. Hogy az elviselhetetlenül hosszúra nyúló csendet megtörjem, már épp kétségbeesett magyarázkodásba kezdenék, amikor a kezében szorongatott kartoték nagyot koppan az asztalon.

– Meg is volnánk! Küldje be a következőt… Nem kell becsuknííí! – szól utánam. Ahogy kilépek, valaki rögtön besurran mögöttem, zöld nadrág és fehér köpeny villan rajta. – Akkor az ott bent kicsoda volt? – kérdezem értetlenül, erre a sorban állók felröhögnek, csak én maradok nyugtalan. Nem tudom, így megy-e máskor is, még új vagyok, alig két hete kezdtem az ügynökségnél, de az irodavezető kérdés nélkül beírt az első szabad időpontra. Mintha rám utazna a rendszer – eddig hiába. A múltkor is olyan jól bekamuztam, hogy semmi baleset, betegség vagy szervi rendellenesség.

Pedig a kórtörténetemben ott van valahol a közegészségügy átláthatatlan adatbázisának mélyén, hogy egyszer a sportorvosnál fennakadtam az EKG-vizsgálaton. Azt mondták a szívem furán ver, olyan összevissza, felbolygatja a rendelő békés hétköznapjait. Csak álltak ott az eredmény fölött a fejüket vakargatva, még Katika doktornőt, az EKG-k Paganinijét is behívatták, aki hosszas mérlegelés után beutalt szívultrahangra. Otthon én is ránéztem a leletre, ami szabályosan hullámzott, nem volt elég cirádás – hol marad a makoveczi ornamentika? – biztos idegenszívűséggel vádolnak, gondoltam.

Röpke öt hónappal későbbre kaptam is időpontot, addig a szúrás elmúlt, a halálfélelem enyhült. A kivizsgálás annyiból állt, hogy a mellkasomat bekenték zselével, rám aggattak pár tappancsot, a szívdobogásomat meg kihangosították – úgy éreztem magam, mint valami pszichedelikus popkoncerten. A végén kiderült, hogy az egyik szívbillentyűm nem zár tökéletesen. Jelentéktelen semmiség, magyarázták, 10 emberből egy csomót érint, van és kész, ettől még teljes intenzitással sportolhatok, csak tudjak róla.

Tudni tudtam, csak gondolni nem akartam rá többé, így attól kezdve minden fehér köpenyt és rendelőszerű képződményt messziről elkerültem.

– Na, mi volt bent, mit mondtak? – kérdezi Fecske, ahogy visszaérek a helyemre.

– Hogy holnap már ne jöjjek.

– Ezt én is mondhattam volna! – recsegi dizájner Feri a csocsóasztal fedezékéből. A beszólás nyomán némi elfojtott röhögést sikerül bemérni, azt is messziről, valahonnan a belső szobából. Alig kivehető, mint mikor részeg technikusok rosszul belőtt konzervkacajt kevernek a poénok alá.

Ahogy visszaülök, csörögnek a recepcióról.

– Megint az orvos hívat, valami gond van! – szól bele Melinda vagy Judit, ennyiből lehetetlen megállapítani, már csattan is a kagyló. A rossz hír mindig így érkezik.

– Oppá! – csóválja a fejét dizájner Feri, és azzal a lendülettel lő egy bombagólt a saját kapujába. – Látod kicsi, mindig mondom, a túlzott önbizalom óriási öngól.

Visszamegyek az üvegszobáig, ami úgy néz ki, mintha ráhúztak volna egy pöttyös zoknit. Huszonkét lépés az egész. Összesen már vagy hetven órája rohadok az irodában, szóval volt időm lemérni, de ez a huszonkét lépés is elég, hogy mire az orvosi rendelővé alakított inspirációs elfekvő kilincsére teszem a kezem, heveny pánikroham törjön rám. Vérnyomás: százhetvenperharminc. A doki az asztalra támaszkodva áll, nagyokat pislog a szemüvege mögül. A tekintetében ború és szomorúság, rá se merek kérdezni. Bámuljuk egymást egy darabig, végül színtelen hangon megszólal.

