Tiszatájonline | 2018. június 12.

Szerepbörtönök

AKI ELZÁRJA AZ ÉJSZAKÁT –
A KOLOZSVÁRI SZÍNHÁZ VENDÉGJÁTÉKA BUDAPESTEN
Az idei évben két produkció érkezett a kincses városból Budapestre, amelyek a Tompa Gábor vezette teátrum műsorpolitikájának jelenlegi tendenciáit is jól kirajzolták. Tompa ugyanis az idei évadban mindössze egyetlen rendezést jegyzett (amely végül mégsem valósult meg), miközben a többi premier külföldről meghívott rendezők munkája… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

AKI ELZÁRJA AZ ÉJSZAKÁT –
A KOLOZSVÁRI SZÍNHÁZ VENDÉGJÁTÉKA BUDAPESTEN

Immár hagyomány, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház minden színházi évad végén a Vígszínházban vendégszerepel, rendszerint két előadással. Az idei évben két produkció érkezett a kincses városból Budapestre, amelyek a Tompa Gábor vezette teátrum műsorpolitikájának jelenlegi tendenciáit is jól kirajzolták. Tompa ugyanis az idei évadban mindössze egyetlen rendezést jegyzett (amely végül mégsem valósult meg), miközben a többi premier külföldről meghívott rendezők munkája. Májusban Budapesten egy román rendezőnő, Nona Ciobanu Aki elzárja az éjszakát című előadása mellett az ukrán botrányrendező Andriy Zholdak Rosmersholm című előadásai voltak láthatóak (utóbbiról várhatóan egy későbbi írásban olvashatnak).

Ciobanu rendezése adaptáció: Lilana Cavani Az éjszakai portás című botrányfilmje ihlette. Az 1974-ben mutatott film a nácizmus orgiasztikus ábrázolásával, a tettes-áldozat dichotómiájának kimozdításával kavart komoly botrányt. Az egykori náci tiszt (Max) és a lágerfogoly Lucia (az előadásban Hanna) szerelmi, illetve szadoerotikus viszonya a háború után egy véletlen bécsi találkozás apropóján újabb szintre emelkedik. Max a tettes-, Hanna az áldozat-szereptől képtelen szabadulni, a lágerben történtek visszarendezik, és újra életre hívják az egykori emlékeket és szerepmintákat. Ciobanu leginkább az utóbbi, két szereplő közti kölcsönviszonyra építette fel az előadás dramaturgiáját, felerősítve Max és Hanna bonyolult játszmájának teatralitását, az elnyomás totalitárius kontextusát pedig jelentősen háttérbe szorította. Az előadás színlapján olvasható rendezői jegyzet is azt az értelmezési irányt hangsúlyozza, miszerint kortárs világunk hétköznapi elnyomásmintái (így a családon belüli erőszak) analóg viszonyban állnak az előadásban színre vitt szituációkkal. Az a – részben közhelyszerű – tézis azonban, amely szerint az elnyomáshoz nemcsak az elnyomó, hanem részben az elnyomott hozzájárulása is szükséges, nem volt elegendő egy koherens dramaturgiájú előadás kimunkálásához. A Viola Gábor által megformált Max, valamint a Györgyjakab Enikő alakította Hanna közti alapkonfliktus kiélezésére ugyanis nem jutott elegendő tér és idő. Jóllehet izgalmas kísérletek mégis történnek: a rendezőnő és Peter Košir által megálmodott tér Max ódon szobájába szűkíti a játékot.

A klausztrofób, sötét színekkel (néhol a nézőtérre irányuló vakuvillanásokkal) operáló díszlettérben a mozgásdinamika lesz a legfőbb jelentésgeneráló egység: a mozgást a bejárati ajtó, a méretes ablak, a fürdőkád, illetve a vaságy strukturálják.  Ebben a térben a Max és Hanna közti szadoerotikus testkapcsolat tűpontos mozgássorozatok által fejeződik ki, megjelenítve a kettejük közti hatalom állandó oszcillálását, a hierarchikus elnyomás irányának felcserélődéseit. A mozgás nemcsak az elfojtott fizikai erőszakot, hanem a két szereplő közti verbális kommunikáció beszűkültségét is felerősíti: a Max és Hanna közti egyszerű, szegényes, ugyanakkor rendkívül agresszív verbalitás a két szereplő önnön identitáskelepcéiben való vergődését fejezi ki. Miközben Max felejteni akar és megszabadulni bűneitől, Hanna meg szeretné érteni saját túlélő-identitását, elsődlegesen azt, hogy miért éppen ő volt az, akit a lágerben Max kiszemelt, felhasználta perverz vágyai kiélésére, ugyanakkor megmentette a biztos haláltól.

A történet brutalitásából fakadó pszichikai nyomás dacára Ciobanu rendezése keresi, mégsem találja a maga színházi formáját. Az audovizuális eszközök (háttérvetítés) és a különböző hanghatások kiaknázása éppen a színre vitt sorsoktól távolítja el a nézőt. Mindezt a szöveg sem ellensúlyozza: a Max által elkövetett egykori szörnyűségekre reflektáló részletek leggyakrabban olcsó pátoszba csapnak át, s romantizálják az eredendően borzalmas szituációkat. A befogadást emellett megnehezíti a dramaturgiailag inkoherens történetadaptáció: az alapkonfliktus kibontása késleltetett, a film ismerete nélkül olykor követhetetlen marad, a darab első harmadában homályos utalásokból következtethető ki, hogy a színen lévő két ember kapcsolatának milyen történelmi beágyazottsága van. A színészi játék kapcsán kiemelendő, hogy Viola Gábor és Györgyjakab Enikő játékstílusa naturalista eszközökkel operál, színészi jelenlétük ugyanakkor nem egyenletes, Györgyjakab kidolgozott mozgása, gondosan kimunkált arcjátéka, mélyről feltörő ordításai mellett Viola szerepalakításának hiányosságai is láthatóvá válnak. A Maxot alakító színésznél ugyanis a kapkodó mozgás és a harsányság idegességbe fordul át, s a karakter lobbanékonyságának érzékeltetése helyett az ingerültség öncélú marad.

Mindezek dacára Nona Ciobanu rendezése érdekes kísérletnek tekinthető: jelzi, hogy a posztdramatikusság jegyében a filmek továbbra is kedvelt kiindulópontot jelentenek a színházi munkákban. Egyben Cavani filmjét – még ha nem is radikális módon – de a színház médiuma által új értelmezéshorizontból teszi megközelíthetővé.

Fritz Gergely

Fotó: www.huntheater.ro