Szalay Zoltán: Faustus kisöccse

(RÉSZLET)

A bujaság évei után az aszály és a meddőség évei következtek. Míg az előző évekből szinte kizárólag a tavaszok és a nyarak maradtak meg a szlovákiai magyar író emlékezetében, az elkövetkezőkből csak a hideg évszakok. Köd telepedett a városra, a szlovákiai magyar író pedig aprócska szobájába menekült, amely egyre csak szűkült és szűkült, alig maradt már tér az ágy és az ablak között. Az ablak zúzmarás volt, az ágyat könyvek lepték el. A szlovákiai magyar író egyre kevésbé értette, ami körülötte zajlik, dübörgő indulókat énekelt, íztelen szalámis zsömléket evett, távolugró versenyekre járt, és azokat a szavakat használta, amelyeket a többiek is használtak körülötte. Beiratkozott a városi könyvtárba, ahol volt egy kis részleg a magyar könyveknek, és a szlovákiai magyar író fokozatosan végigrágta magát rajta. Olvasott bálnavadászatról, sarkkutató expedíciókról, keresztes hadjáratokról, felhőkarcoló-építkezésekről, a Kínai Nagy Falról, korallzátonyokról, bennszülött népek szokásairól, az indián háborúkról, mélytengeri élőlényekről, a távol-keleti templomokról, a felvilágosodás úttörőiről, a középkori pápaságról, a földönkívüli életről, a fekete lyukak keletkezéséről, a selyemhernyók tenyésztéséről, az olimpiák történetéről, a könyvnyomtatás felfedezéséről, a világ hét csodájáról, Nagy Sándorról és Nagy Károlyról és a római császárokról, a dinoszauruszokról és az első emlősökről, Charles Darwinról és Neumann Jánosról, Einsteinről és Marie Curie-ről és Teller Edéről, a második világháborúról és a csimpánzok életmódjáról, a szódakészítésről és a hőlégballonokról, az áramkörökről és a néptáncról, a Hold krátereiről és a nagy magyar pusztáról, Jakutföldről és Kolimáról, a Titicaca-tóról és a Niagara-vízesésről, a bonszájokról és a testépítésről, a mesterséges intelligenciáról és a skolasztikus filozófiáról, a népi-urbánus vitáról és a holokausztról, a feudalizmusról és a borászatról, a meteorológiáról és az óceánjárók építéséről, a cigányokról és a buddhizmusról, a nagy középkori katedrálisokról, a régészetről, a golfról, a gyarmatosításról és az európai arisztokrata családokról, a szakácsművészetről és a szörfözésről, a lélektanokról és az eretnekségről, a prímszámokról és a futási technikákról és a napkitörésekről és a modern képzőművészeti irányzatokról és a népi gyógyászatról és a kutyatartásról, és olvasott a baloldali forradalmakról, mert a legtöbb könyv mégiscsak a nagy baloldali forradalmakról szólt. Szépirodalmat is olvasott. Gogol felvillanyozta, Dosztojevszkij idegesítette, Tolsztoj untatta. Jókai nyomasztotta, Mikszáth szórakoztatta, Móriczcal nem tudott mit kezdeni. Hrabalt eredetiben nem értette, magyarul habzsolta. Kilószámra vitte haza a könyveket, és amíg a város odakint szorongott, ő csak a zúzmarás ablakot látta. Semmi nem mozdult. Senkit nem érdekelt, hogy ember lépett a Holdra, de minden tele volt az oroszok ballisztikus rakétáival és atom-tengeralattjáróival. A propaganda, amelyet senki nem tartott propagandának, mert semmi nem ellensúlyozta, a leselkedő ellenségre figyelmeztetett. Az ország sajnálta a vietnami népet. A szlovákiai magyar író a könyvtárba menet csak üres arcokat látott, az emberek nyúzott képe olyan volt, mintha épp most exhumálták volna az egész várost. Talán csak egy avar sír kelt életre. A szlovákiai magyar író szülei éjszakánként úgy üzekedtek, mintha a fogukat húznák közben. A szlovákiai magyar írónak voltak barátai, az iskolaudvaron rugdalták a labdát a falnak, és közben versenyeztek, ki ismer otrombább káromkodásokat; később egyikük arcára sem emlékezett. S ott volt még Pirula, a kislány, akit azért becéztek így, mert elég volt hozzászólni, máris paprikavörösre pirult. Pirula nem volt sem csúnya, sem szép, vékony volt, hosszú barna hajú, a tekintete bágyatag, nem nagyon nézett senki szemébe, de mivel a szlovákiai magyar író elég közel lakott hozzá, időnként hagyta, hogy hazakísérje. A szlovákiai magyar író jelenléte egy idő után nem feszélyezte annyira Pirulát, volt, hogy ránézett, volt, hogy rákacagott, egyszer kézenfogva mentek haza a villamosmegállóból, és egyszer a szlovákiai magyar író szájon csókolta Pirulát a paneltömbjük melletti garázsoknál. Ezután a csók után Pirula eltávolodott tőle, hiába kereste a társaságát a szlovákiai magyar író, a lány még sokkal zárkózottabb lett, mint korábban, és a szlovákiai magyar író nem tehetett mást, újra és újra lejátszotta a fejében azt a napot, azokat a perceket, amikor megcsókolta, amikor feloldódott köztük a feloldhatatlannak hitt távolság. Újra és újra próbálta összerakni a fejében, de soha nem stimmelt minden részlet, ezért módosított, végül leírta, de így sem stimmelt, újra és újra átírta, felvezette a történetet, aztán ezt a felvezetést kihúzta, játszott a jelzőkkel, babrálgatta az igéket, legalább száz változatot készített, és mind más volt. Végül már semmiben sem volt biztos, teljesen összezagyválta az emlékeit, és mire elhatározta, ezt meg kell beszélnie Pirulával, Pirula teljesen megváltozott, egyszeriben már nem pirongott annyit, kacarászott a lányokkal, kacérkodott a fiúkkal, már nem meredt úgy a semmibe a tekintete, és egyszeriben ugyanolyan sokat beszélt, mint a többiek, és ugyanazokat a szavakat használta, mint ők. A szlovákiai magyar író újra és újra elolvasta a szövegeit, hogy rájöjjön, mit rontott el, de hiába. Ezeket a szövegeket nem mutatta meg senkinek, a tanárainak pláne nem. Tanárai közül egyedül a magyartanárnő, a törékeny kis Olga néni ragadt meg az emlékezetében; az ő arca lassan mállott szét, hosszú évek kellettek hozzá, de végül annak rendje és módja szerint megadta magát az eróziónak. A szlovákiai magyar író kezdte megérteni, hogy ez, ami körülötte van, ez a normális, pedig a propaganda azt állította, ez még nem az, hanem csak a folyamat, amely a normális felé vezet. Tulajdonképpen ezzel is meg lehetett békélni.

