Tiszatájonline | 2018. június 19.

Rapid randiként a moralitásról

A HELY
Önmagunk elfogadásáról szólt leginkább Paolo Genovese itthon különösen nagy sikert aratott dramedy-je, a Teljesen idegenek, plusz olyan témákkal flörtölt még a film, mint házastársi hűtlenség vagy homoszexualitás, amelyekből a játékidő végére sikerült előnyt kovácsolni. Az olasz rendező tavalyi dobása látszólag hasonló felütéssel kecsegtet: A hely őrzi a 2016-os darab tematikai és stilisztikai jegyeit, ám sajnos nemcsak hozzáadni képtelen a korábbiakhoz, redukálja is a méltán dicsért film sajátosságait… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

A HELY

Önmagunk elfogadásáról szólt leginkább Paolo Genovese itthon különösen nagy sikert aratott dramedy-je, a Teljesen idegenek, plusz olyan témákkal flörtölt még a film, mint házastársi hűtlenség vagy homoszexualitás, amelyekből a játékidő végére sikerült előnyt kovácsolni. Az olasz rendező tavalyi dobása látszólag hasonló felütéssel kecsegtet: A hely őrzi a 2016-os darab tematikai és stilisztikai jegyeit, ám sajnos nemcsak hozzáadni képtelen a korábbiakhoz, redukálja is a méltán dicsért film sajátosságait.

Holott a premissza jóval többet ígér: A hely nevű kávézóban éjjel-nappal ugyanannál az asztalnál ül egy meg nem nevezett férfi, aki különböző és rendszerint drasztikus ellenszolgáltatások fejében valóra váltja szorult helyzetben lévő kliensei vágyait. Fausti alku bontakozna ki, és ezen túl Genovese rengeteg komplex dilemmakört boncolgathatna, úgymint a moralitás szerepe, erkölcsi határok áthágása gyakran ártalmatlan óhajok teljesüléséért, disztingválás jó és rossz között, valamint a titokzatos férfi hátsó szándékainak kiismerése, a vele történő szembeszegülés, netán a parancsainak való passzív megadás. Igaz, A hely végigszánkózik a potenciális témákon, jobb esetben csupán felszínesen érinti azokat, rosszabb pillanataiban semmit nem kezd velük és lelkiismeret-furdalás nélkül kihajítja őket az ablakon.

Így a könnyed és fajsúlyosabb momentumokkal zsonglőrködni igyekvő tragikomédia végig parkolópályán strázsál, némileg több mint másfél óra során egyre testesebb alakot ölt az unalom. Genovese főként a karakterdinamikán át érvényesülő összetett problémakörökkel kölcsönözhetne lendületet mozijának, ám ezzel is adós marad. Figurái alapvető jellemvonásokra egyszerűsített, pejoratív értelemben „különös ismertetőjegyekkel” rendelkező papírmasék. Idős hölgy, haragvó apa, válságba jutott szerelmesek, egy apáca, illetve egy kétségbeesett vak fiatalember ülnek le a Férfivel szemben. Az őt játszó Valerio Mastandrea alakításával nincs is gond. Szigorú, zömmel hideg racionalitású abszolútumként uralja a sztorit, a direktor olykor utalásokat tesz a hatalomgép volta és gyötrő magánya közötti ellentétre – ilyenkor valamelyest szárnyra kap A hely, látni a komplexusait páncél mögé rejtő, kételyeit szigorú parancsolgatásokkal leplező pőrére csupaszított átlagembert, ráadásul a folyton elé álló pincérnő szeretetteljes mondatain keresztül tárul fel szerepjátszása. Az ilyen finom, jól eltalált nüanszok repítik kis időre a középszer fölé A helyet, ám Genovese dramedyje pontosan emiatt válik bántóan egyoldalúvá, ugyanis a Férfi opponenseivé szegődő karakterekkel már sokkal hanyagabbul bánik az író-rendező, félkézzel kenve oda a betoppanó ügyfelek motivációit.

Jóllehet, olykor akad egy-egy szereplő, akiben ott rejlik a drámai potenciál, a nagy izgalom legfeljebb percekre tör be az életükbe és A hely játékidejébe. Erről sokszor a film stilisztikája tehet: az esetek túlnyomó részében Genovese ügyet sem vet az ábrázolásra, láthatóan nem is kíván rávilágítani, pláne eljátszani a szituációk üdvös perspektívájából és zavaró árnyoldalából fakadó dinamikával. Helyette beéri az európai szerzői drámák papírvékonnyá koptatott, mára avatatlan kezekben akadémikussá silányult párbeszéd-központúságával, megfosztva A helyet a jól eső árnyaltságtól. Írhatnánk, ugyanez lendítette át a holtponton a Teljesen idegenek baráti összeröffenését, a társaság széthullását, majd újjászületését, ismételt egységbe kovácsolódását, ám míg a korábbi – több ponton a Lawrence Kasdan jegyezte A nagy borzongás dramaturgiáján nyugvó – moziban számtalanszor ólomsúllyal nehezedett a vállunkra a kínzó problémák tömkelege, plusz emlékezetes, szellemes, pergő screwball-párbeszédek avatták élővé, lélegzővé a karaktereket, addig A helyből kimarad ugyanez a hétköznapi naturalizmus. Évtizedes tévéfilmek fogásait idézi az örökös leblendézés: mintha színházban ülnénk és vontatottan lecsengő felvonásokat bámulnánk, az aktuális Genovese-film beszédközpontúsága mérhetetlenül teátrálissá zülleszti az ígéretes felvetéseket.

Rapid randikra emlékeztet A hely szerkezete. A férfi elé járul az aktuális kuncsaft, elmondja, éppen hol tart az élete, miközben a direktor képtelen ritmust kölcsönözni az egyszer fent, egyszer lent lévő kisemberek drámájának, majd átmenet nélkül jön egy snitt, és a következő páciens foglal helyet a kávézó székében. Genovese tulajdonképpen ezt a folyamatot nyújtja egy végtelen Möbius-szalaggá, elvéve a filmből a lendületet. Sok beszédnek még több lesz az alja, ezért a figurák iránti szimpátiánk lassan elszivárog, nincs idő, sem lehetőség belehelyezkedni a karakterek bőrébe, pláne nincs mód átélni az őket nyomorító gondokat – a nemi erőszakra bírt, önmagával viaskodó vak férfi verbális kálváriája csak ideig-óráig érdekes, csakúgy, mint a gyermekvállalásra igent mondó apáca ritka felbukkanása vagy éppen a férje gyógyulásában reménykedő, ám a felépülésért tévútra lépő öregasszony szomorúsága. Nincs laktató thriller-feszültség, az érdektelen mellékalakok halmában elenyészik a meg nem mutatott, csupán szóban elbeszélt rémtettek súlya, emiatt A hely végső megoldása, ha tetszik, csavarja sem ütőképes: egyesek képesek lesznek túlnőni önmagukon, mások isteni üdvként élik meg álmuk beteljesülését, ismét mások némileg szégyellősen ugyan, de végül ráböknek a feladatokat adó Férfi álságosságára, szorongásaira. Az élet pedig megy tovább, a néhány külső snitt után továbbra is A hely nevű helyen maradunk, mindig akadnak újabb delikvensek újabb égető problémákkal – szól a képek nyelvén üzenő epilóg végső summázata.

Genovese zárt szituációs tragikomédiája/ kamaradrámája így didaktikus tanmese is, A hely rendre tévéjátékokra rímelő narratívája gyorsan emlékezteti a nézőt: a direktor inkább a Paolo Sorrentino, Paolo Virzi, Saverio Constanzo-féle megrögzött klasszicisták párja azok modoros, átélhetetlen húzásaival, semmint a Matteo Garrone, Stefano Sollima-típusú midcult-rendezők párja az ő műfaji és szerzői filmes csomagolásban tálalt kényelmetlen kérdésfelvetéseikkel.

Szabó Ádám

 

The Place, 2017

Rendező: Paolo Genovese

Szereplők: Valerio Mastandrea, Marco Giallini, Alessandro Borghi, Silvio Muccino, Alba Rohrwacher