– Itt lent… elfelejtette aláírni.

*

Yo, pick up the phone! – mondja az egyik feka a másiknak valamelyik legendás márka legendás reklámjában. Egyszerre két monitoron nézem a Legendary Ads of the 21st Century válogatást Youtube-on. Próbálom értelmezni a túlméretezett képpontokat. Annyi van belőlük, hogy egy kezemen meg tudnám számolni, a képernyő-kiterjesztés sem segít.

– Jó a cucc mi? Ütős kis anyag.

– Hááát… – nyöszörgöm válaszképp a begyógyult szemem helyét dörzsölgetve. Túl korán van, de ahhoz, hogy felvegyem a ritmust, már bőven késő. Körülöttem mindenki unottan vagy türelmetlenül dobol az ujjaival, még Feri is, miközben mellém guggolva bámulja a monitoromat. – Na, mi van kicsi, nem tetszik a felbontás?

– Hangosan mondtam?

– Pixelből nem lehet várat építeni – dörmögi Zalán, aki egy csillogó BudaWest-jojóval figurázik mögöttünk.

– De igénytelen Youtube-válogatásokat lehet. Vagy nem jól mondom?

– Nem, de meghallottam. Aztaaa, hétmilliónál jár ez a szar? Az enyém még csak kétezernél.

– A gifvideód?

– Animált képregény, jó?! Maradjunk tényszerűek.

– Inkább maradjunk szerények.

Az állott, kávécigi-szagú levegő kezd megtelni ellenségességgel. Lassan, óvatosan, mintha egy riasztópisztolyért nyúlnék, kibiztosítom a fejhallgatómat.

– Bejössz az egyik interjúra? – kérdezi tőlem Matyi, a pótfőnököm, miután a régit kemény három nappal az érkezésem után kibaszták. – Gyám nélkül maradtál, gondolom, érdekel ki lesz az új lángoló pallosod.

– Nem különösebben – mondanám, mégse teszem, rossz stratégia volna, a kommunikációelméleti álmoskönyvek egyike sem javasolja középvezetői szint alatt. Inkább írok fejben egy szlogent, és csillogó szemekkel mondom fel, a tudásszomjtól cserepes a szám:

– Nézzük, menjünk, csináljuk!

Tíz perccel később eszmélek újra, mintha egy pohár jéghideg felmosóvízzel öntenének nyakon.

– Megvan! Gitározzon! – mondja az ügyvezető, és már indul is, hogy a falra kiakasztott gitárért nyúljon.

A vezetőségi dizájnirodában ülünk, minden bútor egyedi tervezésű, az egész helyiség a megtestesült helykihasználás; az elrendezés, a tájolás és a kilátás tökéletes, minden harmonizál mindennel, még mi is a padlószőnyeggel. „A belsőépítészet Maseratija”– így emlegetjük odabent. Na, jó, egyedül a főnök emlegeti így. Katalógus is van hozzá, szigorúan topmenedzsereknek és marketingvezetőknek, házon belül még a hétpróbás seniorok is csak kesztyűben érinthetik.

Amióta itt dolgozom, azt a gitárt se láttam még emberi kézben, ugyanolyan dizájnelem, mint a Pixar-lámpa reprója az ablakban. Csodálnám, ha egyáltalán a húrok valódiak lennének rajta.

Az asztal mögött Csaba, az ügyvezető és Matyi, a vezető szövegíró foglalnak helyet, én meg az ablak alá bepréselt kanapén ülve részesülhetek a kegyben, hogy megtekintsem az interjút.

– Igen, de azt nem… Szóval gitározni nem igazán tudok – feleli a jelölt. Nehéz eldönteni, melyikünk feszeng jobban.

– Akkor mit tudsz? – kérdez vissza főnök – Hülye kérdés, hisz fogalmad sincs róla, mit tudsz, a valódi képességeidnek legfeljebb csak a felszínét kapargatod!

