Viktória

Egy film megítélésében nagy szerepet játszik az a környezet, amelyben megjelenik. Vajon milyen sors juthat egy bolgár filmnek, amely ugyan megnyerte a Titanic fesztivált, tehát Magyarországon szerezhetett magának némi ismertséget, de az – mármint a fesztiváldíj – négy évvel ezelőtt volt.

A fentiekkel azt szeretném mondani, hogy például bizonyos könyvek megvásárlásával vagy mozinézéssel illene támogatnunk az úgynevezett kis népek kultúráját – bár a magyarhoz mérhető bolgár nem tartozik a kifejezetten kislétszámú nyelvek közé –, a kelet-európai, a balti és balkáni kultúrákat mindenképpen. Nagyszerű fordítóknak köszönhetünk új bolgár regényeket: Krasztev Péter nagy átéléssel közvetíti Milen Ruszkov új és új köteteit (például Nyakig a természetben, utoljára pedig Felmagasztosulás), Roszen Ruszev, Magyarországon élő képzőművész illusztrációival jelent meg Teodora Dimova Az anyák című regénye – csupán három, viszonylag új kötetet emeltem ki. Néha a filmeknek is van magyar vonatkozásuk, ez szokott segíteni a hazai fogadtatás megélénkítésében: Stefan Komandarev A világ nagy, és a meglepetés a sarkon ólálkodik című kiváló alkotásában magyar résztvevőket láthatunk.

Maja Vitkova Viktória című filmje a maga két és fél órájával, évtizedeket átívelő cselekményével, nagy szereplőgárdájával és nehezen bejátszható helyszíneivel minden szempontból hatalmas vállalkozás. A Viktória három, külön-külön is önálló stilisztikai rendet képviselő beszédmód egyesítésére vagy inkább párhuzamos futtatására, helyenként pedig összefonására vállalkozik. A film alapja kétségtelenül valamiféle nagy átfogóképességű realizmus: a 80-as évek lakásai, a szereplőket körülvevő tárgyak és épületek ismerősek lehetnek egy magyar nézőnek, csakúgy, mint az ugyancsak gondosan megteremtett történelmi kulisszák – a film minden fordulópontjánál (1979: a főszereplő kislány születése, 1990 környéke: a rendszerváltás, 1996: Viktória felnőttéválása) híradóbejátszásokat láthatunk a nagytörténelem eseményeiről. A rendezőnő tehát a dokumentarista-realista stílusban előadott életrajzot beleágyazza a párttitkárok, államelnökök és egyéb híres emberek megjelenéseibe.

A másik beszédmód a szatíráé. Viktória különlegessége, hogy köldök nélkül jött a világra (vagy megszületése után vesztette el a köldöké?), és ilyenként a párt kirakatgyerekké teszi. Todor Zsivkov pártelnök maga foglalkozik vele, saját sofőrt ad mellé, kocsit és lakást ajándékoz a szüleinek. Todor Zsivkov nevének említése során érdemes egy megjegyzést tenni: manapság rendkívül elterjedt nálunk, hogy a cirillbetűket használó nyelvek átírásában az angol szabályait alkalmazzák – pedig van magyar átírás, tehát nem Zhivkov, egyebek között azért sem, hogy az ismert bolgár nevek írásképe ne szakadjon kétfelé. A kislány gyerekkorának ábrázolása tehát a szatíra eszközeivel történik: az elvtársak alakja éppen úgy el van rajzolva, mint minden más.

A filmet ugyanakkor átlengi valamiféle metaforikus emeltség, ilyen regiszterben jelenik meg a tej és az anyatej visszatérő képe, Velence mint a szereplők között öröklődő álomvilág, vagy néhány látomásos futam. Az az igazság ugyanakkor, hogy a film mintha összeroskadna a saját súlya alatt – hatalmas építményt hozott létre a rendezőnő, és alig boldogul a fenntartásával. Nem tűnik nagyon meggyőzőnek a szocialista rendszer utolsó éveinek ábrázolása, hiszen hasonló bornírtságok mintha korábban lettek volna jellemzőek az országainkra, a dramaturgia nehezen tartja fenn a szereplők egyoldalúságait (Viktória nagyanyja elvakult rendszerhívő, az anyja körkörös gyűlöletei alig érthetőek, néhány szereplő – például a besúgó családi barát – tetteit nem vagyunk képesek követni).

Nem szeretnék visszaélni a főszereplő a film címében foglalt nevében, de talán indokolt az összegzés: Maja Vitkova lenyűgöző tablója részsikereket arathat a magyar mozikban.

Szíjártó Imre

Viktória – bolgár-román film (2014)

Rendezte és a forgatókönyvet írta: Maja Vitkova

Zene: Kalojan Dimitrov, operatőr: Krum Rodrigez, Vágó: Alekszander Etimov

Szereplők: Irena Csicsikova, Doria Vitkova, Kalina Vitkova