07.31.
| Szabó T. Anna és Bősze Ádám lesz a Képmás-estek vendége a festői Halász-kastélyban >>>
08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
08.21.
| Lesz 32. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja >>>
08.20.
| Három új kiállítással készül a nyitásra a Ludwig Múzeum >>>
08.15.
| Beethoven-esttel készül a Szegedi Szimfonikus Zenekar a Szabadtérire >>>
08.05.
| Törzsasztal Műhely – Irodalmi minisorozat a Grand Caféban >>>
08.01.
| Duda Éva Társulat SUMMER INTENSIVE 2020 >>>
08.01.
| Főszerepben a kortárs fotográfia az idei Garten programjában >>>
07.30.
| Szemtestvér – Filmpremier és beszélgetés a Capa Központban >>>
07.29.
| Grand Café – Harag Anita Évszakhoz képest hűvösebb c. noválláskötetének bemutatója >>>
NAPI TANDORI

07.20.
| Díjakat nyert Bollywood-ban Goztola Kristina új filmje >>>
07.15.
| PesText RESET – az irodalom most is összeköt – Csillagharcos érkezett! >>>
07.14.
| MOME Kreatív Pakk gyerekeknek a nyári szünetre >>>
07.09.
| Art is Business Díj 2020 – Ismét keresik a művészeti és üzleti szféra kiemelkedő együttműködőit >>>
07.03.
| Ők lettek az idei Táblaképfestészeti Biennálé legjobbjai >>>
07.01.
| MÓRA RENGETEG – A zöld Móra >>>
06.29.
| HOVA TOVÁBB? – 20. ARC közérzeti pályázat >>>
06.24.
| Fellendíti Szeged turizmusát a járvány után a Szabadtéri >>>
06.20.
| Megújult a magyar irodalom fordításának pályázati rendszere >>>
06.18.
| PesText – Tarol a Reset! >>>

Drubina Orsolya, Eszteró István, Fellinger Károly, Jász Attila, Kovács Dávid, Alice Oswald, Tőzsér Árpád, Vida Gergely, Zalán Tibor versei

Boldog Zoltán, Mátyás Győző, Jesús Moncada prózája

Kulcsár-Szabó Zoltán, Móser Zoltán, Zsadányi Edit, Zsellér Anna tanulmánya

>>>

Ez ma az én napom lesz! – gondolta magában Karika Marika, az örökmozgó rokkantnyugdíjas, miközben foltos harisnyáját tyúkszemes lábára igyekezett felhúzni. A ragyogó tavaszi napfényben szinte csillámlott bibircsókos orcája, ahogy szépítkezett a borotválkozó tükrével a kezében. Arcára a fiatalság illúzióját próbálta kozmetikumok segítségével felkenni. Marcsi, hát te milyen ragyogóan festesz motyogta magában kedvenc nagydarab kisnyugdíjasunk. A rádióban éppen az aznapi híreket sorolták. […]

>>>

Szalay Zoltán: Faustus kisöccse
2018.06.21 - tiszatáj

 

MÓRICZ 2018 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be. 

Szalay Zoltán 1985-ben született Dunaszerdahelyen, jogi diplomát szerzett Pozsonyban, 2013–2016 között az Irodalmi Szemle, 2016-tól 2018 májusáig az Új Szó főszerkesztője. Legutóbbi kötete, a Felföld végnapjai című novelláskötet 2017 végén jelent meg a Kalligramnál. A Móricz-ösztöndíjat Faustus kisöccse munkacímmel készülő regényének pályázatával nyerte el.

 

(RÉSZLET)

A bujaság évei után az aszály és a meddőség évei következtek. Míg az előző évekből szinte kizárólag a tavaszok és a nyarak maradtak meg a szlovákiai magyar író emlékezetében, az elkövetkezőkből csak a hideg évszakok. Köd telepedett a városra, a szlovákiai magyar író pedig aprócska szobájába menekült, amely egyre csak szűkült és szűkült, alig maradt már tér az ágy és az ablak között. Az ablak zúzmarás volt, az ágyat könyvek lepték el. A szlovákiai magyar író egyre kevésbé értette, ami körülötte zajlik, dübörgő indulókat énekelt, íztelen szalámis zsömléket evett, távolugró versenyekre járt, és azokat a szavakat használta, amelyeket a többiek is használtak körülötte. Beiratkozott a városi könyvtárba, ahol volt egy kis részleg a magyar könyveknek, és a szlovákiai magyar író fokozatosan végigrágta magát rajta. Olvasott bálnavadászatról, sarkkutató expedíciókról, keresztes hadjáratokról, felhőkarcoló-építkezésekről, a Kínai Nagy Falról, korallzátonyokról, bennszülött népek szokásairól, az indián háborúkról, mélytengeri élőlényekről, a távol-keleti templomokról, a felvilágosodás úttörőiről, a középkori pápaságról, a földönkívüli életről, a fekete lyukak keletkezéséről, a selyemhernyók tenyésztéséről, az olimpiák történetéről, a könyvnyomtatás felfedezéséről, a világ hét csodájáról, Nagy Sándorról és Nagy Károlyról és a római császárokról, a dinoszauruszokról és az első emlősökről, Charles Darwinról és Neumann Jánosról, Einsteinről és Marie Curie-ről és Teller Edéről, a második világháborúról és a csimpánzok életmódjáról, a szódakészítésről és a hőlégballonokról, az áramkörökről és a néptáncról, a Hold krátereiről és a nagy magyar pusztáról, Jakutföldről és Kolimáról, a Titicaca-tóról és a Niagara-vízesésről, a bonszájokról és a testépítésről, a mesterséges intelligenciáról és a skolasztikus filozófiáról, a népi-urbánus vitáról és a holokausztról, a feudalizmusról és a borászatról, a meteorológiáról és az óceánjárók építéséről, a cigányokról és a buddhizmusról, a nagy középkori katedrálisokról, a régészetről, a golfról, a gyarmatosításról és az európai arisztokrata családokról, a szakácsművészetről és a szörfözésről, a lélektanokról és az eretnekségről, a prímszámokról és a futási technikákról és a napkitörésekről és a modern képzőművészeti irányzatokról és a népi gyógyászatról és a kutyatartásról, és olvasott a baloldali forradalmakról, mert a legtöbb könyv mégiscsak a nagy baloldali forradalmakról szólt. Szépirodalmat is olvasott. Gogol felvillanyozta, Dosztojevszkij idegesítette, Tolsztoj untatta. Jókai nyomasztotta, Mikszáth szórakoztatta, Móriczcal nem tudott mit kezdeni. Hrabalt eredetiben nem értette, magyarul habzsolta. Kilószámra vitte haza a könyveket, és amíg a város odakint szorongott, ő csak a zúzmarás ablakot látta. Semmi nem mozdult. Senkit nem érdekelt, hogy ember lépett a Holdra, de minden tele volt az oroszok ballisztikus rakétáival és atom-tengeralattjáróival. A propaganda, amelyet senki nem tartott propagandának, mert semmi nem ellensúlyozta, a leselkedő ellenségre figyelmeztetett. Az ország sajnálta a vietnami népet. A szlovákiai magyar író a könyvtárba menet csak üres arcokat látott, az emberek nyúzott képe olyan volt, mintha épp most exhumálták volna az egész várost. Talán csak egy avar sír kelt életre. A szlovákiai magyar író szülei éjszakánként úgy üzekedtek, mintha a fogukat húznák közben. A szlovákiai magyar írónak voltak barátai, az iskolaudvaron rugdalták a labdát a falnak, és közben versenyeztek, ki ismer otrombább káromkodásokat; később egyikük arcára sem emlékezett. S ott volt még Pirula, a kislány, akit azért becéztek így, mert elég volt hozzászólni, máris paprikavörösre pirult. Pirula nem volt sem csúnya, sem szép, vékony volt, hosszú barna hajú, a tekintete bágyatag, nem nagyon nézett senki szemébe, de mivel a szlovákiai magyar író elég közel lakott hozzá, időnként hagyta, hogy hazakísérje. A szlovákiai magyar író jelenléte egy idő után nem feszélyezte annyira Pirulát, volt, hogy ránézett, volt, hogy rákacagott, egyszer kézenfogva mentek haza a villamosmegállóból, és egyszer a szlovákiai magyar író szájon csókolta Pirulát a paneltömbjük melletti garázsoknál. Ezután a csók után Pirula eltávolodott tőle, hiába kereste a társaságát a szlovákiai magyar író, a lány még sokkal zárkózottabb lett, mint korábban, és a szlovákiai magyar író nem tehetett mást, újra és újra lejátszotta a fejében azt a napot, azokat a perceket, amikor megcsókolta, amikor feloldódott köztük a feloldhatatlannak hitt távolság. Újra és újra próbálta összerakni a fejében, de soha nem stimmelt minden részlet, ezért módosított, végül leírta, de így sem stimmelt, újra és újra átírta, felvezette a történetet, aztán ezt a felvezetést kihúzta, játszott a jelzőkkel, babrálgatta az igéket, legalább száz változatot készített, és mind más volt. Végül már semmiben sem volt biztos, teljesen összezagyválta az emlékeit, és mire elhatározta, ezt meg kell beszélnie Pirulával, Pirula teljesen megváltozott, egyszeriben már nem pirongott annyit, kacarászott a lányokkal, kacérkodott a fiúkkal, már nem meredt úgy a semmibe a tekintete, és egyszeriben ugyanolyan sokat beszélt, mint a többiek, és ugyanazokat a szavakat használta, mint ők. A szlovákiai magyar író újra és újra elolvasta a szövegeit, hogy rájöjjön, mit rontott el, de hiába. Ezeket a szövegeket nem mutatta meg senkinek, a tanárainak pláne nem. Tanárai közül egyedül a magyartanárnő, a törékeny kis Olga néni ragadt meg az emlékezetében; az ő arca lassan mállott szét, hosszú évek kellettek hozzá, de végül annak rendje és módja szerint megadta magát az eróziónak. A szlovákiai magyar író kezdte megérteni, hogy ez, ami körülötte van, ez a normális, pedig a propaganda azt állította, ez még nem az, hanem csak a folyamat, amely a normális felé vezet. Tulajdonképpen ezzel is meg lehetett békélni.

A szlovákiai magyar író váratlanul szembesült vele, hogy műszaki vonalon fog továbbtanulni. Mire észbe kapott, már felvették őt a gépészeti szakra. A szülei beszélték meg a dolgot valakikkel, és neki szinte semmit nem kellett tennie, csak elmenni ide meg oda, kitölteni ezt meg azt, és már kész is volt. Diák volt még mindig, a szülei büszkén néztek rá, bár volt valami e mögött a büszkeség mögött, amit – a szlovákiai magyar író legalábbis így érezte – nem lehet kimondani. Érzésekről feleslegesen nem beszélünk, ezt akkor a szlovákiai magyar író már jól tudta. A gépészet nem érdekelte, az órákon szenvedett, az órákon kívül pedig árvai és liptói szlovák fiúkkal beszélgetett az árvai és liptói szlovák lányokról. Ezek a fiatalok most érkeztek a nagyvárosba, és úgy érezték, kitárult előttük a világ. Minden az övék volt. Az árvai és a liptói lányok valószerűtlenül szépek voltak, sokkal szebbek, mint azok az avantgárd versek, amelyeket a szlovákiai magyar író miattuk olvasott. Hagyták, hogy hozzájuk érjenek, mindenhol, még a szlovákiai magyar írónak is, aki egy kicsit gyanús volt a szemükben. Pedig nem tudták róla, hogy szlovákiai magyar író (akkor még nem is volt az), általában a nevét sem tudták, de gyanakvóan néztek rá. Nem tudták, honnan jött, és amikor elmondta nekik, nem akarták elhinni. Nem nézték jó szemmel, hogy hamarabb otthon volt ebben a városban, mint ők. Amikor már eleget ittak, a gyanakvás elpárolgott és lelkesedésbe fordult. A szlovákiai magyar írót ugyanúgy tudták kedvelni részegen ezek a selymes bőrű, barna lányok, mint az árvai, a liptói vagy épp a városbeli fiúkat. A szlovákiai magyar író továbbra is otthon lakott, ugyanabban a kis szobában, de sok éjszakát töltött házon kívül, időnként maga sem tudta, hogy hol. Nem volt semmi dolga, azt tehette, ami épp adódott, és bár a szülei időnként leszidták, de elfogadták, hogy ők akarták ezt, ők szánták neki ezt az életet. A szlovákiai magyar író rájuk hagyta a dolgot, becsukta utánuk a szobája ajtaját, és verseket olvasott, a szerző nevét sosem nézte meg, csak zsinórban olvasta a verseket, és minél kevésbé értette őket, annál inkább élvezte. Senkinek nem beszélt az olvasmányairól, amikor próbált volna, mindjárt még gyanakvóbban néztek rá. Gyorsan fel is hagyott ezekkel a kísérletekkel.

A lánnyal a villamosmegállóban találkozott, útban hazafelé az egyetemről, derékig érő barna haja volt, ártatlan zöld szeme, és teljesen elveszettnek tűnt. A szlovákiai magyar író egy kicsit önmagát látta benne, négyéves kori önmagát, amint a villamosmegállóban állva egyre kisebbre és kisebbre zsugorodik a tömeg szorításában. A lányt is szorongatta a tömeg, és szorongott önmagában is, oda-odalépett a menetrendhez, kilépett a peron szélére, körbejárta a megálló bódéját, a szlovákiai magyar író pedig tisztes távolságból figyelte, mint egy csapdába került állatot a vadász. A lány a szlovákiai magyar író nagyszüleinek a falujából való volt, a szlovákiai magyar író jól emlékezett rá, a templomból, a faluszéli rétről, ahol a szétrohadt padoknál szoktak gyülekezni a gyerekek, hogy titkos vagyontárgyaikat csereberéljék, most is mintha látta volna a lány arcán azoknak a jó öreg, faluszéli nyárfáknak az árnyékát. A nevére nem emlékezett. Hosszú percek teltek el, a villamos nem jött, a szlovákiai magyar író pedig egyszer csak, önmagát is meglepve, odalépett a lányhoz, és megkérdezte tőle, ő is a kettest várja-e. Azt várta, együtt utaztak.

Anasztáziának hívták a lányt, ami a szlovákiai magyar írót a régi orosz regényekre emlékeztette, igazi hercegnői név, épp hogy csak idetévedt a vidéki birtokról, ahol sokkal otthonosabban mozog, pattogva instruálja a muzsikokat, reggelente sokversztányira kilovagol a mezőre, a mocsarak széléig, a távolban a tajga fenyvesei integetnek, hazatérve már sípol a szamovár a szalonban, várják a francia regények és a Goethe-versek a foteljében, és állandóan fogadásokat, névnapi és születésnapi ünnepségeket szervez, ahol a legharsányabb arisztokratákat is megszégyeníti páratlan műveltségével, eleganciájával és humorával.

Anasztázia semmiben nem hasonlított a regények hercegnőjére, de ezt a szlovákiai magyar író végső soron nem bánta, mert ő sem volt épp egy Vronszkij. Egyszer elmesélte Anasztáziának ezt a hercegnős képzelgést, mire ő hosszan, édesen kacarászott, mint egy jósorsú, mindentől megkímélt Anna Karenina. A szlovákiai magyar író összezavarodott. Az aprócska szobája odahaza egyszer csak elviselhetetlennek tűnt. Anasztáziát nem hozhatta oda, csak a hideg utcákon sétálhattak, esetleg savanyúborszagú söntésekbe ülhettek be, amikor Anasztázia a városba jött, amikor pedig a szlovákiai magyar író látogatta meg őt a faluban, ugyanaz a rét és ugyanazok a nyárfák voltak ott, mint sok-sok évvel korábban. A szlovákiai magyar író rohamosan öregedő szülei rajongtak Anasztáziáért, sürgették az esküvőt, a nagyszülők pedig egyenesen révületbe estek a fiatal pár látványától. A fiatal pár csak zavartan mosolygott egymásra, amikor a téma felmerült, miközben persze érezték, akármeddig nem lehet ilyen zavartan mosolyogni.

A meddő és aszályos hetvenes évek észrevétlenül fordultak át a meddő és aszályos nyolcvanasokba, a városba özönlöttek a munkások, akiknek felhúzták egész Közép-Európa legnagyobb lakótelepét. Igazi tükörlabirintus született, amelyben még évtizedek múltán is eltévedtek maguk a lakók is. Azelőtt egy németes jellegű kistelepülés volt itt, amiből alig maradt valami, a szlovákiai magyar író már maga sem akart hinni az emlékeinek, és azoknak a réges-régi szóbeszédeknek sem, amelyek szerint még koncentrációs tábor is volt ott egykor, nem is olyan rég, a Duna túlpartján, ahova az engedetlen kisebbségeket zárták, amikor bárkit divat volt bezárni és halomra lőni. Erre most már tényleg nem emlékezett senki, a legkevésbé azok, akik az új lakótelepre költöztek. A szlovákiai magyar író kijárt a várdombra, eleinte csak egyedül, de később már Anasztáziával, még később pedig már hármasban, és az új lakótelepet, a város új büszkeségét nézték, ahova egy frissen épült, félelmetes híd vezetett át. A szlovákiai magyar író úgy látta, sok jó verset lehetne írni erről a látképről, de akik itt éltek, nem igazán tudták, milyen a jó vers, sokkal fontosabb dolguk volt annál, épp gyarmatosítottak egy várost. Körbepisilték, sokszor szó szerint, még a belváros ódon utcáin is fanyar húgyszag terjengett, és persze kitapétáztak mindent a saját nyelvükkel. A szlovákiai magyar író hosszasan beszélt Anasztáziának azokról a jó versekről, amelyekre rátalált, még szlovákiai magyar szerzők írásai is a kezébe kerültek, mert most már megnézte a szerző nevét, amikor olvasott, már nem tudta betartani a régi szabályait. Még egy olyat is talált, amelyben egy szlovákiai magyar költő fohászkodik az Úristenhez, és ezt kishíján jó versnek találta, de ezek a szlovákiai magyar költők olyanok, magyarázta Anasztáziának, hogy valamit mindig eltévesztenek. Arra jött rá, mesélte, hogy igazán jó verseket azok írnak, akik hajléktalan lumpoknak néznek ki, pedig ebben a rendszerben nem létezhettek hajléktalan lumpok – na, talán épp ezért írtak ők igazán jó verseket, a szlovákiai magyar költő például elképedt az egyik, mindig idétlen sapkában fényképezett költő talányos sakkversein, amelyeket máris annyian annyiféleképpen magyaráztak, miközben a pici versek meghúzódtak szűkös magányukban, mint a betlehemi istálló legkisebb jószágai. A szlovákiai magyar költő szerette a gondolkodó versek mellett az érzéki verseket is, azt a bizonyos újérzékiséget, amit egy másik hajléktalanforma budapesti költő művelt, és amit egyesek tárgyilagosságnak olvastak, erről is beszélt a feszülten figyelő Anasztáziának, arról a felforgató erőről, amit ezek a versek képviseltek, és Anasztázia szemében némi ijedtséget vélt felfedezni, amikor ezeket a szavakat, hogy felforgató erő, kiejtette. A nyolcvanas évek elején a várdombon nem szokták ezeket a szavakat kimondani. Anasztázia egyszer félénken megkérdezte a szlovákiai magyar írót – mert Anasztázia általában félénken tette fel a kérdéseit mindenkinek –, nem gondolja-e, hogy minden kimondott és pláne leírt szónak következményei vannak. A szlovákiai magyar író eltöprengett, hosszasan, gondterhelten, és azt válaszolta, amikor ilyeneket kérdez tőle Anasztázia, úgy érzi, mintha húsz évet öregedne egy pillanat alatt. Aztán felkacagott, és Anasztázia is mosolygott, bár nem olyan szélesen, mint általában.

A kis Adrián egy hideg téli napon érkezett, a szlovákiai magyar író állt a kórházban a gyermekágy felett, és dübörgött a szíve, ahogy az anyát és a fiút nézte, és egy kósza, bevallhatatlan pillanatra azt sem értette, hogyan került ide. Aztán futott letenni az utolsó államvizsgáit. Gyötrelmesen hosszú éjszakákon át magolt a kis garzonban, amelyet kiutaltak nekik, és ahol már ott volt a sarokban az Adriánnak bekészített kiságy, vele szemben, a szobácska másik végében pedig a szlovákiai magyar író íróasztala, amely fölé görnyedve a hajnalokig tartó tanulás titkos szüneteiben apró kis történetdarabkákat írogatott. Még mielőtt kivirradt volna, minden teleírt papírt kis galacsinokká gyúrt, a szemétkosárba hajított, és bebújt az ágyba a finoman pihegő Anasztázia mellé.

Fotó: Somogyi Tibor, ujszo.com

Címke: , , ,
2020.08.03 - tiszatáj

BERNÁTH DÁNIEL ÉS CSIZIK BALÁZS GEOTAXIS C. KIÁLLÍTÁSA
Bernáth Dániel és Csizik Balázs képzőművészete bizonyos tekintetben a kibernetikusan vezérelt társadalom elképzeléseire is reflektál, azzal párhuzamosan, hogy képalkotási elképzeléseik az absztrakció mentén épülnek fel. Mindemellett pedig azon is dolgoznak, hogy bizonyos képzőművészeti attitűdöket és tradíciókat újragondoljanak és egy olyan alkotói praxist alakítsanak ki, mely képes a mai kor „képiségét” sajátos módon, akár hitelesen is megjeleníteni… – IGOR SPLIT KRITIKÁJA

>>>
2020.07.28 - tiszatáj

INTERJÚ HERCZEG TAMÁSSAL
Közel 20 éve vagyok munkakapcsolatban a Szabadtéri Játékokkal. Ha meg kellene nevezni, hogy melyik a legfontosabb előadásunk, akkor most egyértelműen azt tudnám mondani, hogy az Akárki. Témáját tekintve elképesztően pontosan reagál a művészet erejével mindennapi életünkre. A vírus közepette az emberi létezésről, az elmúlásról beszél, amiből próbálunk kilábalni, és amiből időnként vissza-visszarángatnak minket a mindennapok […]

>>>
2020.07.27 - tiszatáj

ÁCS MARGIT: PÁRBAJ
„Görcsösen óvtam az önálló személyiségem fikcióját – ugyan, kinek van mindenkitől független személyisége?” Az idézet Ács Margit Párbaj című regényéből származik – ebben az eset­ben megfelelő műfaji jelölő a levélregény terminus –, s an­nak ellenére, hogy ez csak egyike a könyvben elhangzó temérdek elgondolkodtató kijelentésnek, mégis egy igen komoly dilemmát helyez a fókuszba… – JANCSOVICS KLAUDIA KRITIKÁJA

>>>
2020.07.26 - tiszatáj

A K-ARTS ACÉLSZOBRÁSZATI KIÁLLÍTÁSA A REÖK-BEN
A REÖK-ben látható válogatás természetesen a térbeli korlátok miatt a monumentális, köztéri plasztikákból csak korlátozottan vonultathat fel, de a szemle így is érzékelteti, hogy az indusztriális plasztika milyen sokszínű, változatos, kreatív megoldásokra képes. Ahogyan a plasztikai ábrázolások tárgykörében is a tradicionális eszközöket, a vésőt és kalapácsot számos esetben felváltották a plazma és lézer vágók, a CNC megmunkáló eszközök, úgy bizonyos ódivatú fogalmainkat érdemes sutba vágnunk… – NÁTYI RÓBERT ÍRÁSA

>>>
2020.07.23 - tiszatáj

MEDVEVILÁG SZICÍLIÁBAN
Olasz–francia koprodukcióban hozta tető alá Dino Buzzati 1945-ös gyerekkönyvét Lorenzo Mattotti képregényíró és illusztrátor. A tavalyi cannes-i szemle Un Certain Regard-szekciójában bemutatkozott Medvevilág Szicíliában noha bizonyos pontokon eltér a forrásanyagtól, zömmel ahhoz hű adaptáció, mely gyermekek, fiatalok és idősek megszólításában egyaránt jeleskedik… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.07.23 - tiszatáj

AKÁRKI
A Szegedi Szabadtéri Játékokat annak idején a salzburgi fesztivál mintájára találták ki. Az ottani Dóm előtt minden évben visszatérő darab az Akárki című misztériumjáték. Ez még soha nem ment Szegeden. Idén viszont a koronavírus miatt csonka évadban ebből tartanak előadást. Bemutató pénteken, de csütörtökön már közönség előtt tartottak nyilvános főpróbát… – MÁROK TAMÁS AJÁNLÓJA

>>>
2020.07.23 - tiszatáj

AGRIPPINA
A jó opera nem olyan bonyolult dolog. Végy egy kitűnő karmestert, néhány nagyszerű és melléjük pár megfelelő énekest! A rendező gondolja végig pontosan miről szól a darab, és miért szól ma, hozzánk! Aztán rendeljetek alá mindent a célnak! Lehet bátran húzni, a szövegen alakítani, újrafordítani! Koncentráljatok a játékra, újrahasznosított díszlet is megteszi, a jelmezeknek fontosabb a karaktere, mint a méregdrága gazdagsága! Ja, és mindebben hinni, kell, hosszan, ámde nyitott szívvel próbálni! A nagy Händel eredeti szándéka másodlagos… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2020.07.22 - tiszatáj

GARACZI LÁSZLÓ: HASÍTÁS
Garaczi ötödik lemur-kötete mintha a klasszikus fejlődési regények szerkezetét imitálná – a fejezetek hét életkori csomópontot jelölnek ki, kronológiai sorrendet tartva kisgyerekkortól az emberélet útjának – századunkban (ha nem is a kelet/közép-európai társadalmakban) legalábbis remélt feléig, az elbeszélő/főszereplő körülbelül 45 éves koráig. A téma is a tradicionális, XIX. századi Bildungsroman sémába illeszthető: hogyan talál hivatására egy ifjú ember, hogy válik íróvá, milyen buktatókon keresztül lesz a fecniből – ha legépelik – mű… – MOLNÁR ZSUZSA KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő