11.26.
| Tiszatáj Szalon – Megszólal az Olvasó >>>
12.10.
| Nemzetközi koreográfusokkal érkezik Szegedre a Közép-Európa Táncszínház >>>
12.02.
| Magashegyi Underground szimfonikus koncert új műsorral >>>
11.29.
| Sass Sylvia a „Krinò” vendége >>>
11.24.
| „mérem a téli éjszakát” – József Attila gondolatvilága versben és értekező prózában (Konferencia) >>>
11.23.
| Rising Stars: ismét a fiatal tehetségeké a Müpa >>>
11.23.
| A gyerekirodalom nagykorúsítása >>>
11.23.
| Katona József Színház – Életrajz-változatok Takács Zsuzsára >>>
11.22.
| Megálló – Petrács Gábor Réteg, rétegződés című kiállításának megnyitója >>>
11.22.
| Ferenczi Gyuri és Lóci egy-egy kultikus lemezről szakért >>>
11.14.
| Más közösségek nyitottságára tanít a belvárosi galéria >>>
11.06.
| 11 óra álmodozás Ravel és Debussy zenéjének bűvöletében >>>
11.06.
| SZNSZ – Hernádi Judit és Kern András Szegeden >>>
10.30.
| Kábé23 – a Kerekes Band első majdnem két és fél évtizede már előrendelhető! >>>
09.27.
| „Emlékek helyett mobiltelefonom volt” >>>
08.27.
| A szabadkai Népszínház Magyar Társulata Drámapályázatot hirdet >>>
08.25.
| Megtartotta első kisszínházi bemutatójának olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.22.
| Megtartotta első olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.20.
| Kezdődik a bérletértékesítés a Szegedi Nemzeti Színházban >>>
08.07.
| Ismét pályázatot hirdet a Kortárs folyóirat >>>

Bende Tamás, Koman Zsombor, Nemes Z. Márió, Frank O’Hara, Sylvia Plath, Szálinger Balázs, Szeles Judit, Szunyog Ágota, Tandori Dezső versei
Balogh Dávid, Bátyi Zoltán, Hidas Judit, Milorad Pavić prózája
Tanulmányok a 100 éve lezárult I. világháborúról
Diákmelléklet: Takács Zsuzsa költészetéről
Fotók Müller Miklósról

>>>

Öt héten át 65 helyszínen közel 300 programmal várja az egyetem és Szeged közösségét a 23. Őszi Kulturális Fesztivál. A programsorozat kínálatában komoly- és könnyűzenei hangversenyeket, koncerteket, film- és könyvbemutatókat, színházi előadásokat, kiállításokat, irodalmi-közéleti beszélgetéseket is találunk. A fesztivál október 1-jén látványos fényfestéssel nyílik. A Szegedi Tudományegyetem Nemzetközi és Közkapcsolati […]

>>>

Kun Bence: Halvajárók
2018.06.28 - tiszatáj

 

Kun Bence első mesterdiplomáját Nemzetközi gazdaság és gazdálkodásból szerezte a Corvinus Egyetemen, második mesterdiplomáját a University of Warwickon Kontinentális filozófiából. Jelenleg a Friedrich-Schiller-Universität Jena doktorandusza, disszertációját Theodor Adorno negatív dialektikájából írja Christoph Demmerling felügyeletével. Szegeden a Federico Sollazzo által „Krinò” néven alapított filozófiai műhely munkáját segíti, utóbbi 2018 őszén válik önálló kulturális intézménnyé.

 

SZÉLJEGYZET EGY PESSZIMISTA KÍSÉRLETHEZ

Tamás Gáspár Miklós „Filozófia zsarnokság idején”[1] című cikkében a sztoa kortárs fogadtatásának bemutatásán keresztül utal arra, hogy a zsarnoki társadalmi struktúrák és a fullasztó szellemi környezet milyen erős hatást gyakorolnak filozófiai trendekre. Véleményével nincs egyedül, és a jelenség nem sajátosan magyar. Ami néhány évszázada „passé” volt, azt a politikai reakció megeleveníti, aktualizálja és – nem ritkán – újraértelmezi, rosszabb esetben vulgarizálja.

Az elmúlt bő egy évtizedben páratlanul sok, a pesszimizmus filozófiáját feldolgozó mű és műfordítás látott napvilágot az angolszász világban. A teljesség igénye nélkül néhány példa: Leopardi Zibaldónéjának 2500 oldalas új, bővített kiadása (2015), Az emberi faj összeesküvése Thomas Ligottitól (2010), a Spekulatív hulla a csillagtengeren Eugene Thackertől (2015), Brassier Felszabadított nihilizmusa (2007), a kifejező című Jobb lett volna sohasem létezni David Benetartól (2008), Az Üresség Spektákuluma David Peaktől (2014), a Szalmakutyák John Graytől (2007) vagy A feneketlen Földön Ben Woodardtól (2013). A „Daily Nous” szerint Peter Wessel Zapffe norvég filozófus klasszikussá vált főművét A tragikusról[2] címmel még idén publikálják angolul. A folyamatban egy kis amerikai kiadó, a Zero Books és az Urbanomic által megjelentetett Collapse folyóirat jár élen. Ligottit kivéve a fenti szerzők mindegyike képzett filozófus és egyetemi oktató, noha kutatási érdeklődésük távol esik a fősodortól. Hazánkban ennek jobbára semmi nyoma, bár az Ex Symposion idei száma a kortárs realizmusokról valamelyest enyhíthet a helyzeten.

Mitől „új” ez az új pesszimizmus és mivel magyarázható a pesszimizmus reneszánsza? Mik a pesszimista filozófiai irodalom közös jellemzői? A filozófia iránt kevésbé érdeklődő olvasónak Ligotti és Thacker könyvei a leginkább hozzáférhetők, ezért az ismertetőben főleg ezekre támaszkodom.

 

Pesszimizmus, horror és ellentmondás

A negatív lételmélet vagy „nemlét-elmélet”[3] mind Thacker, mind Ligotti számára alapvető ellentmondára épül, ami persze nem azonos a predikátumlogika ellentmondásával; nem véletlen, hogy mindketten Graham Priest dialetheizmusával igyekeznek feltételezéseiket kapcsolatba hozni, utóbbi azokat az absztrakt rendszereket vizsgálja, amelyek az ariszotelészi ellentmondás-elv felfüggesztésén keresztül egyazon állítást tekintik egyszerre igaznak és hamisnak. Ligotti abban látja az ellentmondást, hogy a tudatosság, mint minden szisztematikus gondolkodás forrása, önnön korlátozására kényszerül, különben óhatatlanul elpusztítja magát. Ez mély antihumanizmusra vall: az elképzelhetetlenül kifinomult elme saját épségének megőrzése érdekében meggátolja, hogy tudatában legyünk annak, amik valójában vagyunk, azaz törékeny anyag, evolúciós tévedés. A szerző a címben jelölt összeesküvéssel arra utal, hogy az önkorlátozás tényének rejtve kell maradnia. Aki a világban-való-lét értelmetlenségét és az egzisztenciális kérdéseinkre adandó válaszok semmisségét teljes valójában ismerné fel, az elvesztené a nietzschei értelemben vett vitalitást, ami minden tudományos és kulturális teljesítmény forrása, beleérve a pesszimizmust is.[4] Az egyén hazudik magának magáról és környezetéről, még a nemlét förtelmét is „tükör által homályosan” látja.

A szubjektum egységének megkérdőjelezésére csak határhelyzetekben kerülhet sor, azaz a megszokott konceptuális keretek drasztikus elmosódása vagy újrarendezése révén. Ligotti szerint a horror mint műfaj, beleértve a „természetfeletti” horrort is, ezekre a pillanatokra épít. Pontosan az ellentmondásosság teremti meg a filozófia és a horror mély azonosságát; az élőhalottak és önjáró bábok emlékeztetnek a gondolkodás határaira, melyeket a gondolkodó kilétének kétségbe vonása jelöl ki. Utóbbi hipotézist hosszú, a descartes-i cogito kanti kritikájával, valamint Hume elmefilozófiájával kezdődő és a poszt-strukturalizmus decentralizált énjében tetőző eszmetörténeti folyamat előzi meg, amire Ligotti és Thacker tudatosan reflektál. A klasszikus filozófiai irodalommal ellentétben Ligotti számára egyetlen bizonyosság létezik: a horror mint az életvilágon[5] túli birodalom a saját teljességében sohasem befogadható vagy reprezentálható valósága, amit a horror mint műfaj tesz valamelyest fogyaszthatóvá. A horror tehát két jelentéssel bír: egyszersmind a lét alapja és az önmagával szembesülni képtelen én intellektuális teljesítményének betetőzése, „eddig-és-ne-továbbja”.

A pesszimista érvrendszer gyenge pontjainak kifejtésére terjedelmi okokból csak vázlatosan kerülhet sor. Thacker értelmezésében a pesszimizmus ellentmondása egyrészt a Másik örökérvényű problémájában rejlik, tehát a magában való dolog vagy a szubjektum nélküli univerzum konceptualizálásának definíció szerint hiábavaló kísérletében. Az értelem képtelen befogadni és rendszerezni mindazt, ami az értelem által kijelölt határokon kívül esik, ennek híján viszont képtelenség a nem-lét mint norma alapján elutasítani a létezés egészét, márpedig a pesszimista gondolkodó pontosan erre tesz kísérletet. Másrészt, és részben ebből következően, a pesszimizmus Thackernél eleve bukásra van ítélve, hiszen állításai feltétlenül kontingens és részleges alapon nyugszanak, melyek tekintélyét kizárólag a konvenciók szigorához való alkalmazkodás biztosíthatná, amit a pesszimizmus természetéből adódóan elutasítani kénytelen.

 

Filozófiai fikció és filozófiai fősodor

Ha elfogadjuk Ligotti és Thacker hipotéziseit az ellentmondásról mint a pesszimizmus alapjáról, világossá válik, hogy a negatív lételmélet aligha fér meg az akadémia falai között, amíg a hivatásos filozófia – egyébként el nem ítélhető módon – ragaszkodik az Arisztotelésztől Kripke-ig húzódó formális bizonyításokhoz. Ez adja a második közös jellemzőt: az új pesszimizmus és a felsőoktatás kapcsolatát a „kint is, bent is, de leginkább kint” határozza meg.

A szerzők nem lépnek ki a katedra mögül és nem utasítják el az instrumentalizált egyetemi korszellem bejáratott ösvényeit, de vizsgálódásaikhoz új fórumokat[6] és új nyelvet keresnek. Benatar kivételével az összes felsorolt mű a kontinentális filozófia félperifériáján helyezi el magát, vállaltan kísérletezve az irodalmi fikció és a szisztematikus gondolkodás közös metszetével, mind az irodalomfilozófia vizsgálatán, mind a filozófián-mint-irodalmon keresztül. Az ebből adódó módszertani sajátosságok összességét hívják, jobb híján és Reza Negarestanit követve, „theory-fictionnek”. A kezdeményezés ellenzői szerint az irodalmi forma célja a pesszimista kísérletet a performatív ellentmondás vádjával (amint láttuk, részben jogosan) illető ellenérvek semlegesítése. Ez azt jelentené, hogy a pesszimista értekezéseket taktikai megfontolásból vonják ki a logikai szigor által diktált szabályrendszerből. Másfelől viszont az új pesszimizmus a legnemesebb filozófiai hagyományt, az elfogadott és természetesnek vélt problematizálását folytatja: Ligotti beismeri, hogy a nemlét mellett semmivel sem logikusabb lándzsát törni, mint a létezés mellett, hiszen a két állapot nem ábrázolható egyazon hasznosságfüggvény két pontjaként, de fontos különbségnek tartja, hogy a pesszimista az optimistával ellentétben tisztában van álláspontjának viszonylagossággal, az optimizmus pedig a nyugati szellemi tradíció hallgatólagos kiindulópontja.

Valóban, ez lényeges különbség, a pesszimista pedig nem elsősorban érvelni, hanem érzékeltetni, bemutatni, mediálni akar. Ligottit vagy Thackert nem annyira a tapasztalás filozófiája, mint a filozófia megtapasztalásának lehetősége érdekli – ebben Foucault-t követik, aki számára kulcskérdés volt, hogy a narratíva és a hagyományokat elutasító nyelvi eszköztár képes-e kizökkenteni adott mű befogadóját a tapasztalás hétköznapiságából és kiszámíthatóságából.[7] Az új pesszimizmus az irodalmi stílus felhasználásával, a modernizmusból kölcsönzött képek révén kísérel meg olyan ismeretelméleti többlettartamot átadni, aminek közvetítése a kötött analitikus módszerrel, legalábbis a theory-fiction hívei szerint, lehetetlen lenne. A magában való dolog, amit Ligotti némi önkénnyel horrorisztikusként jellemez, minden bizonnyal kívül esik a fogalmiságon, de az elgondolhatatlan elgondolásának ismételt, sziszifuszi kísérlete nyomot hagy a szubjektum és a dologi világ kapcsolatán. A prózai forma miatt a pesszimista filozófia többnyire komolyabb háttérismeretek nélkül is megérthető. Egzisztenciális szempontból más a helyzet, a „nemlét-ismeret” a sötét tónusokra érzékeny olvasót védtelenül érheti.

 

A pesszimizmus aktualitása

Thacker szerint a nyugati filozófiát az az alig végiggondolt gondolat kísérti, hogy mi van, ha nincs semmi Platón barlangján, Descartes meditációin és Kant fenoménein kívül. A pesszimista reneszánsz közvetett oka valószínűleg e gondolat előtérbe kerülése, a szubjektum már említett elbizonytalanodása saját helyzetében. Bár úgy tűnik, ez a válság egykorú az emberiséggel, Foucault A szavak és a dolgokban[8] hatékonyan érvel amellett, hogy a jelenség születése az elmúlt egy-két évszázadra datálható és annak a metaepisztemológiai struktúrának köszönhető, ami a mélypszichológia és a pozitivizmus együttélését és tudásunkhoz való hozzájárulását lehetővé teszi anélkül, hogy a köztük generált nyilvánvaló feszültséget feloldaná.

Az egyén szabad kezet és akaratot kap saját identitásának teljeskörű meghatározásában, miközben az azonosság kérdésének sürgető kényszerét, annak feltételeivel és keretével együtt, a társadalom diktálja. A tudat azt az objektumot igyekszik megragadni, ami a tudat működésétől és létezésétől elválaszthatatlan, attól mégis különbözik. A vágyak és kísértések elemzését vágyak és kísértések befolyásolják, a jövőt meghatározó történelmet szüntelenül újraírja a jelen, a minket körülvevő kozmosz pedig, amit felfoghatatlanul fejlett műszereink segítségével fokozatosan meghódítunk, némaságtól hangos. Az idegenség és én-idegenség érzésére, valamint annak társadalmi megjelenési formáira a jelölők játéka láthatóan nem nyújtott kielégítő megoldást. Ami Derrida korábban transzgresszívnek hathatott, az mára kiszámíthatóvá, szinte papírformává vált. A posztstrukturalizmus elvesztette a meglepetés erejét, ami nem lenne probléma, ha maradt volna aduja a pakliban. A szubjektum egyszerre túlságosan erős és impotens, a pesszimizmus ellentmondását erre az alapvetőbb kultúrtörténeti ellentmondásra érdemes visszavezetni.

Az ezredforduló a társadalmi tervezés nagyívű programjának és a békés, egypólusú világ ígéretének szinte egyidejű bukását hozta. Ahogy arra Ray Brassier rámutat, a kommunizmus, és általában véve a felvilágosodás, prométheuszi törekvéseit közöny vagy szociális mikromenedzsment váltotta fel, miközben a neoliberális hittételek vélt univerzalitását időről időre kikezdi a társadalmi valóság sokszínűsége.[9] A pesszimizmus egyszerre reagál a növekvő jövedelem-egyenlőtlenség és a klímaváltozás globális válságára, valamint az utóbbiak nyomán fellépő neoreakciós cinizmusra és arroganciára. Ez a negatív dialektika non plus ultrája, kiábrándulás a meglévőből és kiábrándulás a kiábrándulásból. Ligotti eszmefuttatása a hallgatag matériáról vagy Brassier központi kérdése („Hogyan gondolható el a gondolkodás végpontja?”) a teljes elutasításra épül. Ez azonban azt is jelenti, hogy a pesszimizmus, ha következetesen végigviszik, emelt fővel lép túl az önreflektív irónia és a különbözőség hipszotazálásának megfáradt kliséin a modern vagy pre-modern trópusokhoz való visszatérés nélkül, ebben az értelemben a David Foster Wallace vagy Victor Pelevin által fémjelzett „új őszinteséghez” [New Sincerity] közelít.

Amennyiben a pesszimizmus a szubjektum-objektum közvetítés természetének felülvizsgálatát és-vagy átalakítását tűzi ki célul, az elmúlt tíz évben szárba szökkenő spekulatív realizmussal és új materializmussal is rokonságba hozható. Utóbbiak a tárgyi világ ismeretelméleti elsőbbségét feltételezve azt kutatják, vajon a lét valóban elválaszthatatlan-e a gondolkodástól. Az intézményi átfedéseken túl a pesszimista szerzők gyakran a spekulatív realizmus úgynevezett korrelacionizmus-kritikáján keresztül értelmezik a klasszikus pesszimista irodalmat is.[10] Thacker szerint egyenesen az embertelenség, pontosabban az ember-nélküliség erkölcsiségének létrehozása a globális katasztrófák korának legfőbb feladata. A természet panteista romantizálása helyett azonban az új materializmus és az új pesszimizmus a tapasztalás helyreállítását kísérli meg úgy, hogy kiszakítja az objektumot a megszokott sémákból, ezáltal visszaadja a meglepetés erejét, amire a fásultságba is belefásult világnak nagy szüksége van. Hogy sikerrel járnak-e, azt egyelőre nehéz megítélni, de az egyszerre szellemes és szisztematikus, kísérteties és realista pesszimista filozófia üdítő színfolt, amikor nem süpped bele a megszokottság mocsarába.

 

Összegzés és kritika

Az utazót kísérő nietzschei árnyékot, azaz a szubjektum önértelmezésének vakfoltjait Thacker a sötétség kultúrtörténeti elemzésével igyekszik körbejárni Goethétől a modern képzőművészetig. A létezés alapvető ellentmondását az extremofil létformákkal mutatja be, akik megfelelnek az élet összes feltételének, de a fény és oxigén hiánya táplálja őket, jelenlegi tudásunk alapján „nem szabadna” életjeleket mutatniuk. Ligotti díjnyertes horror-íróhoz illő magabiztossággal kapcsolja az egyén életstratégiájának széthullását Lovecraft szörnyszülötteihez, Negarestani pedig az élő szövet rohadásán keresztül mutatja be a lételmélet történetét az antik görögség alternatív valóságában. Ez a grandiózus, színes és menthetetlenül korszerűtlen irodalmi vászon hiányzik a mai filozófia fősodrából – de a felvonultatott analógiák pengeélen táncolnak a felszínes ismertetés és az inspirálóan újszerű egzegézis között. Thacker esetenként túl merész párhuzamokat választ és feláldozza a szellemi szigort a rendszerépítés oltárán, például amikor a német idealizmust a Gaia-hipotézishez hasonló kvázi-tudományos elméletekhez közelíti vagy amellett az erősen torz állítás mellett érvel, hogy Schopenhauer elutasítja az elégséges ok elvét.

A pesszimizmus az obskúrus akadémiai filozófia Szküllája és a hatásvadászatra építő tömegkultúra Kharübdisze között navigál, de a kormányos még nem szokott hozzá a zavaros vizekhez. A vitalizmus vagy a folyamatfilozófia aktualizálása[11] a kevésbé sikerült munkák esetén kimerül abban, hogy a sírból előrángatott Nietzschére vagy Whiteheadre pop-ikonoktól kölcsönzött és hálózatelméletből szőtt köntöst adnak, a hullaszag pedig átüt a lapokon. A konceptuális játék gyakran túlzó komolyságba csap át. Ahogy azt Thacker megjegyzi, a kontinentális félperiféria a filozófiai szlogenek korát éli; a kiborgfeminizmus, a geofilozófia és a chtulhucén [sic!] egyelőre képtelenek kievickélni a fogalmiság jól ismert csapdáiból és a nem-vesszük-magunkat-komolyan modorosságából. Ha a kortárs nemlét-elmélet elkerüli az avítt iróniát és egyensúlyban tartja játék és szigor kettősségét, hozzájárulhat ahhoz, hogy az egyén az elgondolhatatlan körbejárása révén újraértékelhesse saját helyzetét a fizikai és társadalmi valóságban anélkül, hogy merő statisztikává degradálódna vagy túlbecsülné saját univerzum-alkotó erejét.

Ahogy azt Adorno megjegyzi, „A wittgensteini ‘Amiről nem beszélhetünk, arról hallgatnunk kell’ par-excellence filozófiaellenes kijelentés. Ragaszkodnunk kell hozzá, hogy a filozófia alapját a kimondhatatlan kimondásának kísérlete határozza meg.”[12] Az objektum elborzasztó hallgatása megkerülhetetlen.

 

JEGYZETEK

[1] Tamás Gáspár Miklós, „Filozófia zsarnokság idején”, Élet és Irodalom, LXI. évf., 30. szám, 2017. július 28.

[2] Saját fordításaim. Az eredeti címek sorrendben: Conspiracy Against the Human Race, Starry Speculative Corpse, Nihil Unbound, Better Never to Have Been, The Spectacle of the Void, Straw Dogs, On an Ungrounded Earth.

[3] Meontológia. A nemlét-elmélet első módszeres vizsgálata valószínűleg Parmenidészhez kötődik.

[4] Thomas Ligotti, Conspiracy Against the Human Race [Az emberi faj összeesküvése] (New York: Hippocampus, 2010), 50.

[5] Az életvilág vagy „Lebenswelt” Husserlnél az adott vagy evidens szellemi tér, az emberi közösség ismeretelméleti lehetőségei által leképezett univerzum.

[6] Lásd például a 2011. március 11-én a New York-i New School of Social Researchben megrendezésre került Cyclonopedia-szimpóziumot.

[7] O’Leary, „Foucault, Dewey and the Experience of Literature” [Foucault, Dewey és az irodalmi tapasztalás], New Literary History 36, 4. szám (2005): 550.

[8] Michel Foucault, The Order of Things [A szavak és a dolgok] (London: Routledge, 2005), 340-351.

[9] Az új neoklasszikus szintézis ideig-óráig képes az új egyensúlyelméleteket, a kognitív torzítást stb. a meglévő eszköztárba integrálni, de az ellentmondások számának növekedése fokozatosan kikezdi az elmélet „kemény magját”.

[10] Thacker számára például Schopenhauer kozmikus pesszimizmusa a Világ, mint Akarat és Képzetben az egyén és az objektum, vagy az emberi és a nem-emberi ellentététől távolodik el egy olyan kozmosz képe felé, ahol a szubjektum teljes viszonyrendszerét az apátia határozza meg.

[11] Lásd például Woodardot.

[12] „Ich würde deshalb sagen, daß der Satz von Wittgenstein, daß man über das, was man nicht klar ausdrücken kann, schweigen soll, der antiphilosophische Satz schlechthin sei. Sondern die Philosophie besteht gerade in der Anstrengung, das zu sagen, was nicht sich sagen läßt.” Saját fordításom. Theodor W. Adorno, Vorlesung über Negative Dialektik [Előadás a Negatív Dialektikáról] (Frankfurt a.M.: Suhrkamp, 2003), 111-112.


Címke: , , , , , , ,
2018.11.21 - tiszatáj

SZILÁGYI ZSÓFIA FILMJE
Milyen képet fest az Egy nap a mai magyar társadalomról? Azért érdemes talán megkísérelni a választ erre a kérdésre, mert a filmben tulajdonképpen hangsúlytalanul, a maga természetességében történik minden, nincs szó átfogó társadalomkritikáról. Egyértelműen középosztályos közeget látunk, amelynek súlyos, de folytonosan kimondatlan problémái éppen ezért ütik szíven a nézőt: egy háromgyerekes, nem rosszul elengedett, értelmiségi munkát végző házaspár hatalmas nehézségek árán tud csak boldogulni fizetéstől fizetésig… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
2018.11.20 - tiszatáj

BACON, FREUD ÉS A LONDONI ISKOLA FESTÉSZETE
Még a Frida Kahlo-kiállítás is látogatható, a Magyar Nemzeti Galéria máris tálcán kínálja legújabb tárlatán az egyetemes képzőművészet – talán nem túlzás állítani – egyik legfontosabb korszakát, a Londoni iskola fénykorát. A Magyarországon először látható időszaki kiállítás elsősorban Lucian Freud, Francis Bacon, Leon Kossoff és Frank Auerbach munkásságára fókuszál, de láthatók az iskola utódainak, a figurális festészet tehetséges kortárs alkotóinak munkái is…. – TÓTH EMESE ÍRÁSA

>>>
2018.11.18 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS PASS ANDREÁVAL
Sötét folyosón ülünk a Jurányiban, Andreának nem is olyan régen olvasópróbája volt, összekuporodunk a plakátok borította kanapén. Halkan, meghitt suttogással beszélgetünk az Eltűnő ingerekről, arról is, hogyan írunk drámát, várt és váratlan kihívásokról, és a borzasztó űrről… – DRUBINA ORSOLYA INTERJÚJA

>>>
2018.11.18 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS MAGYARNÉ ANTAL NIKOLETTEL
A Magyarné Antal Nikolett tollából született Répa, retek, mogyoró című könyv az óvodások szorongásait hivatott oldani a logopédiai foglalkozásokkal kapcsolatban, feladatokkal és kedves illusztrációval segítve a mindennapos gyakorlást és fejlődést. A szakemberrel új könyve kapcsán beszélgettünk, ami az idén jelent meg a Manó Könyvek gondozásában… – MAKKAI-KOVÁCS KRISZTINA INTERJÚJA

>>>
2018.11.18 - tiszatáj

A SZENT ÉS A FARKAS
Hiába jutalmazták az idei Cannes-i Filmfesztiválon a Legjobb forgatókönyvnek járó díjjal, a Csodákat dirigáló Alice Rohrwacher filmje mind hagyományos narratívával bíró dramedy-ként, mind szabálytalanságokra és főképp érzéki benyomásokra összpontosító szerzői műként is felsül. Dekoncentrált darab csírájában remek ötletekkel, ám annál slendriánabb kivitelezéssel… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2018.11.18 - tiszatáj

SECONDHAND (SZOVJETŰDÖK) AZ ÖRKÉNY SZÍNHÁZBAN
Újfent a múltfeldolgozás kedvelt színházi missziója jegyében indította az évadot az Örkény Színház. Bagossy László rendező és a köré gyűjtött, Kovács D. Dánielből, illetőleg a Színművészeti Egyetem hallgatóiból összeálló alkotócsapat Szvetlana Alekszejevics Nobel-díjjal jutalmazott könyvei alapján készítették el a Madách téri teátrum évadnyitó bemutatóját. A Secondhand – szovjetűdök című előadás az oroszországi posztszovjet létezés esszenciáját igyekszik színpadra vinni… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

>>>
2018.11.17 - tiszatáj

A VIRÁG JUDIT GALÉRIA KIÁLLÍTÁSA
1904 és 1914 között az 1870-es és 1880-as években született képzőművész generáció a birodalmi Bécs és az elegáns München helyett inkább a kozmopolita Párizst választotta zarándokhelyéül. E nemzedék tagjai elsőként ismerkedtek meg a fauve-ok és a kubizmus fejleményeivel, használták fel művészetükben a francia főváros által nyújtott modern képzőművészeti újításokat. A mostani nonprofit tárlat nem a Magyar Vadak című 2006-os nagyszabású kiállítást akarja lemásolni, hanem a Nagybányai Művésztelep modernista generációjának első nagy sikereit szeretné bemutatni… – JUHÁSZ BÁLINT ÍRÁSA

>>>
2018.11.17 - tiszatáj

MOZART OPERÁJA A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN
Minél pezsgőbb, szellemesebb, érdekesebb előadás a Figaro házassága Szentendrén, annál nehezebb lesz beilleszteni a Szegedi (Pécsi, Miskolci stb.) Nemzeti Színházba. Minél jobban illik a produkció egy kicsi szabadtéri színpadra nyáron, annál nehezebb lesz alkalmazni egy nagy zárt színpadra ősszel-télen. Elsőre jó ötletnek tűnik, hogy ugyanazt a produkciót vigyük be kőszínházakba, takarítsuk meg a díszletek és a jelmezek költségét, no meg a próbák egy részét. Valójában művészi értelemben komoly vérveszteséget okoz… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő