11.06.
| Vér, homok és populizmus – a 15. VERZIÓ Diákfilmes programja >>>
10.26.
| Hagyomány, asszimiláció és trauma a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár portréin >>>
10.26.
| Október végén elárasztják az országot a rajzfilmek >>>
10.25.
| Asztali beszélgetések… – Befejezetlen múlt >>>
10.18.
| MASZK – Perzsia Szegedre jön – Hajnóczy-nap >>>
10.16.
| Latin-amerikai filmek, ételek, borok és latin bulik a Déli-Doku dokumentumfilm-fesztiválon >>>
10.14.
| MASZK – Ziggurat Project: Acsai Roland: Esumi és Asao >>>
10.12.
| 100 éve született Leonard Bernstein >>>
10.11.
| Kass Galéria – Írásvédett című kiállítás >>>
10.11.
| ZUG színház és művészeti tetthely – HLP feat. Roskó Gábor: A csillagok szíve >>>
10.10.
| Rejtő Jenő orrvérzésig – Fülig Jimmy ajánlásával vagy épp annak ellenére >>>
10.08.
| MASZK – PanoDráma: Pali >>>

09.27.
| „Emlékek helyett mobiltelefonom volt” >>>
08.27.
| A szabadkai Népszínház Magyar Társulata Drámapályázatot hirdet >>>
08.25.
| Megtartotta első kisszínházi bemutatójának olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.22.
| Megtartotta első olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.20.
| Kezdődik a bérletértékesítés a Szegedi Nemzeti Színházban >>>
08.07.
| Ismét pályázatot hirdet a Kortárs folyóirat >>>
08.06.
| Hamarabb kezdődik a Szegedi Szabadtéri 2019-esévada >>>
07.25.
| Szőcs Petra első nagyjátékfilmje a Velencei Filmfesztiválon >>>
07.22.
| Újabb díjat nyert a Virágvölgy >>>
07.14.
| A Pannon Filharmonikusok évadzárása >>>
06.22.
| Júliusi kiállítások a Deák17 Galériában >>>
06.21.
| Elkezdődtek a Rómeó és Júlia próbái >>>

A maximalista, Hazai Attila emlékére
(Írások, beszélgetések Hazai Attila művészetéről)

Hazai Attila, Juhász Róbert, Kormányos Ákos, Mohai V. Lajos, Nagy Hajnal Csilla, John Peck, Petőcz András, Robert Pinsky, Tóth Erzsébet versei

Bene Zoltán, Murányi Sándor Olivér, Patak Márta, Sántha József prózája

>>>

Öt héten át 65 helyszínen közel 300 programmal várja az egyetem és Szeged közösségét a 23. Őszi Kulturális Fesztivál. A programsorozat kínálatában komoly- és könnyűzenei hangversenyeket, koncerteket, film- és könyvbemutatókat, színházi előadásokat, kiállításokat, irodalmi-közéleti beszélgetéseket is találunk. A fesztivál október 1-jén látványos fényfestéssel nyílik. A Szegedi Tudományegyetem Nemzetközi és Közkapcsolati […]

>>>

Teátrális világunk
2018.06.13 - tiszatáj

BARÁTI GONDOLATOK GÁSPÁRIK ATTILA
ÚJ KÖNYVÉNEK KAPCSÁN

Nálunk színigazgatók ritkán írnak könyvet. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának, az amúgy színművészként is ott dolgozó Gáspárik Attilának az idei könyvhétre immár második könyve jelent meg a Pont kiadó gondozásában. A fényképekkel illusztrált karcsú kötet alcíme szerint esszéket, tanulmányokat, párbeszédeket tartalmaz.

A szerző színészhez méltóan csapongó kérdésfölvetéseit, helyenként provokatívnak szánt művész-polgári töprengéseit intézményvezetőhöz illő felelősséggel fésüli rendbe az izgalmas, olvasmányos kötetben. Színész és csapongás – egyik se pejoratív tartalmú szó itt. A színész (a mesterség és a személy jelentéséről sokszor szó esik a könyvben) egyik nélkülözhetetlen tulajdonsága, hogy csapongó eszmetársításokra képes, egy színi mozdulatról filozófiai alapkérdések juthatnak eszébe, azokról pedig – alkalomadtán – egy másik mozdulat. Gáspárik nem tudományosan mélyen szántó, a gyakorlatban nehezen használható elméleti alapvetésekkel teli dolgozatokat közöl a könyvben, hanem közérthetően, barátságosan, és olyankor igenis szórakoztatóan csapongva keresi a válaszokat az őt, mint színművészt és mint színigazgatót, sőt, mint kulturális terméket is előszeretettel fogyasztó polgárt egyaránt izgató olyan kérdésekre, mint például a színház és közönség viszonya.

Hogy hát kinek és kivel is játszunk mi színházat?

„[A néző] ült, hallgatott, tapsolt. Aztán valamikor, rögtön a rendszerváltás után sikerült kiűznünk őt a színházból. A Marosvásárhelyi Színháznak 1989-ben több, mint százezer nézője volt. A kétezres évek közepére sikerült tízezerre levinni ezt a számot”.

Az okokról több helyen, többször beszél a szerző.

Megemlíti a szocialista gyakorlat szerint színházba vezényelt katonákat, a kultúrélménnyel kényszerjutalmazott munkásokat, a színházba terelt diákokat – ezek mind jelentősen javították a hajdani nézőszám-statisztikát. Beszél arról, hogy hajdanán szokás volt színházba járni, meg arról, hogy nem volt még a színelőadásoknak olyan jelentős konkurenciája, mint manapság a száz tévécsatorna kínálata. Én hozzátenném, hogy nálunk, Magyarországon, a hetvenes évek elejétől a nyolcvanasok végéig, az igazán sikeres színház, ha virágnyelven is, de mindig a szabadságról beszélt, és mivel az egész társadalom szomjúhozva vágyott a szabadságra, megteltek a színházak.

Aztán eljött a szabadság…

Gáspárik sikamlós anekdotát mesél arról, hogy a rendszerváltás után a romániai színházvezetők óriási zavarban voltak, a pártellenőrök „hiányában” ki fogja engedélyezni nekik a soron lévő előadás bemutatását, azaz: ki fogja vállalni érte a felelősséget? Volt olyan teátrum, ahová – jobb híján – az egyházak képviselőit hívták meg a főpróbára. „Szegény papok, lelki atyák nem értették, hogy mit keresnek ott, de azért hamar beleszoktak a spontán szerepe, és számos tanáccsal látták el a színművészeket.”  (Ebből remek egyfelvonásost lehetne írni! – H. P.)

Néhány bekezdés erejéig kitér arra, hogy a színházi formanyelv változásai, és ezzel egyidejűleg a közönség erős kulturális rétegződése következtében egyre nehezebb feladat a régi színházépületek sokszázszemélyes nagytermeit közönséggel megtölteni úgy, hogy mindenkinek egyaránt „tetsző” előadást láthassanak. „Budapesten, ha Pintér Bélát választom, akkor kb. tudom, mire számíthatok, ha a Vígszínház Nagytermét, akkor is. Sokkal bonyolultabb a helyzet például egy vidéki, egyszínházas városban. Hétfőn egy raktárban kuporgok, kedden a bársonyszékben műélvezek, lehet szerdán a rivaldán lógva nézni az előadást.

Mi lesz a néző véleménye csütörtökön?”

Fogós, egyúttal nagyon aktuális kérdés ez, legtöbb vidéki színházunk szeretné megtalálni rá az üdvözítő választ. A napi gyakorlatban a kérdés egyszerűsödik: többnyire könnyű, zenés darabokat játsszunk, ezeket széles közönségréteg kedveli – szépen fogynak rá a jegyek, bérletek -, vagy nehezebb fajsúlyú előadásokat mutassunk be, netán úgynevezett „művész-színházat” csináljunk? Mi egy nagyrészt államilag dotált színház feladata? Szolgálni vagy kiszolgálni? De innét kezdve már az előbb egyszerűnek tűnő kérdés végletesen bonyolulttá válik. Mert mit jelent az a bizonyos szolgálat, és mit a kiszolgálás? Ki mondja meg, hol húzódik a határ e kettő közt? Senki más, csak mi magunk, aktuális színidirektorok. A válasz vonzalmainktól, tehetségünktől, ízlésünktől, társulatunktól és főként érdekeltségeinktől függ. Mit vár tőlünk a városvezetés, mit a színészeink, mit az operabarátok szűk köre, mit az esetleges szponzoraink, mit a szervezés, mit az úgynevezett szakmai közvélemény, mit rendező barátaink, satöbbi. Döntésünket nehezíti, hogy a tapasztalat szerint a gyenge színvonalon, vitatható ízléssel elővezetett könnyű daraboknak és zenés játékoknak (uram bocsá’: operetteknek) akkor is jelentős közönségsikerük van, ha az előadások ócskák. Komoly darabnak viszont csak akkor van sikere, ha tényleg jó az előadás. Ritkán, de van ilyen manapság is, mint ahogyan Shakespeare korában is előfordult, hogy a „plebs” épp úgy élvezi a játékot, mint a királyi páholyban ülők, vagy az olcsóbb zsöllyékbe szorult entellektüellek. Ez a színházi élet ritka, kitüntetett pillanatai közé tartozik. A csodára alapozva viszont nem lehet évadot tervezni, nullszaldós üzemet vinni.

Mindehhez még jön a Gáspárik által is tárgyalt, nagy kérdés: játszók vagyunk-e vagy művészek? Mi a különbség? Erre a kérdésre nincs a szerzőnek érvényes válasza, mert nem is lehet. Ahány vélemény, annyi elfogult ítélet. Szép szó a színházművészet, de sok értelme nincs. Akit nem ért a közönség, aki meghaladja a korízlést, aki az „élet nagy kérdéseire” keresi a választ az előadásaiban – az nem lehet tehetségtelen kutyaütő? Aki egy könnyű vígjátékot tesz a deszkára, biztos kézzel, jó ízléssel, sikerrel – az másodosztályú iparos csupán? Nem sok értelme van az ilyesmit méricskélni. Ha Gáspárik nem volna színész, és nem volna egyben színidirektor is, akkor egyértelműen a művész színház mellett voksolna, még ha maga se tudná pontosan meghatározni, mi fán is terem az.

Színészként persze szeretné, ha a társadalom művészinek értékelné a munkásságát, ugyanakkor tapasztalatból tudja, milyen édes tud lenni a zenés siker, ha például borissza csatornatisztítóként bolondozik Dolittle szerepében. Igazgatóként büszke volna rá, ha teátrumát a művészszínházak közé sorolná a nem tudom ki, ugyanakkor tisztában van a „lóvé” hatalmával is. Ha nincs bevétel, nem tud jó fizetést adni, netán jutalmazni, látványos díszleteket és drága ruhákat készíttetni az olyan előadáshoz, amelynek tisztes szakmai színvonalához és sikeréhez ez nélkülözhetetlen az ilyesmi.

Mert hát maga a szakmaiság is problémás valami. Különböző érték- és érdekkörök prominensei szerint egészen mást jelent. Még az alapfogalmak tekintetében sem egyeznek a vélemények. Egy színésznek jó orgánummal, tisztán kell beszélne. Lófütty. Kéttucatnyi ellenpéldát tudok felsorolni olyan jelentős színészek nevét említve, akik mind beszédhibásak voltak, és mégis imádta őket a közönség, ráadásul nagy művészek voltak. Tisztelni kell a színpadot. Mit tiszteljek rajta, ha olyanokat is felengednek rá, mint te vagy? Alázattal kell közeledni a szerephez. Igen? Hányan vannak, akik még a szöveget se képesek tisztességesen megtanulni, mégis remekül eljátsszák? Stb, stb.

Ahány jel, annyi jelentés, annyi elfogultság.

Mit tehet hát a huszonkettes csapdájában vergődő színész és színigazgató, ha egyúttal érzékeny, értelmes, ráadásul felelősségérzettel megvert ember is? Vagy némán végzi a dolgát (hiszen saját ambícióin kívül semmi és senki nem kényszerítette ebbe a szerepbe), és fehér asztal mellett sajnáltatja magát egy kicsit – vagy nemlétező szabadidejében leül a fenekére, és könyvet ír. Hosszú interjúban állít emléket az általa (is) nagyra becsült erdélyi színész és színházvezető kollégáknak, néhány lap erejéig kitér a fogyatkozó kritika elégtelen színvonalára, elmorfondírozik a „metoo” botrány csiklandós, egyben elevenbe vágó kérdésein, beszél a hajdani besúgók jelen szerepének problematikájáról, teszi mindezt jó tollal, időnként harcosan, de mindig valami életteli kedéllyel. És ez a kedély az, amit egy színházcsinálónak soha nem szabad elveszítenie. Hiszen emlékszünk rá: a főtéren áll a templom, előtte a hetivásár, a túloldalon a csapszék. És valahol a vásár kellős közepén lépnek fel a csepűrágók, aztán hol a templomba, hol a kocsmába térnek be, attól függően, hogy aktuális tudatállapotuknak melyik közösségi hely lesz nagyobb hasznára aznap.

Így működik a mi „Teátrális világunk”.

Horváth Péter DLA

 

Pont Kiadó

Budapest, 2018

 2730 Ft, 119 oldal

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2018.10.18 - tiszatáj

BORDA RÉKA: HOAX – FERENCZ MÓNIKA: HÁTAM MÖGÖTT DÉL
Két, húszas éveiben járó költő verseskötetét adta ki a tavaly a Scolar Kiadó: Borda Rékától, a Hoax-ot míg Ferencz Mónikától, a Hátam mögött dél címűt – és ez nem hoax, akarom mondani nem álhír. Mint ahogy az sem, hogy mindkettőjüknek ez az első kötete. Olvasva őket aztán, őszintén meglephet minket, hogy máris milyen – kifejlett – lírikusi izomzattal bírnak. Nyilvánvalóan nem kezdők… – JAHODA SÁNDOR KRITIKÁJA

>>>
2018.10.18 - tiszatáj

INTERJÚ BENKŐ IMOLA ORSOLYÁVAL
A ZUG művészeti tetthely nevéből adódóan egy kicsi, mégis nyitott színház. Az Őszi Kulturális Fesztivál ideje alatt Benkő Imola Orsolyával, a Homo Ludens Project művészeti vezetőjével beszélgettünk előadástervekről, a befogadás lehetőségeiről és az alkotóközösség színházi nevelésben betöltött szerepéről. – NÉMETH ZSÓFIA INTERJÚJA

>>>
2018.10.18 - tiszatáj

TRANZIT
Múlt és jelen vetülnek egymásra Christian Petzold új filmjében. Az Anna Seghers 1944-es regényén alapuló dráma a II. világháborúban, még pontosabban a nácik által megszállt Franciaországban játszódik, ám a rendező mindezt paradox módon napjainkra vetíti ki, reflektálva a társadalmi-politikai problémák változatlanságára, az idegengyűlölet és a menekültválság napjainkban ugyancsak égető kérdéseire… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2018.10.17 - tiszatáj

SZILASI LÁSZLÓ KÖNYVBEMUTATÓJA
Kell valaki, aki kérdez, és más, aki felel, de hogy mégse legyen iskolai hangulata, cseréld meg a szerepeket: egy hallgató, Klajkó Dániel kérdez, egy tanár, Szilasi László pedig felel, szigorúan elutasítva a tanár úri megszólítást. Miről beszélgessenek? Az „élet nyersanyagáról”. A testről, és ami benne van – vagy olykor nincs: Luther kutyáiról. – FÖLDESI CSENGE BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.10.17 - tiszatáj

AZ ISMERETLEN KERTÉSZ IMRE – FOTÓKIÁLLÍTÁS
Abban a szerencsés, ám mégsem könnyű helyzetben vagyok, hogy ismerhettem Kertész Imrét: az embert és az írót, akivel a barátságom és munkakapcsolatom is több szállal kötődik Szegedhez. E történet 24 évvel ezelőtt vette kezdetét, mikor Erdélyi Ágnesnek köszönhetően egy évig én szervezhettem a Móra Kollégium irodalmi estjeit. Egy ilyen alkalomra érkezett meg 1994. október 28-án az író – emlékszem, ő az egész este folyamán tegezett, én pedig magáztam (35 év volt a korkülönbség közöttünk), ami számomra teljesen természetes volt […]

>>>
2018.10.15 - tiszatáj

VERES ATTILA KÖNYVBEMUTATÓJA
Három éves kihagyás után visszatért a Próza Nostra Irodalmi Estek című programsorozat Szegedre. Október 4-én a Próza Nostra kritikusai, Benkő Marianna és Pozsár Anett beszélgettek Veres Attila horror szerzővel Odakint sötétebb című regényéről, illetve az idei könyvhétre megjelent novellagyűjteményéről, az Éjféli iskolákról. – BORBÍRÓ ALETTA BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.10.15 - tiszatáj

TENOR3 A MÜPÁBAN
Ma nehéz volna pontosan kiválasztani a világ három legnagyobb tenorját, jómagam legalábbis Kaufmann után elakadnék. Ám háromtenor típusú koncerteket rendezni nagyon is értelmes vállalkozás. Gondolom jövedelmező is, ám engem jobban érdekel a dolog művészi oldala. Bár egy hangfajról van szó, azért nagyon sok alfaj létezik ezen belül is. A Müpa legújabb vállalkozása, amely megkülönböztetésül a tenor a köbön címet kapta, három eltérő típust vonultatott föl… – MÁROK TAMÁS ÍRÁSA

>>>
2018.10.15 - tiszatáj

JANÁKY MARIANNA:
NOVELLÁK REGÉNYE
Irodalommal foglalkozó emberek olykor hosszasan elvitatkoznak azon, létezik-e női irodalom? S ha igen, mi is az pontosan, mitől az, ami? Nő ír nőkről? Férfi nőkről? Nő férfiakról? A szerzőtől női vagy a témától az? Mi a kulcs? Nemrégiben egy folyóirat tematikus blokkja kapcsán a női tematika kifejezést ahányan vagyunk szerkesztők, annyiféleképpen értelmeztük. Janáky Marianna azonban megkönnyíti a választ erre a kérdésre: nőként ír nőkről nőiesen… – BENE ZOLTÁN KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő