Folklórbosszú

SPOOR

Mágikus realizmus ötvöződik égetően valós problémákkal, helyesebben Agnieszka Holland tavalyi mozija erre tenne kísérletet. Olga Tokarczuk regényének adaptációjában ökothriller-felhangok jelennek meg, ráadásul a direktornő és társrendezőnője, Kasia Adamik ezt bátran kiterjesztik a moralitás, a teremtettség és a társadalmi felelősség témáira, így a Spoor látszólag összetett bűndrámaként próbál érvényesülni.

Kétségkívül jól működik a film első 30 perce: a Klodzko-völgy hajnali ég alatt nyúló bércei, a hegyekre ereszkedő köd ősi, természetfeletti erők jelenlétére utalnak, a mozi folklorisztikus-mitologikus világba merészkedik. Nagy szerephez jutnak a babonák, az állatszimbolika (kutyák, rókák, vadkanok), úgy érezzük, mintha időutazást tettünk volna a 19. századba, tündérmesei birodalomba csöppenünk. Jószerivel a Grimm-regék sötét atmoszférája telepszik a szemlélőre. Ugyan napjainkban járunk, a mozi természetközelsége a modern közegtől távoli értékeket tekinti relevánsnak. Régi idők hírnökeként bukkan fel a film hősnője, Janina Duszejko asszony egy távoli kor ereklyéjeként mered a távolba. Primitív erkölcsiség vezérli, hisz a jóban és a romlatlanságban, az őt játszó Agnieszka Mandat tekintetén évszázados tradíciók nyoma honol, mintha nem is e világból származna.

Holland és Adamik a főalak mikroközegét, valamit a hozzá köthető ősi felfogást játsszák ki a modern világ közönyével szemben – a Spoor legfőbb tézise szerint az asszony sorsközösséget vállal nemcsak eltűnt négylábúival, de a természet összes állatával, eszében sincs alsóbbrendűekké degradálni őket. Konzervatív ideológiája a maga tisztaságában létezik, míg a körülötte lévők szélsőségesen, csoportokba tömörülve, hovatovább szervezetileg gyakorolnak brutális rítusokat: a vadászok az állatok életét semmibe véve el sem gondolkodnak azon, hogy amit tesznek, valójában gyilkosság, míg a rendőrség ügyet sem vet Duszejko panaszaira, hóbortos öregasszonyként nézik le őt. A Spoor innentől egy folklorisztikus közegben zajló önbíráskodó („vigilante”) thrillerként halad előre. Az idős nő transzba esve szónokol az állatok jogairól, illetve kéri empátiagyakorlásra a kisváros lakóit – beszédesen örökké a demagógiába menekülők száját veszi a kamera gonosz, reflektálatlan véleménykifejtésük során, például a tízparancsolatot, a Biblia tanításait szűklátókörűen pusztán az emberre alkalmazó pap epizódjában.

Duszejko asszony viszont ezt nem tűri: elégtételről filozofál, cselekvésre szánja el magát, voltaképpen az erdő revansra éhes Charles Bronsonjaként int be a tekintélyt gyakorlóknak. Kezdetben felelősségre von, majd az ölésre hajlamos állatokról mesél, hogy végül egy másik létsíkra kerülve, a természet fúriájaként döntsön jóról és rosszról, bűnről, igazságról. A Spoor azonban idővel túl szájbarágóssá válik, Greenpeace-példabeszédeit több mint 2 órán át nyomja le a publikum torkán, így ökológiai drámaként vakvágányra fut. Szimbolikája rétegzettből iskolásba fordul, tanmeseként („cautionary tale”) erőtlen marad, ráadásul a rendezőnők sok új mellékszereplőt hoznak be a cselekménybe, ám kidolgozásukkal alig vesződnek. Epilepsziás rohamokkal küzdő számítógépzseni áll Duszejko oldalára az új geek-nemzedék képviselőjeként, fiatal aktivistalány egyébként fontos kálváriája szorul a margóra. Kétkezi munkások, a paraszti élet reprezentánsai vetődnek a hősnő mellé, akik lényegtelen, fárasztó anekdotákat, a történetet előrehaladását cseppet sem segítő triviális életpillanatokat pufogtatva garantálják a mind nagyobb unalmat. Világos, hogy a rendezőnők őket is a természet rendjével egybeolvadó emberekként, így Duszejko asszony szövetségeseiként aposztrofálják, a Spoor aránytévesztései azonban elhomályosítják a film ritkán felvillanó értékeit.

Levegőben lógó mellékkarakterek kapnak semmiből érkező, roncsolt, fakóbb képi világú visszatekintéseket, túlnyújtottnak hatnak a csaknem főszállá lényegülő mellékmomentumok, így odavész a Spoor gondolatköre természetbosszúról, az állatok, növények mind erőszakosabb védelmezéséről. Csupán Duszejko asszony egy-egy hisztériája, hangos szavai ellenére is nyilvánvaló elesettsége keltenek igazi figyelmet, ám az ilyen pillanatok háttérbe szorulnak. Hol kedélyes természeti barangolás a jussunk, másszor krimikbe ugrik fejest az elbeszélés, majd egy sután rendezett thrillerfinálé és a nagy összeborulás élénk színekben pompázó zárósnittje tesz utolsó bizonyságot a mind didaktikusabban harsogott ember-természet szimbiózis mellett.

Igaz, más kor szülötte és radikálisan eltérő hangnemű, a 40 évvel ezelőtt készült ausztrál Véres hétvége exploitationként, nyílt erőszakábrázolással is többet képes mondani az önző, természet ellen vétő, majd pórul járó emberről. Agnieszka Holland és Kasia Adamik művészthrillerje azonban lélekszakadva sem bír ízléses midcultként kápráztatni. Zsánerjegyei és szerzői megoldásai inkább gátolják, mint kiegészítik egymást, ósdi tévéfilmekből rémlő dramaturgiai, vizuális fogásai az ugyancsak aránytévesztett, unalmasan hömpölygő 2009-es A tetovált lány skandináv noirjának tétnélküliségét, sőt, a Scandi Crime-alműfaj lélektani problémákkal, fájdalmakkal riogató, ám valójában holt egyszerű narratíváját idézik.

Szabó Ádám

Pokot, 2017

Rendező: Agnieszka Holland, Kasia Adamik

Szereplők: Agnieszka Mandat, Wiktor Zborowski, Jakub Gierszal, Patricia Volny, Miroslav Krobot