Kustos Júlia versei
a ház, amiben felnőttem, a szívem alakját vette fel.
vagy éppen fordítva; összehasonultunk.
bőrömön, mint hámló cserepek,
sok szamárfüles, gyerekszoba-kék fénykép.
az egyiken kamaszként állok, a jövőbeli énem
arcába nevetve.
vállaimba egy hitetlen, de annál élőbb feszület
dermedt, és csak arra vár, hogy elé kerüljek;
megcsúfolt ajkakkal, beszakadt körmökkel,
s legyen kútmély, szigorú a szemem […]
Hedvig
a ház, amiben felnőttem, a szívem alakját vette fel.
vagy éppen fordítva; összehasonultunk.
bőrömön, mint hámló cserepek,
sok szamárfüles, gyerekszoba-kék fénykép.
az egyiken kamaszként állok, a jövőbeli énem
arcába nevetve.
vállaimba egy hitetlen, de annál élőbb feszület
dermedt, és csak arra vár, hogy elé kerüljek;
megcsúfolt ajkakkal, beszakadt körmökkel,
s legyen kútmély, szigorú a szemem.
pöndörödve fognak égni sarkai,
s elválaszthatatlanul, saját bőröm kérge,
mikor a padlástér állott levegőjébe kiáltom,
mikor én leszek a saját födémembe csapódó
isteni harag,
a disszonáns felvezetőnknek mindenkorra vége.
május
ANNA
esti program: egyszerre kihallani az összes szimfóniát.
figyelem, ahogy a dióleveleken a kiégett fény
előbb mohazöldbe, majd olívába vált át.
elfogad az alkonyat felett mélyülő ég,
és követ, mint madarak a tavaszi, fraktáló halált.
szemeimbe így ül megbarátkozás,
izmaim közé tejsav feszül, jólesően.
mikor isten tenyerébe motyogsz értem imát:
bőrömre borítod új erődet.
mennyedig emel, onnan nézlek, távolabbról,
de annál élesebben látom csodálnivalóan vad hited.
mintádra próbálom megfejteni napjaim;
szilánkonként törve ki egy akvárium falát,
saját testemhez bújni közel.
a határon
édes öregem – mondja a szőkébbik, a nagyobb szájú,
aki mielőtt folytatja, mindig a közönség biztatására vár.
édes öregem – mondja újra, és a másikat, a magasabbat
jóindulatúan veregeti lapockán.
látod ezt itt? – balra táncolva, pólóját fél vállra engedve,
hogy a pillanatot el ne vétse, mutatta meg egy részeg hajnal
testre írását. mert ez a szőkébbik és nagyobb szájú
szereti a kényszerkáosz közepére engedni saját tornádóját.
a nyolc véres heg mögül a szemcsücsökből úgy sandít fel,
mint hentes a vágóhídi marhára, pont mikor
szügyig döfi a kést, és
kicsit szégyelli ugyan, de megkeményedik
az ártatlanság remegése felett.
mikor a másik, a magasabb, a párhuzamos marásokra tekint
a szociogram vonalai egy csúf mikro-háromszögben érnek össze.
ami igazán érdekes, de elhallgatva áll,
hogy kihez tartozhat a köröm másik fele.