Posta Marianna versei
Ha újraszülne az anyám, azt kérném,
cserélje a magzatvizet óceánra.
Ne várja percekig, hogy sírjak fel,
csak vágja el rögtön a köldökzsinórt,
hogy a csonkjába halak kapaszkodhassanak,
hogy vigyen magával a raj.
Ne legyen a kint és a bent között különbség,
csak az áramlatok hőmérsékletére
reagáljon a test, amelyre kopoltyú nő.
[…]
 MÓRICZ 2018 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be.
Posta Marianna 1983-ban született Debrecenben, jelenleg Szentendrén él. 2006-ban jelent meg első önálló verseskötete Szemhatárátkelés címmel az egri Líceum Kiadó gondozásában. Írásaival találkozhattunk többek között a Hévíz, a Helikon, a Csillagszálló hasábjain, vagy online a Kulter, a Műút, a Szifonline felületein. A Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat második kötetének munkatervével nyerte el. A kötet ciklusaiban egy nő keresi saját helyét, szerepeit a sztereotípiákban. A bőség zavarában tévelyegve nem csak a dolgok értelmét, de értékét is kutatja. Azokra a részletekre igyekszik irányítani a figyelmet, amelyek a bőségben, a „sokban” elvesznek. |
Szimbiózis
Ha újraszülne az anyám, azt kérném,
cserélje a magzatvizet óceánra.
Ne várja percekig, hogy sírjak fel,
csak vágja el rögtön a köldökzsinórt,
hogy a csonkjába halak kapaszkodhassanak,
hogy vigyen magával a raj.
Ne legyen a kint és a bent között különbség,
csak az áramlatok hőmérsékletére
reagáljon a test, amelyre kopoltyú nő.
De az anyáknak nem elég a teremtés,
kell a mellre tapadó vákuum-korong,
egy célszalag gátszakadása. Sosem cserélné a magzatvizet másra,
a köldökzsinórt pórázként tartja, egészen addig, míg sírni kezdek.
Tojáshéj
Krumpli, tojás, kolbász, aztán újra elölről, ha az orvostól hazaérek.
Egy otthagyott mennyasszonyi ruha, olyan a város, a meg sem
született gyerekek lábnyomaitól sáros, szánkók futnak a redőiben.
Amikor kész, a forróra hideget engedsz, a zsigerektől elválik a héj,
lefosztható a kemény burok, és sérülés nélkül kiviláglik alóla a sima test.
Gyerekkoromban azt hittem, szülni ilyen, mint főtt tojást bontani.
Az utolsóra rátapad a burok. Boncolni kezdem, csak a sárgája marad.
Írjon az élet
rólunk mesét: sokadik gyerekek szegény családokból.
Legyen ez a vers most erdő, ölén tekergő patakkal.
Az éhség vigyen az erdőbe minket, a félelem vigyen be együtt.
Ne ismerjük a növényeit, és egymást is csak alig.
Torpanjunk meg az első fánál, aztán nevezzük el az összeset.
Hívjuk őket tölgyeknek, bükköknek, de ne tápláljon egyik se.
A patakot használjuk iránytűnek, a kövein feküdjön végig a moha.
Faljuk fel a halait, de ne játsszon egyikünk se túlélésre.
Ezért hoztak minket ide. Hogy csodálkozz, és a félelemben megerősödj.
Visszafojtott lélegzettel kerülgesd a vadakat. Hogy verdessen
egy kolibri a bal mellemben, csőrével karcolja véresre
a belső falat, ami majd leomlik reggelre.
Semmire nem kellő
Utcára tettek, tűt bakelitlemezre.
Gördül alattam az út.
Hajam napon felejtett ruha.
Kiürül tőlem a villamos.
Csörren az apró a zsebben.
Nem, nincsen. Van, persze.
Nem tartozom.
Senkihez. Semmivel.
A körút levedlett bőr.
Rajta én hullafolt.
Tetszhalott
Mint az ujjak lenyomata
egy antik bútor felületén,
a nappal hézagjaiban megül a por.
Köztünk, eközben tapasztalatok
egyformasága ketyeg.
Szökőmásodpercek hozzák az órát
a nap hosszával szinkronba.
Jelened mégis múltként érzékelem.
Halottnak tettetem magam,
hogy lassuljon, ami csak rohanni tud.