A szlovákiai magyar író váratlanul szembesült vele, hogy műszaki vonalon fog továbbtanulni. Mire észbe kapott, már felvették őt a gépészeti szakra. A szülei beszélték meg a dolgot valakikkel, és neki szinte semmit nem kellett tennie, csak elmenni ide meg oda, kitölteni ezt meg azt, és már kész is volt. Diák volt még mindig, a szülei büszkén néztek rá, bár volt valami e mögött a büszkeség mögött, amit – a szlovákiai magyar író legalábbis így érezte – nem lehet kimondani. Érzésekről feleslegesen nem beszélünk, ezt akkor a szlovákiai magyar író már jól tudta. A gépészet nem érdekelte, az órákon szenvedett, az órákon kívül pedig árvai és liptói szlovák fiúkkal beszélgetett az árvai és liptói szlovák lányokról. Ezek a fiatalok most érkeztek a nagyvárosba, és úgy érezték, kitárult előttük a világ. Minden az övék volt. Az árvai és a liptói lányok valószerűtlenül szépek voltak, sokkal szebbek, mint azok az avantgárd versek, amelyeket a szlovákiai magyar író miattuk olvasott. Hagyták, hogy hozzájuk érjenek, mindenhol, még a szlovákiai magyar írónak is, aki egy kicsit gyanús volt a szemükben. Pedig nem tudták róla, hogy szlovákiai magyar író (akkor még nem is volt az), általában a nevét sem tudták, de gyanakvóan néztek rá. Nem tudták, honnan jött, és amikor elmondta nekik, nem akarták elhinni. Nem nézték jó szemmel, hogy hamarabb otthon volt ebben a városban, mint ők. Amikor már eleget ittak, a gyanakvás elpárolgott és lelkesedésbe fordult. A szlovákiai magyar írót ugyanúgy tudták kedvelni részegen ezek a selymes bőrű, barna lányok, mint az árvai, a liptói vagy épp a városbeli fiúkat. A szlovákiai magyar író továbbra is otthon lakott, ugyanabban a kis szobában, de sok éjszakát töltött házon kívül, időnként maga sem tudta, hogy hol. Nem volt semmi dolga, azt tehette, ami épp adódott, és bár a szülei időnként leszidták, de elfogadták, hogy ők akarták ezt, ők szánták neki ezt az életet. A szlovákiai magyar író rájuk hagyta a dolgot, becsukta utánuk a szobája ajtaját, és verseket olvasott, a szerző nevét sosem nézte meg, csak zsinórban olvasta a verseket, és minél kevésbé értette őket, annál inkább élvezte. Senkinek nem beszélt az olvasmányairól, amikor próbált volna, mindjárt még gyanakvóbban néztek rá. Gyorsan fel is hagyott ezekkel a kísérletekkel.

A lánnyal a villamosmegállóban találkozott, útban hazafelé az egyetemről, derékig érő barna haja volt, ártatlan zöld szeme, és teljesen elveszettnek tűnt. A szlovákiai magyar író egy kicsit önmagát látta benne, négyéves kori önmagát, amint a villamosmegállóban állva egyre kisebbre és kisebbre zsugorodik a tömeg szorításában. A lányt is szorongatta a tömeg, és szorongott önmagában is, oda-odalépett a menetrendhez, kilépett a peron szélére, körbejárta a megálló bódéját, a szlovákiai magyar író pedig tisztes távolságból figyelte, mint egy csapdába került állatot a vadász. A lány a szlovákiai magyar író nagyszüleinek a falujából való volt, a szlovákiai magyar író jól emlékezett rá, a templomból, a faluszéli rétről, ahol a szétrohadt padoknál szoktak gyülekezni a gyerekek, hogy titkos vagyontárgyaikat csereberéljék, most is mintha látta volna a lány arcán azoknak a jó öreg, faluszéli nyárfáknak az árnyékát. A nevére nem emlékezett. Hosszú percek teltek el, a villamos nem jött, a szlovákiai magyar író pedig egyszer csak, önmagát is meglepve, odalépett a lányhoz, és megkérdezte tőle, ő is a kettest várja-e. Azt várta, együtt utaztak.

Anasztáziának hívták a lányt, ami a szlovákiai magyar írót a régi orosz regényekre emlékeztette, igazi hercegnői név, épp hogy csak idetévedt a vidéki birtokról, ahol sokkal otthonosabban mozog, pattogva instruálja a muzsikokat, reggelente sokversztányira kilovagol a mezőre, a mocsarak széléig, a távolban a tajga fenyvesei integetnek, hazatérve már sípol a szamovár a szalonban, várják a francia regények és a Goethe-versek a foteljében, és állandóan fogadásokat, névnapi és születésnapi ünnepségeket szervez, ahol a legharsányabb arisztokratákat is megszégyeníti páratlan műveltségével, eleganciájával és humorával.

Anasztázia semmiben nem hasonlított a regények hercegnőjére, de ezt a szlovákiai magyar író végső soron nem bánta, mert ő sem volt épp egy Vronszkij. Egyszer elmesélte Anasztáziának ezt a hercegnős képzelgést, mire ő hosszan, édesen kacarászott, mint egy jósorsú, mindentől megkímélt Anna Karenina. A szlovákiai magyar író összezavarodott. Az aprócska szobája odahaza egyszer csak elviselhetetlennek tűnt. Anasztáziát nem hozhatta oda, csak a hideg utcákon sétálhattak, esetleg savanyúborszagú söntésekbe ülhettek be, amikor Anasztázia a városba jött, amikor pedig a szlovákiai magyar író látogatta meg őt a faluban, ugyanaz a rét és ugyanazok a nyárfák voltak ott, mint sok-sok évvel korábban. A szlovákiai magyar író rohamosan öregedő szülei rajongtak Anasztáziáért, sürgették az esküvőt, a nagyszülők pedig egyenesen révületbe estek a fiatal pár látványától. A fiatal pár csak zavartan mosolygott egymásra, amikor a téma felmerült, miközben persze érezték, akármeddig nem lehet ilyen zavartan mosolyogni.

A meddő és aszályos hetvenes évek észrevétlenül fordultak át a meddő és aszályos nyolcvanasokba, a városba özönlöttek a munkások, akiknek felhúzták egész Közép-Európa legnagyobb lakótelepét. Igazi tükörlabirintus született, amelyben még évtizedek múltán is eltévedtek maguk a lakók is. Azelőtt egy németes jellegű kistelepülés volt itt, amiből alig maradt valami, a szlovákiai magyar író már maga sem akart hinni az emlékeinek, és azoknak a réges-régi szóbeszédeknek sem, amelyek szerint még koncentrációs tábor is volt ott egykor, nem is olyan rég, a Duna túlpartján, ahova az engedetlen kisebbségeket zárták, amikor bárkit divat volt bezárni és halomra lőni. Erre most már tényleg nem emlékezett senki, a legkevésbé azok, akik az új lakótelepre költöztek. A szlovákiai magyar író kijárt a várdombra, eleinte csak egyedül, de később már Anasztáziával, még később pedig már hármasban, és az új lakótelepet, a város új büszkeségét nézték, ahova egy frissen épült, félelmetes híd vezetett át. A szlovákiai magyar író úgy látta, sok jó verset lehetne írni erről a látképről, de akik itt éltek, nem igazán tudták, milyen a jó vers, sokkal fontosabb dolguk volt annál, épp gyarmatosítottak egy várost. Körbepisilték, sokszor szó szerint, még a belváros ódon utcáin is fanyar húgyszag terjengett, és persze kitapétáztak mindent a saját nyelvükkel. A szlovákiai magyar író hosszasan beszélt Anasztáziának azokról a jó versekről, amelyekre rátalált, még szlovákiai magyar szerzők írásai is a kezébe kerültek, mert most már megnézte a szerző nevét, amikor olvasott, már nem tudta betartani a régi szabályait. Még egy olyat is talált, amelyben egy szlovákiai magyar költő fohászkodik az Úristenhez, és ezt kishíján jó versnek találta, de ezek a szlovákiai magyar költők olyanok, magyarázta Anasztáziának, hogy valamit mindig eltévesztenek. Arra jött rá, mesélte, hogy igazán jó verseket azok írnak, akik hajléktalan lumpoknak néznek ki, pedig ebben a rendszerben nem létezhettek hajléktalan lumpok – na, talán épp ezért írtak ők igazán jó verseket, a szlovákiai magyar költő például elképedt az egyik, mindig idétlen sapkában fényképezett költő talányos sakkversein, amelyeket máris annyian annyiféleképpen magyaráztak, miközben a pici versek meghúzódtak szűkös magányukban, mint a betlehemi istálló legkisebb jószágai. A szlovákiai magyar költő szerette a gondolkodó versek mellett az érzéki verseket is, azt a bizonyos újérzékiséget, amit egy másik hajléktalanforma budapesti költő művelt, és amit egyesek tárgyilagosságnak olvastak, erről is beszélt a feszülten figyelő Anasztáziának, arról a felforgató erőről, amit ezek a versek képviseltek, és Anasztázia szemében némi ijedtséget vélt felfedezni, amikor ezeket a szavakat, hogy felforgató erő, kiejtette. A nyolcvanas évek elején a várdombon nem szokták ezeket a szavakat kimondani. Anasztázia egyszer félénken megkérdezte a szlovákiai magyar írót – mert Anasztázia általában félénken tette fel a kérdéseit mindenkinek –, nem gondolja-e, hogy minden kimondott és pláne leírt szónak következményei vannak. A szlovákiai magyar író eltöprengett, hosszasan, gondterhelten, és azt válaszolta, amikor ilyeneket kérdez tőle Anasztázia, úgy érzi, mintha húsz évet öregedne egy pillanat alatt. Aztán felkacagott, és Anasztázia is mosolygott, bár nem olyan szélesen, mint általában.

A kis Adrián egy hideg téli napon érkezett, a szlovákiai magyar író állt a kórházban a gyermekágy felett, és dübörgött a szíve, ahogy az anyát és a fiút nézte, és egy kósza, bevallhatatlan pillanatra azt sem értette, hogyan került ide. Aztán futott letenni az utolsó államvizsgáit. Gyötrelmesen hosszú éjszakákon át magolt a kis garzonban, amelyet kiutaltak nekik, és ahol már ott volt a sarokban az Adriánnak bekészített kiságy, vele szemben, a szobácska másik végében pedig a szlovákiai magyar író íróasztala, amely fölé görnyedve a hajnalokig tartó tanulás titkos szüneteiben apró kis történetdarabkákat írogatott. Még mielőtt kivirradt volna, minden teleírt papírt kis galacsinokká gyúrt, a szemétkosárba hajított, és bebújt az ágyba a finoman pihegő Anasztázia mellé.