A végén azért elröhögi magát, de nem vagyok benne biztos, hogy viccelt.

– Az nem baj, ha nem tudsz gitározni – teszi hozzá bátorítólag Matyi. – Nem ez a lényeg.

– Én most mégis inkább hátránynak érzem.

– Akkor fordítsd az előnyödre! Kimenjünk egy picit? Ha akarod, kimegyünk.

– Dehogy megyünk! Egy jó problémamegoldó igenis bele tud állni egy ilyen helyzetbe. Mit gondoltok, a Google meg az IKEA pátyolgatja a jelentkezőket? Ott az a beugró, hogy amíg felérsz lifttel, egy 5 meg egy 3 gallonos kannával kell 4 gallon vizet csinálnod.

– Ott azért még nem tartunk – mondja Matyi. – Nálunk majd lesz alkalmad kibontakozni, de a mostani helyzetet fogd fel inkább úgy, mint egy edzést, amolyan freestyle-interjút.

– Vagy főpróbát – teszi hozzá Csaba, fészkelődés közben egy gyakorlott mozdulattal megvillantva a kockás gatyája szárát, azzal együtt a személyisége rejtett, egyszerre laza és bohókás oldalát, mintha a zord külső mögött érző, már-már gyermeki szív rejlene. – Érezd a súlyát, de azért ne bénítson meg. Egyszerűen csak oldd meg a feladványt.

– Tudom, ez definíciós kérdés, de én nem is feladványnak nevezném – szól közbe Matyi – hanem készségnek. Ami vagy adott, vagy nem.

– Vaaagy el kell hitetni, hogy adott, a meggyőzés varázslatos módszerével. Ez nem is módszer, inkább művészet. Szóval tessék…

Ki ne mondd! Ki ne mondd! – imádkozom magamban.

– A színpad a tiéd! – robban ki a főnökből.

*

– Hát ezért mondtam fel. Az ilyenek miatt – vágom el a túlnyújtott anekdotát. Pedig a vizsgálatot direkt elengedtem, és rögtön a Youtube-ozásra meg az állásinterjúra ugrottam, viszont Ferit csocsóasztalostól kihagyhattam volna a picsába, jövök rá későn. Otthon bezzeg sokkal feszesebben adtam elő.

Egy jelzésértékű torokköszörülés rángat ki a merengésemből. Ketten ülnek velem szemben egy középügynökség tárgyalónak csúfolt sötétszobájában. Mióta kiléptem Matyiéktól ez már a harmadik meghallgatásom, de az első alkalom, hogy túljutok a recepción. Zakó van rajtam, pedig nem szeretnék túlbuzgónak tűnni. Hol szorít, hol bőnek érzem, nagy szerencsém, hogy nincs tükör a szobában. Egy nagy bála kétségbeesésből szőhették valahol Banglades környékén.

– Ezt úgy értsük… Úgy értsük, hogy nem vagy az unortodox módszerek híve? Vagy többről van itt szó?

– Nekem az oké, ha valaki szórakozott, de velem ne szórakozzon senki.

– Én ezt kicsit még emésztgetem – mondja a digitális vezető. Egy hosszú tárgyalóasztal végébe ültettek, tőlem jobbra Gyula, a head of digital, balra a kreatívigazgató csücsül. Hogy tartani tudjam a szemkontaktust, ide-oda kapkodom a fejem. Szerencsére Gyula ritkábban szól hozzá, kissé álmosnak tűnik, a digitális átállás még várat magára. A recepcióspult felől gyorsírás zaját hallom, mintha a beszélgetésről jegyzőkönyv is készülne, arra az esetre, ha a perspektivikus torzítás miatt aránytalanul hosszúnak tűnő tárgyalóasztal önmagában nem lenne elég fenyegető.

– Várj! Végül mit csinált a gyerek? – kérdezi a kreatívigazgató, és a beszélgetés során először mutat valódi érdeklődést.

– A gyerek?

– Akit interjúztattatok.

– A nő már elmúlt 40, nagyjából a magyar reklámpiaccal egyidős. De a helyzet szerintem még neki is új volt.

– Akkor lelépett. Tuti lelépett! Fogadunk? – néz a társára. – Na, fogadjunk! Ha nyersz, kapsz tőlem egy új power banket. Amilyet már régóta akarsz – mondja lelkesülten, a másik fickó meg rákvörös fejjel várja, hogy menten agyvérzést kapjon.

– El ne mondd előre! Ne rontsd el a játékot – szól rám a kreatív tröszt. Kedvem lenne megkérdezni, hogy tényleg a leendő munkaadóimmal beszélek-e, de inkább zárójelbe teszem, azt a gondolatomat meg már biztonsági ráccsal védett dupla hevederzáras kapcsos zárójelbe, hogy ugye nem a gondnok és az éjjeliőr szórakozik velem.

Mielőtt jobban szemügyre vehetném őket, öblös vécélehúzás hangja tölti be a szobát. A főnök előkapja a mobilját, az arca bosszúsnak tűnik és kissé rózsaszínnek.

– Elnézést, valaki nem bír magával… Holistartottunk? Ja, igen, először is: ez egy kölcsöntelefon – mondja fintorogva – és engem visel meg a legjobban ez a megalázóan idejétmúlt csengőhang. A klotyólehúzós effekt kábé akkor volt menő, mint a Z+.

– Soha? – kérdezi be merészen Gyula.

– ’98 nyarán. Akkor is csak azért, mert mindenki be volt kábózva.

– Régi szép idők! – nyögik szinte egyszerre.

Nézek rájuk, hogy vajon mikor veszik észre, mennyire szét vannak csúszva. Lehet, már kora reggel beugrott egy spangli. Vagy inkább kettő.

– Ja, majd elfelejtettem: kávét, vizet, valamit? – kérdezi Gyula egy hirtelen jött udvariassági roham végén.

Ne, ez csapda! – figyelmeztet azonnal az interjúhelyzetekhez kalibrált önvédelmi reflexem. A 20 perces késés, és az ülésrend meghatározása után ez lehetett a harmadik sarkalatos pont az interjú forgatókönyvében, én meg már őszintén bánom, hogy nem olvasgattam többet az Üzlet és Pszichológiát meg a HR-Portált, pedig még az üzenőfalamra is felmászott néhány témába vágó cikk. Ha kérek, azzal felállítom Gyulát, megszakítom a beszélgetést, belerondítok a fogadásba, ráadásul elfogadom a szívességet, ami utólag, ha kis mértékben is, de befolyásolhatja az értékítéletemet. Közben persze erőt, céltudatosságot mutatnék, és még valami jó csicskáztatós poént is elsüthetek, már ha lenne olyan a tarsolyomban.

Ha nem kérek, azzal pofátlanul visszautasítom a felajánlást, nyílt céltáblájává téve Gyulát a főnöke esetleges gúnyolódásának. Persze, ha mégsem a lehető legrosszabbul sülne el, akár nagyvonalúnak is tűnhetnék.

Ha habozok, akkor viszont… tök mindegy, mert már úgyis haboztam. Miután valami különös oknál fogva még nem párolgott el az összes nyál a torkomból, úgy döntök, inkább udvarias, halk vendég leszek, és nem kérek semmit. De mielőtt válaszolhatnék, hirtelen valami nagy és fehér szökik be az ajtón, és pillanatok alatt a főnök ölében terem.

– Ez az pajti! – üdvözli a főnök, miközben a pofáját nyalogatja a méretes dalmata. – Ő itt Morzsi. Morzsi Morzsalkovics! – mutatja be, és elém tolja az egyik tappancsát, hogy rázzam meg.

