06.18.
| Én és a környezet >>>
06.28.
| A szegedi Metanoia Artopédia a Zsámbéki Színházi Bázison >>>
06.13.
| Törékeny papírkert a K.A.S Galériában >>>
06.26.
| Székely János Napok a Gyulai Várszínházban >>>
06.11.
| Könyvhét – Kálnay Adél: Tündérhajszál >>>
06.09.
| Magyar előadások a gyulai Shakespeare Fesztivál programjában >>>
06.08.
| Könyvhét – Szerzőink dedikálnak >>>
06.07.
| Könyvhét – Géczi János: Sziget >>>
06.07.
| Koncertek, társasjáték és Lemezjátszó a II. Gárdonyi Pikniken >>>
06.07.
| Közel 600 jelentkezés jött a Táblaképfestészeti Biennáléra >>>
06.01.
| COURAGE-PAREVO nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál >>>
06.08.
| Itt vannak az Év Gyerekkönyvei >>>
06.04.
| Könyvhét – Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
06.03.
| Könyvhét – Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Könyvhét – Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Könyvhét – Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.02.
| UNFAKE! – 18. ARC közérzeti pályázat >>>
06.01.
| Megihlette a Metropolitan Opera a Szegedi Szabadtérit >>>
04.25.
| Elhunyt Szervátiusz Tibor szobrászművész, a nemzet művésze >>>
04.23.
| Siker útján az új szegedi papucs! >>>
04.20.
| 15 éve jelent meg először a magyar National Geographic >>>
04.18.
| Folytatódik az Aranyfeszt! >>>

Szakács Réka, Várady Tibor, prózája

Bíró Tímea, Horváth Benji, Marno János, Maurits Ferenc versei

Beszélgetés Maurits Ferenccel

Balázs Attila esszéje

Petar Bojanić, Hovanec Zoltán tanulmánya

Szövegszervező vizualitás az Új Symposionban

>>>

KIÁLLÍTÁSAJÁNLÓ A szegedi egyetemen több ezren végeznek évente, informatikusok, jogászok, tanárok – mondhatni, hétköznapi foglalkozást űző emberek. Ám különlegesen kreatív, intenzíven alkotó emberek is végeznek egyetemünkön: képzőművészek. A grafikusoktól, a festőkön át, a síküveggel dolgozó művészig. Az ő hétköznapjaikat sokkal nehezebb lehet elképzelni, mint egy kémikusét vagy tolmácsét, hiszen az […]

>>>

Teátrális világunk
2018.06.13 - tiszatáj

BARÁTI GONDOLATOK GÁSPÁRIK ATTILA
ÚJ KÖNYVÉNEK KAPCSÁN

Nálunk színigazgatók ritkán írnak könyvet. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának, az amúgy színművészként is ott dolgozó Gáspárik Attilának az idei könyvhétre immár második könyve jelent meg a Pont kiadó gondozásában. A fényképekkel illusztrált karcsú kötet alcíme szerint esszéket, tanulmányokat, párbeszédeket tartalmaz.

A szerző színészhez méltóan csapongó kérdésfölvetéseit, helyenként provokatívnak szánt művész-polgári töprengéseit intézményvezetőhöz illő felelősséggel fésüli rendbe az izgalmas, olvasmányos kötetben. Színész és csapongás – egyik se pejoratív tartalmú szó itt. A színész (a mesterség és a személy jelentéséről sokszor szó esik a könyvben) egyik nélkülözhetetlen tulajdonsága, hogy csapongó eszmetársításokra képes, egy színi mozdulatról filozófiai alapkérdések juthatnak eszébe, azokról pedig – alkalomadtán – egy másik mozdulat. Gáspárik nem tudományosan mélyen szántó, a gyakorlatban nehezen használható elméleti alapvetésekkel teli dolgozatokat közöl a könyvben, hanem közérthetően, barátságosan, és olyankor igenis szórakoztatóan csapongva keresi a válaszokat az őt, mint színművészt és mint színigazgatót, sőt, mint kulturális terméket is előszeretettel fogyasztó polgárt egyaránt izgató olyan kérdésekre, mint például a színház és közönség viszonya.

Hogy hát kinek és kivel is játszunk mi színházat?

„[A néző] ült, hallgatott, tapsolt. Aztán valamikor, rögtön a rendszerváltás után sikerült kiűznünk őt a színházból. A Marosvásárhelyi Színháznak 1989-ben több, mint százezer nézője volt. A kétezres évek közepére sikerült tízezerre levinni ezt a számot”.

Az okokról több helyen, többször beszél a szerző.

Megemlíti a szocialista gyakorlat szerint színházba vezényelt katonákat, a kultúrélménnyel kényszerjutalmazott munkásokat, a színházba terelt diákokat – ezek mind jelentősen javították a hajdani nézőszám-statisztikát. Beszél arról, hogy hajdanán szokás volt színházba járni, meg arról, hogy nem volt még a színelőadásoknak olyan jelentős konkurenciája, mint manapság a száz tévécsatorna kínálata. Én hozzátenném, hogy nálunk, Magyarországon, a hetvenes évek elejétől a nyolcvanasok végéig, az igazán sikeres színház, ha virágnyelven is, de mindig a szabadságról beszélt, és mivel az egész társadalom szomjúhozva vágyott a szabadságra, megteltek a színházak.

Aztán eljött a szabadság…

Gáspárik sikamlós anekdotát mesél arról, hogy a rendszerváltás után a romániai színházvezetők óriási zavarban voltak, a pártellenőrök „hiányában” ki fogja engedélyezni nekik a soron lévő előadás bemutatását, azaz: ki fogja vállalni érte a felelősséget? Volt olyan teátrum, ahová – jobb híján – az egyházak képviselőit hívták meg a főpróbára. „Szegény papok, lelki atyák nem értették, hogy mit keresnek ott, de azért hamar beleszoktak a spontán szerepe, és számos tanáccsal látták el a színművészeket.”  (Ebből remek egyfelvonásost lehetne írni! – H. P.)

Néhány bekezdés erejéig kitér arra, hogy a színházi formanyelv változásai, és ezzel egyidejűleg a közönség erős kulturális rétegződése következtében egyre nehezebb feladat a régi színházépületek sokszázszemélyes nagytermeit közönséggel megtölteni úgy, hogy mindenkinek egyaránt „tetsző” előadást láthassanak. „Budapesten, ha Pintér Bélát választom, akkor kb. tudom, mire számíthatok, ha a Vígszínház Nagytermét, akkor is. Sokkal bonyolultabb a helyzet például egy vidéki, egyszínházas városban. Hétfőn egy raktárban kuporgok, kedden a bársonyszékben műélvezek, lehet szerdán a rivaldán lógva nézni az előadást.

Mi lesz a néző véleménye csütörtökön?”

Fogós, egyúttal nagyon aktuális kérdés ez, legtöbb vidéki színházunk szeretné megtalálni rá az üdvözítő választ. A napi gyakorlatban a kérdés egyszerűsödik: többnyire könnyű, zenés darabokat játsszunk, ezeket széles közönségréteg kedveli – szépen fogynak rá a jegyek, bérletek -, vagy nehezebb fajsúlyú előadásokat mutassunk be, netán úgynevezett „művész-színházat” csináljunk? Mi egy nagyrészt államilag dotált színház feladata? Szolgálni vagy kiszolgálni? De innét kezdve már az előbb egyszerűnek tűnő kérdés végletesen bonyolulttá válik. Mert mit jelent az a bizonyos szolgálat, és mit a kiszolgálás? Ki mondja meg, hol húzódik a határ e kettő közt? Senki más, csak mi magunk, aktuális színidirektorok. A válasz vonzalmainktól, tehetségünktől, ízlésünktől, társulatunktól és főként érdekeltségeinktől függ. Mit vár tőlünk a városvezetés, mit a színészeink, mit az operabarátok szűk köre, mit az esetleges szponzoraink, mit a szervezés, mit az úgynevezett szakmai közvélemény, mit rendező barátaink, satöbbi. Döntésünket nehezíti, hogy a tapasztalat szerint a gyenge színvonalon, vitatható ízléssel elővezetett könnyű daraboknak és zenés játékoknak (uram bocsá’: operetteknek) akkor is jelentős közönségsikerük van, ha az előadások ócskák. Komoly darabnak viszont csak akkor van sikere, ha tényleg jó az előadás. Ritkán, de van ilyen manapság is, mint ahogyan Shakespeare korában is előfordult, hogy a „plebs” épp úgy élvezi a játékot, mint a királyi páholyban ülők, vagy az olcsóbb zsöllyékbe szorult entellektüellek. Ez a színházi élet ritka, kitüntetett pillanatai közé tartozik. A csodára alapozva viszont nem lehet évadot tervezni, nullszaldós üzemet vinni.

Mindehhez még jön a Gáspárik által is tárgyalt, nagy kérdés: játszók vagyunk-e vagy művészek? Mi a különbség? Erre a kérdésre nincs a szerzőnek érvényes válasza, mert nem is lehet. Ahány vélemény, annyi elfogult ítélet. Szép szó a színházművészet, de sok értelme nincs. Akit nem ért a közönség, aki meghaladja a korízlést, aki az „élet nagy kérdéseire” keresi a választ az előadásaiban – az nem lehet tehetségtelen kutyaütő? Aki egy könnyű vígjátékot tesz a deszkára, biztos kézzel, jó ízléssel, sikerrel – az másodosztályú iparos csupán? Nem sok értelme van az ilyesmit méricskélni. Ha Gáspárik nem volna színész, és nem volna egyben színidirektor is, akkor egyértelműen a művész színház mellett voksolna, még ha maga se tudná pontosan meghatározni, mi fán is terem az.

Színészként persze szeretné, ha a társadalom művészinek értékelné a munkásságát, ugyanakkor tapasztalatból tudja, milyen édes tud lenni a zenés siker, ha például borissza csatornatisztítóként bolondozik Dolittle szerepében. Igazgatóként büszke volna rá, ha teátrumát a művészszínházak közé sorolná a nem tudom ki, ugyanakkor tisztában van a „lóvé” hatalmával is. Ha nincs bevétel, nem tud jó fizetést adni, netán jutalmazni, látványos díszleteket és drága ruhákat készíttetni az olyan előadáshoz, amelynek tisztes szakmai színvonalához és sikeréhez ez nélkülözhetetlen az ilyesmi.

Mert hát maga a szakmaiság is problémás valami. Különböző érték- és érdekkörök prominensei szerint egészen mást jelent. Még az alapfogalmak tekintetében sem egyeznek a vélemények. Egy színésznek jó orgánummal, tisztán kell beszélne. Lófütty. Kéttucatnyi ellenpéldát tudok felsorolni olyan jelentős színészek nevét említve, akik mind beszédhibásak voltak, és mégis imádta őket a közönség, ráadásul nagy művészek voltak. Tisztelni kell a színpadot. Mit tiszteljek rajta, ha olyanokat is felengednek rá, mint te vagy? Alázattal kell közeledni a szerephez. Igen? Hányan vannak, akik még a szöveget se képesek tisztességesen megtanulni, mégis remekül eljátsszák? Stb, stb.

Ahány jel, annyi jelentés, annyi elfogultság.

Mit tehet hát a huszonkettes csapdájában vergődő színész és színigazgató, ha egyúttal érzékeny, értelmes, ráadásul felelősségérzettel megvert ember is? Vagy némán végzi a dolgát (hiszen saját ambícióin kívül semmi és senki nem kényszerítette ebbe a szerepbe), és fehér asztal mellett sajnáltatja magát egy kicsit – vagy nemlétező szabadidejében leül a fenekére, és könyvet ír. Hosszú interjúban állít emléket az általa (is) nagyra becsült erdélyi színész és színházvezető kollégáknak, néhány lap erejéig kitér a fogyatkozó kritika elégtelen színvonalára, elmorfondírozik a „metoo” botrány csiklandós, egyben elevenbe vágó kérdésein, beszél a hajdani besúgók jelen szerepének problematikájáról, teszi mindezt jó tollal, időnként harcosan, de mindig valami életteli kedéllyel. És ez a kedély az, amit egy színházcsinálónak soha nem szabad elveszítenie. Hiszen emlékszünk rá: a főtéren áll a templom, előtte a hetivásár, a túloldalon a csapszék. És valahol a vásár kellős közepén lépnek fel a csepűrágók, aztán hol a templomba, hol a kocsmába térnek be, attól függően, hogy aktuális tudatállapotuknak melyik közösségi hely lesz nagyobb hasznára aznap.

Így működik a mi „Teátrális világunk”.

Horváth Péter DLA

 

Pont Kiadó

Budapest, 2018

 2730 Ft, 119 oldal

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2018.06.17 - tiszatáj

KÖNYVHETI BESZÉLGETÉS KEMÉNY ISTVÁNNAL
Június 12-én az Ünnepi Könyvhét keretében Kemény István volt a Grand Café vendége. Lúdbőr című esszé- és Nílus című verseskötete kapcsán a szerzővel Klajkó Dániel beszélgetett… – BORBÍRÓ ALETTA BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.06.15 - tiszatáj

A FA ALATT
Piagőzös, melankolikus atmoszférát vitriolos, emberi gyarlóságokat feltérképező vonalvezetésre cserélt Hafsteinn Gunnar Sigurdsson. 2011-es dramedyje, az Either Way férfibúba csepegtetett őszinte életörömöt, míg legutóbbi filmje, a tavalyi A fa alatt drasztikusabb, komor hangütésű darab. Noha fekete komédiaként hivatkoznak rá, jóval több ennél… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2018.06.15 - tiszatáj

KÖNYVHETI BESZÉLGETÉS TÉREY JÁNOSSAL KÁLI HOLTAK CÍMŰ REGÉNYÉRŐL
Térey János az idén POSZT-zsűritagként, 180 megtekintett előadás, illetve saját drámája, a Kazamaták szegedi bemutatója után megírta Káli holtak című színházregényét, mely egyben az első nagyprózája is. A kötet szegedi bemutatóján Lengyel Zoltánnal, a Grand Café munkatársával beszélgetett a szerző… – VARGA RÉKA BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.06.15 - tiszatáj

Szakács Réka, Várady Tibor, prózája

Bíró Tímea, Horváth Benji, Marno János, Maurits Ferenc versei

Beszélgetés Maurits Ferenccel

Balázs Attila esszéje

Petar Bojanić, Hovanec Zoltán tanulmánya

Szövegszervező vizualitás az Új Symposionban

>>>
2018.06.15 - tiszatáj

A VAJDASÁGI zETNA ÚJ KÖTETEINEK BEMUTATÓJA
Június 10-én, vasárnap került sor a vajdasági zEtna új köteteinek bemutatójára. Ebből az alkalomból négy szerző érkezett a Grand Café mozitermébe: Balázs Attila, Fenyvesi Ottó, Lennert Móger Tímea és Szögi Csaba. A beszélgetést Beszédes István, a zEtna magazin alapító-szerkesztője vezette… SZUTORISZ SZABOLCS BENCE BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.06.14 - tiszatáj

SZILASI LÁSZLÓ ÉS SZÍV ERNŐ KÖNYVBEMUTATÓJA
Vasárnap sem volt szünet az Ünnepi Könyvhéten. Június 10-én, késő délután Szilasi László és Darvasi László beszélgetett egymással a Dugonics téren. Utóbbi saját és írói alteregója, Szív Ernő nevében. Luther kutyái és Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba, a várt kötetek… – SZUTORISZ SZABOLCS BENCE BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.06.13 - tiszatáj

BARÁTI GONDOLATOK GÁSPÁRIK ATTILA ÚJ KÖNYVÉNEK KAPCSÁN
Nálunk színigazgatók ritkán írnak könyvet. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának, az amúgy színművészként is ott dolgozó Gáspárik Attilának az idei könyvhétre immár második könyve jelent meg a Pont kiadó gondozásában. A fényképekkel illusztrált karcsú kötet alcíme szerint esszéket, tanulmányokat, párbeszédeket tartalmaz… – HORVÁTH PÉTER ÍRÁSA

>>>
2018.06.12 - tiszatáj

AKI ELZÁRJA AZ ÉJSZAKÁT –
A KOLOZSVÁRI SZÍNHÁZ VENDÉGJÁTÉKA BUDAPESTEN
Az idei évben két produkció érkezett a kincses városból Budapestre, amelyek a Tompa Gábor vezette teátrum műsorpolitikájának jelenlegi tendenciáit is jól kirajzolták. Tompa ugyanis az idei évadban mindössze egyetlen rendezést jegyzett (amely végül mégsem valósult meg), miközben a többi premier külföldről meghívott rendezők munkája… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

>>>
2018.06.12 - tiszatáj

ORAVECZ IMRE KÖTETÉNEK BEMUTATÓJA
Létezik egy utazás, Magyarország és Amerika között, amit nem csak térben tesznek meg: generációkat összekötő, családi örökségként is jelen van. A 2018-as Könyvhéten Oravecz Imrével Balogh József beszélgetett… – FÖLDESI CSENGE BESZÁMOLÓJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő