KI A RAVASZABB?
A tartós kockáztatók nem voltak sokan, nyár volt, jöttek a csobánkai harangozóház kertjébe a pokrócra fekvő alakok, barátok. Odakint, a kerítésen kívül álltak a nagy fekete kocsik a forróságban. Bent heverészett a magyar ellenzék kemény magja a füvön, nem mondom, hogy tökéletes közönnyel hallgatva a kintről jövő zajokat, bár az a két Volga csendben volt, a motort is leállították. Négyen-négyen ültek mind a kettőben. Rádiótelefonon beszéltek a központjukkal. Kimentem és fölajánlottam egy kancsó vizet poharakkal: Biztosan szomjasak – erősködtem. Egyikük megszólalt: Köszönjük, nem kérünk, a szolgálat nem engedi. A felállás maradt, ők kinn, mi benn, valami rádióutasításra várnak, gondoltam. Ha csak leskelődnek, mivelhogy ismerik az arcokat, már régen bediktálhatták volna a vendégkoszorú nevét. Hat-nyolc fiatalember, akik között én voltam – negyvenen túl – a legidősebb. Nevetgéltünk, de a hangunk nem volt egészen fesztelen. Én közben, settenkedve, kéziratokat eldugtam még. Számoltam azzal, hogy az utolsó fejezet elveszhet. Szerencsére az előzőek biztonságos helyen vannak. Birka vagyok, mondogattam, néha lenyírják a bundámat, csakhogy mindig újra kinő. Úgy tapasztaltuk, hogy lehet élni olyan lakásokban, amelyekben a feleségemmel is kis cédulákon levelezek, és azokra írom azt, ami fontos, a papírszeleteket pedig elégetem. Folytonos mérkőzés, ki a ravaszabb? Hallhatják a szerelmi sóhajt, hallhatják a nézeteimet, de hogy ki-hol-mikor? Azt nem. A lehetséges dugóhely érdekelt minden lakásban a legjobban. Egy dupla fenekű fiók, a rés a nehéz előszobafal mögött, a kéménylyuk, a világítóudvar, a kárpitozott fotel kartámlája mellett a mélybe csúszhat sok minden, fontos azonban, hogy kicsinyítsük az üzenet térfogatát, lehessen bevarrni a ruhába, dughassuk fogkrémtubusba, esernyőbe. Akkoriban rákényszerültem, hogy a papírlapra sűrűn írjak apró betűkkel, ha géppel, akkor egyes sorközzel, és hogy legyen mindig másolat, a karbonpapír jóvoltából.
A VÉN KÉZIRATCSEMPÉSZ
Mind a palackposta képzetkörében éltünk, föllélegeztem, ha a számomra leglényegesebbet sikerült kijuttatnom biztos helyre. Minden óvintézkedés ellenére meztelennek tudtuk magunkat, mert csak politikai elhatározás kérdése, hogy mikor törik át a magánszféránk védővonalait. Jogvégzett tisztviselőknek, diplomás irodalmároknak az volt a dolga hogy magánügyeink felől kutakodjanak. Eszükbe juthat, hogy amit ma nem engednek meg maguknak, azt, ha úgy fordul a kocka, holnap megengedjék. Kieresztettek nyugatra, de cenzúrázatlan kéziratot nem vihettem magammal, márpedig én, a grafomán, bőröndnyi jegyzetet és piszkozatot akartam magammal vinni. Baráti kultúrattasék vállalkoztak hallgatagon erre. Csak az biztos, akinek diplomata útlevele van, mert a civiltől elvehetik. Ma már van valami bohózati jellege ennek az egész macska-egér játéknak, mert végül a sok egér győzött, de a történet akkor, jó humorú emberek szemében is felkavaróan komoly volt. Ha a könyvemet megölik, akkor szerzői lényemet ítélik halálra. Akkor azt a néhány évet végzik ki, amelyet a könyvemmel töltöttem, és marad a szánalmas semmi, a fűrészpornyelv, a szájzár. (Ne feledd, hogy még nem volt elektronikus szövegtovábbítás).
Konrád György