*

– Ezért nem fogadtam el az ajánlatukat – kanyarodok vissza a jelenhez, majd megpróbálok a tőlem telhető legőszintébb, legnyíltabb tekintettel belebámulni a velem szemben ülő HR-es csaj szemébe. Hetek óta tartó hiábavaló ostromon vagyok túl, a munkaerőpiac visszaverte minden támadásomat, óriási dalmaták, nevetséges fizetések és minimálbérre bejelentett hulladék pozíciók találtak meg, bár én rendre kitértem előlük. Aztán váratlanul behívtak, és mintha a remény szikráját láttam volna megcsillanni azokban a hatalmas, rozsdabarna szemekben.

A HR-es épp szólásra nyitja a száját, amikor az irodaház egy riasztóan közelinek tűnő szegletében valaki a hangerő-szabályozót jócskán túltekerve elindítja az Alma Együttes örökzöld slágerét.

– Ez valami…?

– A szomszédban csinálják, de csak itt nálam ilyen hangos, a többieket nem szokta zavarni. Havonta egyszer ki lehet bírni.

– Remek fejhallgatóim vannak ilyen esetekre. Könyvvizsgálócég? – mutatok a nyugtalanító zajok irányába. Közben, mintha egy nagy csillagszórót is begyújtottak volna, szikraropogás nyomja el a refrént. A HR-es tekintete önkéntelenül is a falra szerelt poroltóra vándorol.

– Nem, ingatlaniroda – mondja. Látom rajta azt a rezignált, keserű beletörődést, mintha miattuk kezdené elveszíteni az emberiségbe vetett hitét, de HR-esként valószínűleg már rég elveszítette.

– Térjünk vissza ide, pontosabban hozzád. Ez volt a második munkahelyed?

– Itt Budapesten, igen. Illetve sok éve egyszer, még egyetemista koromban kacérkodtam a szóróla… a szórakoztatóiparral. De az zsákutcának bizonyult.

– És ezekhez képest mit vársz el a mi ügynökségünktől? – kérdezi, és mintha egy pillanatra őszinte kíváncsiságot láttam volna átsuhanni az arcán.

– A szokásos. Egyenességet. Világos feladatköröket. És hogy lehetőleg ne lopják el minden kajámat a közös hűtőből.

– Attól tartok a biztonságos munkahelyi hűtő a következő évszázad találmánya.

– Ez jó – mondom, pedig legszívesebben azt mondanám, hogy ez aranyos.

A pillanat valahonnan ismerősnek tűnik, talán még az egyetemen csacsoghattam ilyen kedélyesen egy szereptévesztésben lévő téóssal. De mégsem, akkor a jelenés alatti audiosávban ott vibrálna az az ideges billentyűzetkopácsolás, voice overben meg hallanám a folyosóról beszűrődő ordibálást, ahogy az ajtó előtt kitörni készül az éhezők viadala.

Hirtelen beugrik, hogy még az SZTK-ban szólt hozzám így egy nővérke, miközben az EKG-m fölött konzíliumot tartó orvosok láttán a hányinger kerülgetett. A kiszolgáltatottság lágyítja a szívet, igazi cardioCalgon, a HR-es csajé is megesett rajtam. Erre már az én mellemben moccan meg valami, talán egy koszorúér. Ilyenkor érzem igazán, hogy élek… még. Semmi éles, nyilalló fájdalom, csak úgy finoman, jelzésértékkel történik a dolog, mint valami emlékeztető, a friendly reminder.

Mielőtt különösebb jelentőséget tulajdonítanék neki, beesik a főszerkesztő. A fickó nagyokat fujtat, a kalapját az asztalra dobja, épp valahonnan jön, mi tagadás, látszik rajta. Nem kertel sokat, rögtön belevág.

– Mi többé-kevésbé úgy működünk, mint egy normális szerkesztőség – mondja. Ahogy a normális szót kiejti, a lábam végre megnyugszik az asztal alatt. – Nálunk főleg cikkeket és Facebook-posztokat kellene írnod, de a portfóliód alapján ez nem okozhat gondot.

– Igen, a Facebook-posztokkal különösen jóban vagyok – felelem, csodálatos módon anélkül, hogy elröhögném magam.

Az interjú végén még szívélyesen körbe is vezet, megmutatja, hogy tényleg nem Xbox-lihegőkkel, arcade gépekkel, az ügyféligényekhez szelídített graffitikkel meg rugalmasan alakítható térelválasztó elemekkel van kidekorálva az iroda. Nincs sörcsap a kávézóban, se idétlenül hosszú ebédlőasztal, vagy más közösségszervező protézis, csak terasz van és sok-sok dohányos, de az mindenütt. Szakmai minimum – poénkodott vele Matyi, a két lábon járó gyárkémény, aki fénykorában állítólag még a Marlborón is dolgozott, abból is szigorúan a piroson.

Mondjuk az iroda udvarán azért áll egy akkora bringahalom, amekkorát egy kisebb amszterdami kompkikötő is megirigyelne, de ez sem tud elriasztani.

Olyan a hely, mint egy tartalomgyár – állapítom meg magamban – ami a lelke mélyén szeretne kicsit szerkesztőség lenni. Már ha lenne neki olyan.

A főnök elköszön, én meg, mintha csak ő passzolt volna vissza, megjelenek a HR-es csaj irodájánál. Az ajtaja most is nyitva áll, gondolom, ez ilyen HR-es dolog. A frissen felvettek magabiztosságával, a kezemben aláírt szerződésmásolattal lépek be. Remek érzés, az ajtó szinte magától nyílik nagyobbra előttem, de a vigyori, önelégült képem így is alig fér be rajta. Hogyne, mikor legyőztem a rendszert, találtam egy rést a pajzson, aztán a magabiztos fellépésemmel akkorára tágítottam, míg át nem csusszantam rajta. A többszörösen rovott szakmaiatlan múltammal is összejött, eladtam magam ideális munkaerőnek, bedobozoltak és felcímkéztek, a minőség-ellenőrzés is elfogadott, ideje útra kelnem.

– Köszönök mindent! Én akkor…

– Várj, még egy dolog!

– Igen?

– Meg van beszélve, mikor kezdesz hivatalosan?

– Tiszta sor, jövő hét közepén.

– És mikor tudnál bejönni? Úgy értem, hamarabb is be tudnál? Akár már… – a naptárban keresgél, közben össze-vissza kattintgat. – Jövő kedden? – kérdezi végül.

– Persze.

– Az nagyon jó! Akkor gyorsan beírlak – mondja mosolyogva.

– Hova is? – kérdezem rosszat sejtve.

– Kedd délelőttre – feleli, majd látva a kitágult orrcimpáimat, gyorsan hozzáteszi: – Semmi különös, nem kell megijedni, csak aznap lesz nálunk a kötelező orvosi vizsgálat.


Címke: , ,
2018.12.18 - tiszatáj

DOGMAN – KUTYÁK KIRÁLYA
Sötét impulzusokat, embereket csúszómászókká degradáló extrém minőségeket kutatnak Matteo Garrone filmjei. Dokurealista kivitelű (Gomorra) vagy hol jobban (Szörnyek és szerelmek), hol kevésbé (Reality) stilizált történeteiben legfeljebb a tálalás módosul, centrális tematikájuk azonban örökké változatlan… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2018.12.18 - tiszatáj

INTERJÚ SZABÓ VERONIKÁVAL
A Queendom a kortárs színház, a fizikai színház és a dragshowk metszéspontján egyensúlyoz. Improvizációkra épül előre lefektetett játékszabályok mentén, így minden este új előadás születik, amelynek a nézői jelenlét fontos alkotója. Női és férfi ábrázolásokat vonultat fel a reneszánsztól a mai popkultúráig. Szerepeket mutat be és vetít egymásra, amíg a határvonalak elmosódnak, és a néző tekintete rajzolhatja őket újra. Szabó Veronika szabadúszó rendező, színész és közösségi színházi szakember… – SIRBIK ATTILA INTERJÚJA

>>>
2018.12.18 - tiszatáj

MILJENKO JERGOVIĆ:
GLORIA IN EXCELSIS
Miljenko Jergović 2012-ben a következőképpen nyilatkozott a Párhuzamos történetekről: „[a mű] kétféle reakciót válthat ki az olvasóból: azok, akik feladják az első tíz, száz vagy ezer oldal után, nehezen fogják megérteni, mitől vannak elragadtatva azok, akiket Nádas szövegmonstruma már az első oldalakon bekebelezett.” Jergović nagyregénye hasonló olvasói tapasztalatot eredményezhet… – MÁRJÁNOVICS DIÁNA KRITIKÁJA

>>>
2018.12.16 - tiszatáj

SVETISLAV BASARA:
A MERÉNYLET ANGYALA
Svetislav Basara, a kortárs szerb irodalom kiemelkedő alakja már ismerős lehet a magyar olvasóközönség számára. Fordításban elsőként a szerb posztmodern irodalom egyik legjelentősebb alkotása, a Feljegyzések a biciklistákról című regény jelent meg 2000-ben. Mára további három Basara-mű élte meg a magyar nyelven való megjelenését, legutóbb a Juhász Attila fordításában magyarba átültetett A merénylet angyala című regény… – TERNOVÁCZ DÁNIEL KRITIKÁJA

>>>
2018.12.15 - tiszatáj

JÓZSEF ÉS TESTVÉREI
AZ ÖRKÉNY SZÍNHÁZBAN
A József és testvérei, Thomas Mann nagyregénye, akárcsak Prousté, a nyelvről szól: egyetlen összetett mondatban elmondható történetet beszélnek el ezek a szerzők oldalak százain át, miközben felteszik a nyelv, a hagyomány és az identitás modern kérdéseit. Egy nagyregényt igen kockázatos vállalkozás színre vinni, mert főszereplője, és egyben médiuma, önnön nyelve, ami gyorsan veszít erejéből egy másik közegben… – GALÁNTAI LÁSZLÓ KRITIKÁJA

>>>
2018.12.15 - tiszatáj

EZ AZ ÉV IS JÓL VÉGZŐDIK – ÉJFÉL UTÁNI JÓKÍVÁNSÁGOKKAL
Goda Krisztina BÚÉK című filmjének szereplői mintha Boccaccio novellafüzéréből léptek volna ki: az év egy különleges napján összegyűlnek, hogy egy vidám és kegyetlen játék keretében kiteregessék az életüket egymásnak. A nagyon kicsi új magyar Dekameron tehát a reneszánsz mesterhez hasonlóan egy zárt térben gyűjti össze a szereplőit, azzal a különbséggel, hogy a kései magyar utódjaiknak megvan a lehetőségük bizonyos kapcsolatot fenntartani a külvilággal… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
2018.12.14 - tiszatáj

RADU VANCU: HAJNALI NÉGY. OTTHONOS ÉNEKEK
Többféle kísértet létezik: némelyik csak egyszer tűnik fel, hogy figyelmeztessen, fenyegessen vagy bosszút álljon; mások azonban időről időre visszatérnek. Radu Vancu démonjai az utóbbiak közül valók, hajnali négy és öt óra között érkeznek… – HLAVACSKA ANDRÁS KRITIKÁJA

>>>
2018.12.14 - tiszatáj

SZABÓ ESZTER KIÁLLÍTÁSA
Óperenciás Tenger címmel nyílt kiállítás 2018. október 19-én, a kecskeméti Hírős Agóra Ifjúsági Otthonban. A kamarakiállítás Szabó Eszter tavalyi diplomamunkáját, az azonos című képeskönyvet darabolta fel és mutatta meg az érdeklődőknek – akik mindezt köszönték szépen és el is jöttek, meg is nézték, de bizony annyian, hogy saját kényelmüket nehezítették meg a megnyitón… – FEKETE KRISTÓF KRITIKÁJA

>>>
2018.12.12 - tiszatáj

Életének 82. évében szerdán elhunyt Kósa Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, volt országgyűlési képviselő, az Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja – közölte a köztestület az MTI-vel. Kósa Ferenc a filmkészítők azon nemzedékéhez tartozott, amely a hatvanas években […]

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő