Tiszatájonline | 2018. július 13.

Poborai Örs versei

azt éreztem,
szürkésfehér, és csillogó.
ahogy közeledtünk,
úgy izzott amiből vagyunk.

a levegő karcol.
olyan hideg van.
itt. magasan, tudom,
nem merülhetünk el.

törött izzók között,
világítani fogunk.
[…]

Poborai Örs 1997-ben született Vajdaságban, Zentán, Moholon nőtt fel, jelenleg Budapesten él, verseket ír.

 

volfrám

azt éreztem,

szürkésfehér, és csillogó.

ahogy közeledtünk,

úgy izzott amiből vagyunk.

a levegő karcol.

olyan hideg van.

itt. magasan, tudom,

nem merülhetünk el.

törött izzók között,

világítani fogunk.

itt fent,

mind azok a fények nélkül,

nem talállak,

és a levegő olyan hideg,

karcol.

nehéz a lélegeznem,

és lassan nyújtom a kezem.

mikor lett ilyen sötét?

 

 

nagyon 69

még nem vagyok 22

apám panaszkodik,

hogy nagy a szárazság.

új hangok, új nevek

új házak, új szemek.

a nőd új, a félelmeid

mind maradtak a régiek.

nem búcsúzás, de

ki ijeszt majd meg ezután?

nem szólsz, de mintha dühös lennél.

gyermek vagyok, nem alszok,

nem félek merülni, mert odalenn csak az van,

amit én odarakok.

ha újra utazhatnánk.

amikor megérkezel, kérlek szólj,

látni szeretnélek.

 

 

a pálmafa és az abszurd

beszélgetünk. mi is a szokatlan,

hogy hol keressük azt: normális.

délutánra itt minden olyan lesz,

mint amilyen délelőtt volt.

nem értik mit mondok?

a családról annyit: tényleg különös.

a tisztelt ember,

ad mindkettőnknek.

ahogy fogalmazott: nem szerelmet.

abban én sem hiszek.

bizonytalan lettem. vagy nem,

vörös, vagy nem.

mennyire szerethet és tisztelhet?

ezzel kapcsolatban semmi többet.

gondolom, a minden után,

nem sok a változás.

a varázslat és a mágia,

két perc után lefényképezlek.